Bár Sólyom László már régen elsütötte a startpisztolyt, a pártok nem vetették vehemensn a küzdelembe magukat. Lefutott a meccs? Vagy általánosabb társadalmi okok akadályozzák, hogy a szavazópolgárok megismerhessék, mire készülnek négyéves felhatalmazást adni?

Ajánlat

Választás 2010Az [origo] minden cikke a témában

OK.hu

Alig ötven nappal az országgyűlési választások első fordulója előtt a kampány egy olyan hosszú távú - hogy aktuálisak legyünk - sífutóversenyre hasonlít, ahol az indulók igyekeznek megbújni a mezőnyben, tartalékolnak a finisre, és nem kockáztatnak semmilyen egyéni, meglepő akciót. Az első időmérő ponthoz közelítve a mezőny néhány fantáziátlan választási plakátot, unalomig ismert klisékből összedobott, postaládába szánt szóróanyagot és huzatos aluljárókba állított aktivistákat produkált. A versenyzők most a megfelelő mennyiségű kopogtatócédula összegyűjtésére koncentrálnak, a nagyobb és rutinosabb pártok jól felépített adatbázisaik segítségével célzottan.

A kampány tehát formailag és technikai értelemben elkezdődött, de vajmi keveset ismerünk azokról a célokról és eszközökről, amelyeket az esetlegesen kormányra kerülő nyertes(ek) elérni és alkalmazni kíván(nak) a gazdasági-társadalmi válság leküzdése érdekében. Arról, hogy a pártok mire kérik felhatalmazásunkat a követekező négy évre. Természetesen tudjuk, hogy a versenyt alapvetően nem a gondosan kimunkált szakpolitikai programok döntik el, hanem sokkal inkább tradíciók, általános gondolati elköteleződések, érzelmek és pillanatnyi indulatok. Mégis, maradhatott még bennünk a naivitásnak és az idealizmusnak annyi csírája, hogy arra is gondoljunk, a megfelelő időközönként rendszeresen ismétlődő, a közös dolgainkra a figyelmet intézményesen ráirányító kampányidőszakban valamilyen módon a közjóról, értékeinkről, terveinkről és prioritásainkról is kellene szót ejteni.

Az őszödi beszéd botrányának hála a valóságtól jelentősen elrugaszkodó masszív ígérgetési kampányba senki sem mert beleugrani. Cserében viszont a reális terveivel sem ismertet meg bennünket senki. A választási kampány 22-es csapdája ez lehet ugyanis:
(1) ha meg akarom valósítani a közjó kibontakoztatása érdekében szükséges programomat, kormányoznom kell, tehát meg kell nyernem a választást;
(2) ha részletesen ismertetem a fenti programomat, olyan támadásoknak leszek kitéve, hogy nem fogok nyerni, s így a programomat sem tudom megvalósítani.

Különösen igaz lehet ez egy olyan országban, ahol nagyon sokan élnek különböző járadékokból (tehát nem a piacon szerzett, hanem az állami újraelosztásból származó jövedelmekből, juttatásokból) és a fő gazdaságpolitikai kihívás éppen a járadékosok tömegének és az állami újraelosztásnak a csökkentése. A nyugdíjrendszer esetleges fideszes korrekciója körüli eszement hisztéria ékes példa arra, hogyan nem tudjuk ilyen körülmények között ésszerűen megvitatni legfontosabb problémáinkat. (Politikailag nem korrekt gondolatkísérletként képzeljük el, milyen lenne a kampány, ha csak az adófizető állampolgárok szavazhatnának.)

A közvélemény-kutatásokat fölényesen vezető Fidesz tehát ilyen szempontból egyáltalán nem érdekelt programjának részletes kibontásában. A pártnak nincs is publikált aktuális választási programja, ehelyett a 2007. decemberi pártprogramhoz vagy az EU-választásokra készült dokumentumhoz fordulhatunk. A párt intellektuális játékra hívja az érdeklődőket: a pártelnök évértékelőjéből, a szóvivői tájékoztatókból és politikusainak interjúiból próbálhatjuk meg a program-puzzle darabjait összerakni. A játékhoz tartozik az is, hogy bizonyos puzzle-darabok (például Mádi Lászlóé) hirtelen eltűnhetnek a készletből, vagy egy helyre több beilleszthető darabka is a készletben van (egységes adó vagy családi adózás).

