A kommunizmus áldozatai: emlékezni, de hogyan?
// 2010 // feb // 26
Február 25-én az előírások szerint a kommunista diktatúra áldozataira emlékeztek minden magyar iskolában. Vannak-e bejáratott útjai és egyértelmű értelmezései a tíz éve bevezetett emléknapnak?
Február 25-én az előírások szerint a kommunista diktatúra áldozataira emlékeztek minden magyar iskolában. A tíz éve bevezetett emléknap gondolata a diktatúrák arányos, egyenlő megítélésének a jegyében fogant, kimondva-kimondatlanul a holokauszt emlékezetének ellenpontja kíván lenni. Az ünneplés mikéntje azonban mintha még kiforratlan volna, nincsenek bejáratott útjai és egyértelmű értelmezései ennek a megemlékezési szertartásnak.
Természetesen a holokauszt nemzetközi szinten is markánsan kidolgozott emlékeztetés-módja a legintenzívebb minta, ha a kommunista diktatúráról akarunk szólni. E szerint nem csupán a tömeggyilkolás brutalitását és az elképesztő számokat kell megmutatni, hanem a kicsi, egyszeri történeteket is, amelyek ugyanakkor a maguk esendőségében megmutatják a diktatúrák alá vetett ember tragikumát. Ezekkel a történetekkel könnyebb azonosulni is, könnyebb érzékeltetni azt, hogy milyen torokszorító a történelem, ha éppen a saját gyerekeink, szüleink, barátaink az áldozatok, nem pedig a megfoghatatlan, ismeretlen tömeg.
A kommunista diktatúra áldozatival szembenézni, pontosabban azonosulni hasonlóképpen lehetne. A történelem szolgáltat is párhuzamokat a kiszolgáltatottság, embertelen bánásmód vagy az öncélú gyűlölet területén. Mégis, ha közelebb lépünk a történésekhez, a kép egy fokkal összetettebbé válik, és ezen már az emlékeztetés társadalmi gépezete könnyen megakad. Nem csupán arról van szó, hogy míg a náci ideológia képviselőit, az egykori hatalom döntéshozóit javarészt utolérte a felelőségre-vonás, addig a kommunista diktatúra nagy emberei esetében - sokak szerint - ez nem mindig mondható el. A békés átmenetként lezajló rendszerváltás éppen a nagy dramaturgiai fordulat érzésétől, a világrend helyreállása felett érzett katarzistól fosztotta meg a társadalmat.
Az egyik legfontosabb tisztázatlan kérdés az, ha áldozatok vannak, ki is a tettes? Kádár János az? Az ő arcképe a kommunista diktatúra felmutatandó rémképeinek egyike? Kádár esetében ugyanis vitatható, hogy diktátori mivoltában megtörtént-e felelőségre-vonása akár életében, akár a róla azóta kialakuló közvélekedésben. Igaz, utolsó, szaggatottságában is megrázó beszéde arról tanúskodik, hogy ő maga félt, sőt, rettegett egy ilyentől. Akkor tehát a tettes szerepében Rákosi és emberei volnának megmutatandók? Netán csak Sztálin?
A holokauszt eseménysorához leginkább a munkatáborok, lágerek kötődnek: megvan a begyűjtés-bevagonírozás-bebarakkolás történetvázlata, a munkavégzésnek álcázott megsemmisítési mozzanat, ezért a legkönnyebb ezek köré szervezni a megemlékezést. A kommunizmus áldozataira tekintve lehet például a téma Recsk, ahol hasonlóan kegyetlen, állati elbánásban részesültek a rabok. Vagy a hortobágyi munkatáborok, ahová kibogozhatatlanul sokféle indokkal hurcoltak el embereket, főleg a határsávból, hogy aztán juhhodályokban szállásolják el, és embertelen körülmények közt dolgoztassák a földeken őket. Igaz, erről minden drámaisága, sőt, jó médiaképessége ellenére kevesebb szó esik. Pedig az egykori áldozatokból alakult civil szervezet sokat tesz azért, hogy saját történetét a nemzeti emlékezet kánonába emelje (azt már elérte például, hogy az áldozatoknak néhány helyszínen emléket állítsanak).
