Választásokra készül az ország. A jelöltállítás előfeltételeként összegyűjtendő kopogtatócédulákat kis és nagy tételben vásárolják, pénzért, utalványokért, ételért. Érkeznek hírek feltört postaládákról, más pártok nevében gyűjtő álaktivistákról, álvesztegetésről és álígéretekről. Vajon valóban az itt a baj, hogy a kopogtatócédulázás mint olyan, rossz, működésképtelen?

Ajánlat

Vasfüggöny a fejbenPanyi Szabolcs írása Magyarország demokratikus rendszerhez való viszonyáról

OK.hu

A magyar közgondolkodásról sokat elárul, hogyan reagál a kopogtatócédulák körüli sorozatos botrányokra. Mert botrány, az van: az ajánlószelvényeket kis és nagy tételben vásárolják, pénzért, utalványokért, ételért. Érkeznek hírek feltört postaládákról, más pártok nevében gyűjtő álaktivistákról, álvesztegetésről és álígéretekről - a sztorit innentől már nem is nagyon lehet követni. Ezek az esetek minden jó érzésű állampolgárt mélyen fel kellene, hogy háborítsanak. Nem ez történik: a legjellemzőbb reakció a cinikus és fásult vállrándítás, az abszurditást, a mindenféle normák áthágását normalitássá emelő "így megy ez".

És eközben mi a mondanivalója az úgynevezett véleményformálók többségének a kopogtatócédula-botrányokról? Körülbelül ugyanez, illetve ugyanez pepitában: így megy ez, hisz' az ajánlószelvény intézménye rossz, nem működik, nincs köze a valósághoz, le kell cserélni.

Az a szomorú, hogy nem ez a lényeg. Valóban az itt a baj, hogy a kopogtatócédulázás mint olyan, rossz, működésképtelen? Nem az az elsődleges probléma, hogy az országban tömegesen bűncselekmények történnek, a vesztegetéstől a személyes adatokkal való visszaélésen, az okirathamisításon, csaláson és rongáláson át a lopásig? Hogy a napnál is világosabb, választási szervezett bűnözés alakult ki, és sem az elkövetőkről, sem a megbízókról, felbujtókról nem derül ki szinte soha semmi?

Ezek a bűncselekmények elképesztő mértékben rombolják a közerkölcsöt, ássák alá a jogállamba vetett bizalmat. A szabad választás és a választás tisztasága óriási érték, amit illene megbecsülni. Különösen Magyarországon, sok évtizednyi diktatúra után. Látható, hogy ezeket ma Magyarországon leginkább leszarják. Akik mégis úgy tesznek, mintha megbecsülnék, többnyire azok sem önmagáért szeretik a tiszta és szabályos választást. Hanem hideg számításból: mert a körülményekhez képest ez biztosítja számukra a legtöbb előnyt.

Ez a gondolkodásmód - ízig-vérig posztkommunista gondolkodásmód - érthető tetten az ajánlószelvény-botrányokról szóló vitákban is: morális helyett technikai problémaként kezelik. Az elérendő cél nem a törvények betartása, nem a közbizalom és a közerkölcsök helyreállítása, hanem valamiféle tökéletes önműködő rendszer létrehozása.

Nézzük meg közelebbről, hogy miben tévednek azok, akik az ajánlószelvény intézményét, annak hiányosságait hibáztatják a visszaélésekért. Az első tévedés az, hogy a visszaélések oka a rossz rendszer, ezért, ha a rendszert kicseréljük, a probléma is megoldódik. Tévedés. Az igazi problémát a kopogtatócédula-visszaélések esetében nem a kopogtatócédula, hanem a visszaélések jelentik: a bűncselekményekért az elkövető a felelős, nem pedig a rendszer. Ennek magától értetődőnek kellene lennie. Sajnos nem az.

A rendszerre, a körülményekre való hivatkozás csak arra jó, hogy elbagatellizálja a bűncselekményeket és hogy kvázi felmentést adjon az elkövetőknek. Különösen az olyan fejtegetésekben jelenik ez meg, amelyek azt emelik ki, hogy a jelenlegi szabályozás valójában a bűnözés melegágya, egy direkt felhívás a szabálysértésre, bűncselekményre. Aminek ugyebár senki nem tud ellenállni, mert miért is tudna, hiszen romlottak vagyunk, romlottak a pártjaink, politikusaink és az állampolgáraink is. Ilyen a természetünk. Ez a fajta érv teljesen analóg azzal, mint amikor a megerőszakolt nőt hibáztatják, mert kihívóan öltözködött vagy egyedül mászkált az utcán. A férfiak meg - hát igen, nekik is olyan a természetük. A nőnek kellett volna jobban vigyáznia. Hát nem.