Ellenben nem lehet semmi kétségünk a Jobbik programjáról. Míg a Fidesz a változás, a Jobbik a radikális változás pártja. Rendkívül részletes és az élet minden területére kiterjedő a 88 oldalas, apró betűkkel nyomtatott alapvetés. Ha ön - többek között - visszaállítaná a halálbüntetést és a csendőrséget, megszüntetné a devizahitelezést, a 6 osztályos gimnáziumokat és a bolognai rendszert, újratárgyalná a külföldi adósságunkat, az euroatlanti külpolitikai orientációt keletire váltaná, bővítené az atomenergia-termelést, hajózható csatornával kötné össze a Dunát a Tiszával, örülne egy alanyi jogon járó e-mail postafióknak és szívesen látna több Horthy-szobrot köztereinken - már meg is találta az érdekeit képviselő pártot. E programpontözönből viszont éppen a prioritások hiányoznak, egy kormányzati ciklusban ennyi változtatást keresztülvinni nyilvánvaló képtelenség.

Korántsem vész el a részletekben nyolcéves kudarcának minden terhét magával cipelő MSZP-program. Mert bármit írnak is (egy példa: "A baloldal nem tűrheti egy új kiváltságos rend kialakulását, amelynek mindent szabad."), azt az olvasó rögtön szembesíteni tudja kormányzásuk valóságával. S bár a Bajnai-féle kármentésnek vannak valódi eredményei, senki sem feledi, hogy azt a kárt igyekeztek csökkenteni, amit jórészt saját maguk okoztak.

Az MDF az innovátorok közé emelkedett azzal, hogy Bokros Lajos gazdaságpolitikai szakdolgozatát tette programjává. A hivatkozásokkal, lábjegyzetekkel (amik legtöbbször természetesen Bokros Lajos műveit citálják) ellátott dokumentum formailag és tartalmilag (egy területen rendkívül mélyre ás, de minden másról elfelejtkezik) kétségtelen újdonság a hazai pártprogramok történetében. Annak ellenére, hogy a dolgozat nyíltan mond ki nehezen megkerülhető javaslatokat, megvitathatóságát és komolyanvehetőségét nehezíti, hogy a párt egy számottevő része láthatóan nem áll a program mögött, valamint hogy a közgazdasági minden más morális és egyéb szakmai nézőpontot kizár a programból. Jó kormányzás nincs jó gazdaságpolitika nélkül, de az utóbbi csak egy szükséges, ám nem elégséges eleme az előbbinek.

A Fideszhez kicsit hasonlatosan, de más okból játszik kirakós játékot a Lehet Más a Politika. A frissen alakult formáció tavaly számos, ma is aktuálisnak gondolható dokumentumot kidolgozott, s mivel pártinfrastruktúrájukat most alakítják, nyilván nem újabb alapvetés írásával vannak elfoglalva, hanem mindenekelőtt a harkály-hadművelettel. Pedig kár, az EU-parlamenti választásokra kiadott programjuk tulajdonképpen ésszerű kompromisszum közérthetőség és szakmaiság, elvek és gyakorlat, áttekinthetőség és részletesség között.

Természetesen nem hiszem, hogy bárki úgy választana, hogy egy mátrix soraiba felírja saját prioritásait, az oszlopokba a pártokat, majd a táblázat celláiba a pártprogramok szerint osztályozza saját szempontjainak teljesülését, a végén meg összeadja és rangsorba állítja az értékeket. A pártprogram elvileg az a kötelező kűr, amely aztán lehetővé teszi a szabadon választott gyakorlat bemutatását. A hiánya izgatóbb, mint megléte esetén a tartalma. Az a kicsiny létszámú, a korral nem haladó, kíváncsi réteg, amelynek tagjai még hajlandóak lennének - akár pusztán az intellektuális izgalom kedvéért - pártprogramokon elgondolkodni, apropót keresni a közjóról való párbeszédben, kétségtelenül nehéz helyzetben van az egyenetlen kínálatot látván.

Pedig nem ártana gyakorolni. Alkotmányunk szerint az új miniszterelnök megválasztásának feltétele az új kormány programjának bemutatása is.