Volna kellő drámaiság az 1951-ben Budapestről kitelepített mintegy 13 ezer ember sorsának a megjelenítésében is, ez azonban a köztudatban is alig van jelen. A téma tulajdonképpen első átfogó bemutatására vállalkozó Széchenyi Kinga két éve megjelent könyve elején így fogalmaz: "Sajnos volt olyan élményem, hogy a korszakot felnőttként, értelmiségiként megélő honfitársam jelentette ki a rendszerváltás idején, hogy soha életében nem hallott az ötvenes évek kitelepítési hullámairól." Az érintettek és leszármazottaik az utóbbi években szintén komoly erőfeszítéseket tesznek, hogy a kommunista diktatúra emlékezet-kánonjának részeseivé váljanak. Nemrég felhívást tettek közzé, melyben a jövőre esedékes 60 éves évforduló méltó megünneplésére szólítanak fel. Tény, hogy az elmúlt 20 évben mindössze egy emlékoszlop állíttatott föl (az is tavaly), mely a kitelepítésnek erre a formájára - illetve a helyiekhez való betelepítés nem kevésbé tragikus mozzanatára - emlékeztet. A fővárosi közgyűlés tavaly egyhangúlag elfogadta az öt pártfrakció közös javaslatát, hogy emlékművet állítsanak a Hortobágyra kitelepítetteknek. Talán az egykori vérmezői Kun Béla-szobor helyére állítandó mementó meg fog emlékezni a budapesti kitelepítettekről is.
A kitelepítetteknek mintha bizonygatniuk kéne, hogy ami velük történt, tényleg rossz, tényleg törvénytelen, és, legfőképpen, tényleg igazságtalan volt. Az 1951 nyarán kézbesített kitelepítési végzéseken nem szerepelt indoklás, azok pusztán közölték a 24 órán belüli kitiltás tényét. E megokolatlanság mintha ma is kísértene, utat nyitna az áldozatokban a bűntudat, a közvéleményben az érintettek titkos bűnösségének feltételezése felé. Holott ez a fátumszerű mozzanat válhatna a megemlékezések kiinduló pontjává is, hisz legtöbb esetben itt is az egyén által megmásíthatatlan származásért viselt sorsról van szó, mint a zsidóknál.
És mi a helyzet azokkal az áldozatokkal, akiket nem a lágerekhez hasonló táborokba gyűjtöttek, nem vagoníroztak be és nem vették el a vagyontárgyaik? Ezen a ponton könnyű elbizonytalanodni, kit és hogyan is mutassunk fel a rendszerváltás után született generációnak. Áldozat-e az, akit "csak" a továbbtanulásban, munkavállalásban korlátozott a diktatúra? Áldozat-e egy félbeszakított család, akiket hosszú évekig elválaszt a lezárt határ? Áldozat-e az, aki gyengeségből vagy számításból besúgónak áll?
Nehéz arra is megnyugtató válaszokat találni, hogy miért-e késlekedés, miért a zavarosság a téma körül. A viszonylagos időbeli közelség, a rendszerváltási katarzis és felelőségrevonás hiánya, politikai és gazdasági érdekek szövevényei vagy a társadalmi kohézió önvédelmi mechanizmusai - mind lehetséges, de mégsem teljesen kielégítő irányai a magyarázatok keresésének. De tény, hogy mind Kádár, mind az egykori kommunista elit nagy részének tettesi mivolta tisztázatlan a mai magyar társadalom számára, s az áldozatok meghatározása sem egyértelmű.
Így viszont emlékezni és emlékeztetni is nehéz.
133 komment
A Komment.hu cikkeihez regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá.