(Mellékes megjegyzés: én például sikerrel ellenálltam a kísértésnek, hogy tíz tojásra váltsam be az ajánlószelvényemet, akárcsak több millió honfitársam. Csak éppen ennek nincs hírértéke. )

Mérhetetlenül cinikus azt megtenni mindenféle jövőbeli szabályozás viszonyítási pontjának, hogy az emberek korruptak és erkölcstelenek. Pontosan akkor lenne az ország igazán nagy bajban, ha a törvényeket mind azokhoz igazítanák, akik a törvényeket nem akarják betartani. A vagyon elleni bűncselekmények nagy száma miatt a lopás ezentúl ne is legyen bűn? Vagy menjünk még tovább, és rögtön töröljük is el a magántulajdon intézményét?

Egy másik példa. Képzeljünk el egy olyan országot és egy olyan környéket, ahol az emberek annyira megbíznak egymásban, hogy nem zárják kulcsra az ajtót. (Ilyen helyek vannak.) Ha valakihez mégis betörtnek, ki tehet róla? Aki visszaélt a bizalommal, vagy aki bízott az emberekben? És ha azt mondjuk, utóbbi a hibás (szegény hülye!), akkor talán az a megoldás, hogy ezentúl mindenki három zárat szereltet fel az ajtajára?

Akik az ajánlószelvényekkel való visszaélésekről úgy gondolják, hogy azokért a rendszer a felelős, és a rendszer lecserélése lehet a megoldás, még csak azt sem tudják, hogy hol kell a bajok forrását keresni. Valamiért úgy tűnik, mintha kézenfekvőbb volna rögtön választástechnikai elméleteket felállítani és nemzetközi összehasonlításokat előcitálni, mint azt belátni, hogy a bűn az bűn. Éppen ez, az egészséges morális érzék és érdeklődés elvesztése a felelős azért, hogy a jogállam intézményei nem működnek megfelelően.

A legjobb törvény sem ér semmit, ha nem tartják be. Nem az a megoldás, hogy újabb és újabb, minél tökéletesebb (vagy annak gondolt) törvényeket találunk ki, hanem, hogy a törvényeket betartjuk és betartatjuk. Nem csillogó logikával megáldott értelmiségiekre és nem botcsinálta összehasonlító politológusokra van szükség, hogy ők majd jól megmutassák, hogyan kell kimászni a gödörből. Hanem egyszerűen csak erkölcsös állampolgárokra, bolti eladókra, virágárusokra, autószerelőkre. Lehetőleg minél többre.

Az ajánlószelvény intézménye eredetileg éppen az ilyen állampolgároknak a politikában való fokozott részvételére, közéleti érdeklődésre és tudatosságára épít. Fontos, hogy a pártok aktivistái vagy maguk a politikusok, illetve a választópolgárok személyesen is találkoznak egymással. Fontos, hogy az ajánlószelvény egyfajta minőségi szűrő: biztosítja, hogy csak megfelelő szervezettségű, felkészültségű, beágyazottságú, társadalmi támogatottságú pártok kerülhessenek adott esetben kormányzati pozícióba. Dilettánsok és futóbolondok és persze bukott formációk nem. Fontos, hogy a pártok nem válthatnak diktatórikussá, a pártvezetőknek oda kell figyelniük az állampolgárokra és a párttagokra, helyi szervezetekre. Ha nem ezt teszik, nem lesz, aki odaadja vagy összegyűjtse nekik a kopogtatócédulákat.

Mi történne, ha megváltozna ez a rendszer, úgy, ahogy manapság leginkább szeretnék? A kopogtatózás eltörlésének fontos hatása, hogy a kis, szervezetlen és szélsőséges pártok esélyei megnőnek. Ez eredményezheti azt, hogy új pártok, programok és emberek könnyebben kerülnek be a parlamentbe, de azt is, hogy a korrupt, lejáratódott politikusok nehezebben tudnak onnan kiesni. Egy másfajta rendszer az alacsonyabb politikai teljesítményt díjazná, lejjebb vinné a lécet, amit gyengébb minőségű formációk is át tudnának ugrani. Minőség tekintetében pedig amúgy is elég rosszul állunk.

