A választási kampány valamennyi résztvevőjének határozott álláspontja van a gazdasági világválság okairól, és a pártok mindegyike kínál receptet a válság hazai vonatkozásainak kikúrálására. Lehetséges-e, hogy a politikusnak nem áll érdekében a válság valódi okának megismerése?

Ajánlat

A kampány csapdájaBartus Gábor írása a lefutott meccsről

OK.hu

A 2007-ben kipattant, majd 2008-ban kiteljesedett gazdasági világválság nem meglepő módon erősen foglalkoztatja politikusainkat. Részben azért, mert általában egy válság éles fényben láttathatja gazdasági-társadalmi rendszereink hiányosságait, saját gyengeségeinket, részben meg azért, mert egy globális válság kíméletlen nemzetközi összehasonlító tesztet jelent egy adott ország ellenálló képességének, rugalmasságának mérése szempontjából. Mivel ez utóbbi próbán Magyarország saját súlyos gazdasági, költségvetési gondjai miatt meglehetősen könnyűnek találtatott (s ami aztán a Bajnai-féle vészhelyzet-kezeléshez vezetett), érthető, ha pártjaink programjai kiindulópontként kezelik a gazdasági világválság okainak feltárását.

A válság kíváló apropót szolgáltat az adott párt számára, hogy politikai filozófiájának, ideológiájának és régóta dédelgetett programterveinek megfelelően láttassa azt. A Fidesz szerint (Orbán Viktor idei és tavalyi évértékelő beszédeiben is megjelenik ez a téma) a kapitalizmus egy tévútja, elhajlása, a pénzügyi műveletek szabályozatlansága ("pénzkapitalizmus") és a piac mindenhatóságába vetett feltétlen hit vezetett a gazdasági kataklizmához. Az MSZP programja egy darabig hasonlóan érvel, a "zabolátlan piacba vetett hit", a fogyasztás és növekedés hajszolásának ostorozása után azonban nem marad el az ideológiai lepel lerántása: "a neoliberális, neokonzervatív gazdaságpolitika csődje az, ami történt" - állítják. A Lehet Más a Politika siet ezzel egyetérteni, a 2009-es EU-választási program szerint: "a válság megmutatta, hogy a globális gazdaság ingatag és fenntarthatatlan alapokon áll". Az MDF úgy látja, a világgazdasági krízis nyomán a "többpárti parlamentarizmus, a rendszerváltozással született (harmadik) Magyar Köztársaság fölszámolásával" kell szembenéznünk. A Jobbik programja pedig egyszerűen a globális kapitalizmus bukását vizionálja.

Megoldásként a visszafogottabb, kiegyensúlyozottabb politikusok az állami szabályozás megerősítését (a Fidesz szerint erős kormányzásra, a piaci folyamatok megfelelő szabályozására, a nemzeti érdekek határozottabb védelmére van szükség) vagy a szociális biztonság kiterjesztését (az államnak kötelessége tompítani a piac igazságtalanságait - írja az MSZP programja), esetleg a pénzpiacok és a kereskedelem újraszabályozását és a környezetvédelem fokozottabb támogatását (LMP) szorgalmazzák, a radikálisabbak a gazdasági rendszer gyökeresebb átalakítását igénylik (Jobbik: aktívan vállalkozó állami jelenléttel támogatott ökoszociális nemzetgazdaságra, tulajdonképpen a kapitalizmus felszámolására van szükség), egyedül az MDF érvel hangsúlyosan a közkiadások érdemi csökkentése, az állami újraelosztás 8-10%-os csökkentése és a vállalkozói szabadság növelése mellett.

Feltűnő, hogy a gazdasági világválság diagnosztizálása egyoldalú marad. A többség szerint csak a piac, a kisebbség szerint csak az állam a hibás. A többség szerint több államra van szükség, a kisebbség szerint több piacra. A válsághoz azonban több ok, azok együttes jelenléte vezetett. Az amerikai jelzálogbuborék kipukkanásánál látjuk a morális hibát, a mohóságot, egyes bankárok kapzsiságát, egyes hitelfelvevők hazugságait saját hitelképességi adataikról, látjuk a piaci hibákat, a megbízó és az ügynök közt fennálló problémát, az "értékpapírosítás" buktatóit, látjuk az állami, szabályozási hibákat, a szociális szempontok rákényszerítését a hitelezőkre, a pénzügyi folyamatok téves szabályozását, az 1%-os Fed-kamatlábakat.