Ha még nem regisztrált,
tegye meg itt!
Mivel a Komment.hu szerkesztősége a hozzászólásokat előzetesen szűri, azok azonnal nem jelennek meg az oldalon. Csak azokat a hozzászólásokat publikáljuk, amelyeket erre érdemesnek tartunk. Moderálási elveinkről részletesen itt olvashat.
133
morvai.j.zs
2010. 03. 28. 17:08
folytatás:
S Ön írja még: „Még csak annyit: 1990-ben nem minden politikai szerplőnek kellett volna bocsánatot kérnie, hanem csak a bűnösöknek, és a bűnök haszonélvezőinek.Remélem ennyi kiegészítést megbocsát nekem!S ha igen, már nem is állunk olyan távol egymástól.”
Valóban nem állunk olyan távol egymástól, azt hiszem. De ha akkor mindenki igyekezett kibújni a bűnök súlya alól, és egyöntetűen rendszerváltónak állította be magát (még az MSZMP tagok közül is jó néhányan, a KISZ-tagokról már ne is beszéljünk), és nehéz volt megkülönböztetni őket (még ma is hallani az önvallomásokat, hogy „ugyan én ezt már többször felvetettem évekkel ezelőtt egy PB-ülésen, hogy ez így nem mehet tovább, és én akkor ki is kerültem a pikszisből” stb., stb.), akkor hogyan lehet kiszűrni a söpredéket – miközben az emberek többsége is a saját kis pecsenyéje sütögetésével volt elfoglalva?
Végső soron ma is könnyebb még visszafelé mutogatni – egészen Marx „Károlyig”…
132
morvai.j.zs
2010. 03. 28. 17:06
Kedves Ismerős [131]!
Bevallom, hosszasan elgondolkodtam az Ön által leírtakon.
S ha megengedi, némi személyes, érzelmi töltetű gondolatokkal reagálnék.
Írja, hogy még idősebb generáció tagjaként is felkavaró élmények kerítik hatalmába, ha ártatlanul meghurcolt, embertelen bánásmóddal kapcsolatos dokumentumokkal találkozik.
Én, fiatal koromnál fogva (jelenleg még közelebb a harminchoz, mint a negyvenhez) ma, a XXI. században, ott ahol élek, nem tudom elképzelni (jobban mondva átélni) azt, ahogyan a világ évtizedekkel ezelőtt „megoldotta” ezeket a helyzeteket. Nem tudok (sajnos) teljes mértékben azonosulni az áldozatok hozzátartozóival, azokkal, akiket kitelepítettek, akik koncepciós perben vesztették el hozzátartozóikat (mert bárhogyan is próbálkozok, hiába próbálom beleképzelni magamat a helyzetükbe, tudom, a két érzelmi állapotot ég és föld választja el egymástól). Azt az érthetetlenséget, amely a fejekben kavargott a szeretett apa, férj „beismerő” vallomásának hírére (amit olykor még a hírhozó, közeli „barát” is elhitt), amikor gyermekeiket egyedül nevelő anyák évekig nem tudtak férjeikről, majd egyszer a semmiből, nylontáskányi ruhával, borostásan előkerültek. És aztán évekig semmit nem mondtak…
Engem mély rémülettel tölt el bármilyen vizuális élmény, amely a vészkorszakkal kapcsolatosan eljut a tudatomig. De ugyanolyan jeges rémülettel olvasom, nézem a nürnbergi per száraz, tényszerű ítélethirdetéseit, elborzaszt a tudat, hogy tucatszámra küldtek embereket a bitófa alá, s így szemléltem a Hanák-sorozatban a Szálasi-féle népbírósági perekről készített, éles hangú fekete-fehér filmkockákat is.