Az ajánlószelvény intézményének eltörlése tehát meghatározott politikai érdekeket szolgálna. Ezek természetesen lehetnek akár jogosak is - de csak akkor, ha ezt a politikai motivációt nyíltan felvállalják azok, akik fel akarják forgatni a választási rendszert. Máskülönben tevékenységük nem lesz több átlátszó politikai manipulációnál.
 
Hogy ez mennyire így van, hogy mennyire meghatározott érdekeket szolgálnak a kritikus hangok, jól mutatják a legnépszerűbb alternatív javaslatok, a szabad jelöltállítás és a kaució. A kopogtatócédulával való visszaélésekre ugyanis releváns válasz lehetne a szigorítás is, ám általában valamiért mégsem ezt forszírozzák a lelkes újítók. A szabályok be nem tartására nem a szabályok és a büntetés szigorítása a népszerű válasz, hanem a szabályozás totális fellazítása, ami egyenesen értelmetlenné teszi a visszaéléseket. Mert tulajdonképpen már nincsenek is szabályok (szabad jelöltállítás), vagy minden csak pénzkérdés (kaució).

Ez a megoldási javaslat kétszeresen is cinikus. Egyrészt, mert behódol azoknak, akik sorozatosan bűncselekményeket követnek el. Másrészt, mert mindezt pártpolitikai érdekek által vezérelve teszi, azoknak a pártoknak az érdekeit nézve, akik számára a jelenlegi szabályozás nem előnyös. Ismét csak ugyanoda jutunk vissza: a morális dimenzió kiiktatásához. Nem csak azok feledkeznek meg a morálról, akik a csalásokat elkövetik, hanem azok is, akik megoldási javaslataikban a törvényeket és a bűncselekményeket technikai kérdéssé redukálják, a választás tisztaságát pedig pusztán hatalomtechnikai eszköznek tekintik.

A kopogtatócédula rendszerével nagyon komoly gondok vannak, a visszaélések aggasztóak és felháborítóak. Komoly intézményi változtatásokra is szükség lenne, ám sosem szabad elfelejteni, hogy a legtökéletesebb rendszer sem fog működni amorális közegben. Ha változtatni akarunk a szabályozáson, ne a csalókat tegyük meg mércének, hanem a tisztességes embereket! Ne tegyünk szívességet a bűnözőknek azzal, hogy minden akadályt elhárítunk előlük. Igen, változtatni kell a szabályozáson: de nem lazítani, hanem szigorítani. Azok a botrányok azonban, melyekről most a híradások szólnak, nem demokráciaelméleti és választástechnikai, hanem rendőrségi válaszért kiáltanak, mégpedig nagyon sürgősen.

Végezetül képzeljük most el, hogy egy párhuzamos dimenzióban élünk! Egy olyan Magyarországon, ahol minden ugyanolyan, csak éppen az ajánlószelvény intézménye helyett van valami más. A közéleti viták garantáltan arról szólnának, hogy az a valami más miért egy provinciális hülyeség, miközben "más európai országokban bevett szokás és működő gyakorlat" a kopogtatócédula remek intézménye, így nekünk is inkább az kellene.

Akárhány szabályozást és rendszert kipróbálhatunk, százat, ezret, semmi nem fog változni, mert nem ezen múlik. Hanem csakis rajtunk: hogy van-e morális tartásunk, és hogy betartjuk-e a törvényeket. És ha nem tartjuk be, mások betartatják-e velünk, vagy csak legyintenek rá? A szakértői mítoszt igen kedvelő véleményformáló értelmiségiek például ez utóbbi csoportba tartoznak. Morális kérdésekről nincs semmi mondanivalójuk, de azért mindig akad egy-két fantasztikus ötletük, hogy hogyan kellene rendszereket ki- és lecserélni.

De mit lehet akkor tenni? Fontos kérdés, hiszen az ilyen írásoktól általában úgyis megoldási javaslatokat várnak. Szerintem például nem lenne rossz kezdésnek, ha pár választási csalót végre lesittelnének.