Ilyen helyzetekre nem lehet általános recept, van amikor állami, van amikor piaci eszközökre lehet szükségünk, s állami beavatkozás is többféle állhat rendelkezésünkre. A differenciálatlan válságértelmezés, a válság okainak elégtelen megértése pedig oda vezethet, hogy a válság nyomán olyan reformok, új szabályozások, állami beavatkozások születnek, amelyek érdemben semmit sem javítanak annak esélyén, hogy hasonló válságok be ne köszöntsenek, ellenben végrehajtásuk jelentékeny módon igényli majd adóforintjainkat.

A válságmegoldó politikusok egy része vélhetően nem is igazán akarja megérteni az aktuális krízis valódi lényegét, indokot keres, hogy eddig nem támogatott elképzelései végre megvalósulhassanak. Ha például (most külföldre kitekintve) szemügyre vesszük Barack Obama válságkezelő programját, abban az amerikai demokraták szokásosan favorizált, de legtöbbször a kellő politikai támogatottság híján fiókban maradó tervei szerepelnek: infrastruktúrafejlesztés, egyes kiemelt ágazati vagy környezetvédelmi beruházások.

A ma politikusa távol áll az oakeshotti eszménytől, amelyben a kormányzó politikus egy olyan hajóskapitányra hasonlít, aki nem törekszik mindenáron egy kikötőbe sem, csak a hajóját akarja biztos egyensúlyban tartani a viharok és hullámzások közepette. Korunk menedzser-politikusa célokat (kikötőket) akar elérni, mozgósításra és reformálásra hivatott, normális, békés közegben azonban a polgárok nem kívánnak sem mozgósítást, sem reformokat. Őket a válság szükséghelyzete győzheti csak meg, így a válságot kell úgy értelmezni, hogy a magyarázat a kellő célokat és eszközöket támassza alá. Így lehet a politikus kedvelt terepe a válság. Arról nem is beszélve, hogy a jó politikus a válságkezelésben kitűnhet higgadtságával, megoldóképességével, kreativitásával.

A reformáló hevületben persze a tények kevessé érdekesek. Ha ugyanis például figyelembe vennénk, hogy az amerikai bankbedőlések elején két olyan kormányzatilag támogatott bank állt, amelynek deklarált célja a kereskedelmi bankok gyakorlata szerint egyébként elutasítandó ügyfelek (köztük a különböző kisebbségek tagjainak) jelzáloghitelhez juttatása, akkor állíthatjuk-e (ahogy az MSZP programja teszi), hogy a neoliberális, neokonzervatív politika csődje a jelzálogpiaci, majd az ebből kifejlődő világgazdasági válság? Ha figyelembe vennénk, hogy az állam milyen mértékben osztja újra a jövedelmeket, vonja el adók formájában forrásainkat (itt elővehetjük fizetési cetlinket, aztán kiszámolhatjuk a vásárlásainkkor befizetett áfát, jövedéki, fogyasztási adókat), s a megmaradó piaci tranzakcióinkat is milyen lelkesen felügyeli, szabályozza, engedélyezi (próbált valaki cukrászdát nyitni Budapesten?), akkor szónokolhatunk-e a piac mindenhatóságával jellemzett jelenről (ezt mindenki mondja az MDF kivételével)? Ha figyelembe vennénk, hogy épp a globalizáció csatornáit kihasználva emelkedtek fel országok, hogy a kapitalizmus kiteljesedése idején nőtt legtöbbet a születéskor várható élettartam, az anyagi gazdagság, csökkent világméretekben a szegénység, akkor értekezhetünk-e a globális kapitalizmus bukásáról, emberek milliárdjainak kapitalizmus okozta megnyomorodásáról (amiből a Jobbik indul ki)?

Emberek vagyunk, tévedünk. Ha sokan egyszerre, egy irányban, társadalmi válságba csöppenünk. A politikus éppen erre vár: kivezet az aktuális válságból, megóv egy jövőbelitől. Ha a politkusok is emberek, tévedhetnek-e ők is (például a válság okairól) egyszerre, egy irányban? Kerülhet-e válságba a válságkezelés?