Mindezt anélkül persze, hogy felmenteném ezeket az embereket az őket ért vádak alól. Érteni értem a fájdalmukat, a dühöt, az igazságszolgáltatás igényét el is fogadom. Még gyerekkorban voltam, amikor már ugyanígy elfogadtam ezt – de ugyanolyan borzalommal néztem végig a romániai forradalom képkockáit, és bevallom, amire még ma is emlékszem, az két, üres szemű öregember kétségbeesett és reménytelen esdeklése az életért, utolsó óráikban.
Lehet, hogy nekünk is meg kellett volna tennünk ezeket?...
Már mások is felvetették, ezt és itt: nem tudom…
És arra is emlékszem, hogy a szabadság küszöbén ismerőst, családot, szomszédokat legjobban a Mariahilferstrasse üzletsorán elkölthető valuta foglalkoztatta a leginkább…
Emberek egymáshoz való viszonyát, bizalmát (vagy annak hiányát), szolidaritását, mindenféle segítőkészségét ismerhetem ugyan itt Magyarországon – de nem máshol nemigen: még Romániában sem, sem Csehszlovákiában, sem az NDK-ban. Ők megtették, amit meg lehetett: tiszta helyzetet teremtettek – kettőben még vér sem kellett hozzá, nem úgy, mint a harmadikban. (De itt írtak arról is, hogy tőlünk dél-keletre sem ment végbe igazán a tisztulás.)
A felelősség vállalása, akkor, ’89 előtt?
Állítólag Kádárt (ahogyan az a hozzá közelállók elmondásaiból kiderült – bár nem tudni, ezek mennyire felelnek meg a valóságnak) élete utolsó órájáig gyötörte a lelkiismeret az ’56 utáni események miatt. És éppen annak a rendszernek a folytatásaként, amelyikben az ármánykodás, álnokság, zsarolás, kiszolgáltatás, kétszínűség a tetőfokára fejlődött – éppen ebből a közegből kinövő társadalomban valóban teljes joggal rá lehetett volna bízni bármilyen erre jogosult szervre az objektív felelősségre vonást?
Ha fenntartjuk azt, hogy a rendszerváltás az új elit manipulatív tevékenysége volt a hatalom békés átmentése érdekében, akkor az talán magába foglalta már a Nagy Imre-féle újratemetést, a lakiteleki vagy a monori találkozókat, az állampárton belüli „reformszárnyak” kibontakozását, és mindent, amit mi akkor jónak és szépnek hittünk?
Számos kérdés: mindössze húsz év távlatából ezekre válaszolhatunk-e felelősen és objektíven?...
folyt.köv.
131
ismerős
2010. 03. 27. 14:34
Kedves Morvai J.zs!
Ha Ön ezt (130) egyetemes értelemben mondja,akár egyet is érthetek vele.Tehát megkérdem:a holokauszt bűnéről is úgy gondolja,hogy fátylat rá? Megvallom Önnek, én még őszbe csavarodott fejjel is képes vagyok megkönnyezni szerencsétlen zsidó honfitársaink tragédiájáról készült egykorú dokumentumokat, különösen a végképp ártatlan kisgyerekek látványát a halámenetben. Erre soha nem lesz felmentés! Ugynakkor szeretnék végre látni valakit,aki aki hasonló értelemben nyilatkozik a hasonló kommunista bűnökről!Megismétlem:csak egyetlen egyet!
Még csak annyit: 1990-ben nem minden politikai szerplőnek kellett volna bocsánatot kérnie, hanem csak a bűnösöknek, és a bűnök haszonélvezőinek.Remélem ennyi kiegészítést megbocsát nekem!S ha igen, már nem is állunk olyan távol egymástól.
ugyankkor
130
morvai.j.zs
2010. 03. 27. 00:20
Kedves Ismerős!
Személyesen is ismertem olyan embert (noha az illető már nem él), akinek az édesapja a náci Németország kiszolgálója volt, mégis - mondhatni - karriert futott be az NSZK-ban (és a politikai palettára is felkerült). De nincs is ebben semmi kivetnivaló: szülei bűneiért egyetlen utód nem tehető felelőssé.
De fordított esetben sem látom értelmét a meghurcolásnak (lásd: Pokorny Zoltán esetét, amely körül teljesen felesleges volt a felhajtás).
Nem tudom, hogy a kommunizmus bűneit ma kiken lehetne számon kérni. Bizonyára nem sokan vannak, és ennyi idő távlatából értelmes (valamiféle célt szolgáló) büntetés nehezen jut eszembe. Bocsánatkérés - az a minimum, az valóban elkelt volna a rendszerváltáskori politika összes szereplőjének a részéről.
De én is csak azt gondolom a leglényegesebbnek, amit az előttem szólók is: okulva a történtekből, óvatosan lépegetni, nehogy még egyszer ugyanabba a folyóba toppanjunk.
És amit ezen az úton az egyik legfontosabbnak tartok: felhagyni a leszármazottak számonkérésével - ha el akarjuk kerülni, hogy egyszer majdan a maiak utódai igyák meg ennek az igen keserű levét.
129
mpolgar
2010. 03. 26. 16:46
Kedves Zuio!
Valahogy lemaradt, eltűnt, az előzőleg Ön számára írt kommentem.
Röviden: nem mindig, és mindenben értettünk egyet, de a hozzászólását köszönöm.
A tartalmával tökéletesen egyet értek, nem az a lényeg, hogy ki, mikor mennyit szenvedett, hogy a centin az mennyit mutatott, hanem hogy jogos volt-e vagy sem, azonkívül, nagyon fontosnak tartom, hogy mások szenvedéseit most ki, mire, és milyen célból akarja használni.
Sokan már csak a könyvek lapjairól tudják, hogy ilyenek voltak, mégis habzó szájjal akarnak lecsapni a bűnösökre.
Tisztességesebbnek tartanám, ha először az érintetteket kérdeznék meg erről. Talán döntsék el ők, hogy akarják-e ezt az értelmetlen, a világot előre nem mozdító folyamatot folytatni? Kikérem a magam, és azóta meghaltak nevében, mert olyan tisztességes, jövőben gondolkodóknak ismertem őket, hogy ezt nem engednék.
Újra jövök a régi közmondással: „más farkával könnyű verni a csalánt.”
128
mpolgar
2010. 03. 26. 15:54
Kedves Ismerős!
Csak egy apróságot kérek, nemcsak Öntől, hanem másoktól is. Helyettem, a családom helyett ne akarjon számon kérni senki semmit, azt bízzák arra, aki ebben érintett.
Ami másokra tartozik, az a történelmi tanulság, de az sem pogromokkal, újabb koncepciós perekkel, bírósági ítéletekkel, sem bitófákkal nem megoldható, egyedül felvilágosult elmével, és józan, felelősségteljes gondolkodással.
127
zuio
2010. 03. 26. 13:07
Kedves Ismerős!
Ugyan Mpolgarnak címezte a mondanivalóját, de akár magamra is vonatkoztathatom.(Mpolgarnál egyébként éppenhogy nem látom, h relativizálni akarná a kommunizmus bűneit.)
Mindenkinek a maga baja fáj... A legjobban. Az nem lehet, hogy egyszerűen másképp látjuk a dolgokat? Senkit nem akarok megbántani, de én (ha mennem kellene) tudnék választani Auschwitz és a Hortobágy között. Az utóbbiról a legtöbben mégiscsak élve jöttek vissza... Persze, ha valaki lát különbségeket, az úgy hathat mintha az egyik rendszer bűneit óhajtaná kisebbíteni. Fontos ezt a két dolgot párhuzamba állítani? Patikamérlegen kimérni, hogy melyikről esik több szó? Nem lehetne csak annyit mondani, hogy egyikről (vagy a másikról) kevés szó esik?
Célszerű lenne ezekre a dolgokra egyetlen napon emlékezni, én is azt gondolom.
"takarodjanak az érintettek a közéletből"
Konkrétan kik?
"Gestapó tisztek KÖLYKEI" azt hiszem, ehhez nem is kell kommentár.
126
ismerős
2010. 03. 25. 17:37
Kedves Mpolgár!
Nem akarok belebeszélni másokkal folytatott eszmecseréjébe, de nekem abból is olybá tűnik, mintha Ön relativizálná a kommunizmus bűneit. Legalábbis valahogy ez jön ki az írásaiból.Lehet, hogy nincs is tudatában ennek?
Egyébként ki beszél itt erőszakról. A kommunizmus bűnei kapcsán mi nem utcai, valamint ún. népbírósági ítéleteknek álcázott lincselések után sóhajtozunk, hanem demokratikus és törvényes eljárásokért!Bűn nem maradhat büntetlenül!
Tudja, mit! Lemegyek minimunba:legalább kérjen már valaki bocsánatot, s mondja ki a magyar Országgyűlés, hogy takarodjanak az érintettek a közéletből!
Én nem hiszem, hogy a Gestapó tisztek kölykei is bármely ország közéletében szerepet játszhatnának. Ezt értettem a múltkor zsinórmértéken (ami nem ellentétpárja az egyetemesnek)!
125
mpolgar
2010. 03. 25. 08:57
Kedves Rocktoberi!
Valószínű, hogy én fogalmaztam rosszul! Helyesbítek: ami megtörtént, az megtörtént, és nem tudjuk meg nem történtté tenni. És miután ez így van, az orvoslását nem ott kell keresni, hogy ennyi idő elteltével személy szerinti bűnösöket kérünk számon, hanem a tanulságok levonásával ezt beépíteni a tudatokba, és a tudatunkba. Ebben szerepe kellene hogy legyen a történészeknek, a politikusoknak, az oktatásnak.
A fasizmus, a kommunizmus áldozatai egyaránt egy igazságtalan, és embertelen filozófiával megtámogatott eszmerendszer nyomán létrejött hatalmi rendszer áldozatai voltak, vagy azok mind a mai napig. Nem hiszem, hogy az áldozatok megpróbáltatásait kárpótolja, egy-egy kirakatper, de még az sem, hogy folyton erről beszélünk, siránkozunk. Hasznosabb lenne, ha azt próbálnánk meg kikerülni, hogy ezek újra megtörténjenek.
Bár, ez hiú remény, a történelem folyton új köntösben ismétli önmagát. A hatalom birtoklása mindig is nagy csáberő volt, és ez sok mindenki számára felmentést jelentett, és jelent az erkölcsi szabályok betartása alól.
Egyben biztos vagyok, az erőszak erőszakot szül, és ez érvényes ma is. Akik ma a régi sérelmek nevében ehhez folyamodnak, semmivel nem jobbak, mint az őket megelőzőek, hiszen ők is ugyanilyen hivatkozással követték el azt, amit ma szintén erőszakkal szeretnének megtorolni, számon kérni, sokszor már azokon, akik még akkor nem is éltek.
És, ez így lesz egy végtelenített folyamat.
124
mpolgar
2010. 03. 25. 08:27
Kedves Ismerős!
Az Ön által keleti emigránsoknak nevezettek nemcsak a hazalátogató, majd visszautazó „amerikás” típusú emberek voltak, nem a „majd én megmondom két hét alatt, hogy itt mit kell csinálni” elvét követték, hanem egy másik, idegenből jött politikai erő támogatását élvezve nagyon is belegyalogoltak az életünkbe, annak konkrét haszonélvezői voltak. Ők nemcsak egy idegesítő tényezőt alkottak, mint sok, hazalátogató, „mindent jobban tudó”.
Foglalkozom velük, és nemcsak én, de más is, akinek bármilyen véleménye van a 45 utáni helyzetről, az akkor, és azóta történtekről.
