A ténylegesen vállalkozásszerűen működő cégek közt 2008-ban, amikor a válság hatása még csak a hitelkínálat szükülésében volt tetten érhető, 193 ezer nyereséges cégre 123 ezer veszteséges jutott. Milyen változásokra lenne szükség ahhoz, hogy a magyar vállalatok végre hatékonyan működtessék a rendelkezésükre álló vagyont?

Ajánlat

Többet kéne dolgozniAntal Dániel sorozatának első része

OK.hu

Januárban amellett érveltem, hogy a gazdasági válság legyőzésére a több és jobb munka a legjobb eszköz, mivel a külföldi sógorok, nagybácsik nem valószínű, hogy jelentős összeggel tudnának javítani a családi kasszáinkon; az ikszet pedig bárhova tesszük is a következő választásokon, nem fogunk fizetésemelést kapni érte. A legtöbb ember csak munkajövedelemmel és munkahelye biztonságának növelésével tudja javítani az anyagi helyzetét (a spóroláson kívül). Az akkori vitában többen - helyesen - felvetették azt, hogy a magyar gazdaság rossz teljesítményének majdnem ekkora mértékben okozói a rossz magántulajdonosok is. Ezeket a rossz tulajdonosokat arra buzdítom, hogy váljanak meg cégüktől. A köztulajdonú vállalatok között is van számos olyan, amelynek az eladása vélhetően nagyon gyorsan javítana az ország anyagi helyzetén.

Nagyon gyakori, szinte tipikus a magyar tulajdonú vállalkozásoknál, hogy a tulajdonos annyi osztalékot kap a befektetése után, amivel a saját munkásainál és menedzsereinél valamivel több presztízsfogyasztásra futja neki: kijön egy terepjáró, egy nagyobb ház és egy délkelet-ázsiai nyaralás. Az ilyen tulajdonosok nem gyarapítói, hanem elkoptatói a nemzeti vagyonnak. Magyarországon nagyon sok olyan cég működik, amelyik lényegében nem vállalkozás, legfeljebb egy család kiegészítő jövedelmét vagy költségeinek csökkentését szolgálja. Az összes magyar cég egyharmada tartósan veszteséges, és lényegében nem fizet adót. A ténylegesen vállalkozásszerűen működő cégek közt 2008-ban, amikor a válság hatása még csak a hitelkínálat szükülésében volt tetten érhető, 193 ezer nyereséges cégre 123 ezer veszteséges jutott. Noha a magyar export a nemzeti jövedelem 70 százalékára rúg, ennek előállításában csak 22 ezer vállalat vesz részt. A vállalatszerűen működő cégek akár felére igaz lehet, hogy ha tulajdonosai értékesítenék, a bankban vagy értékpapírokban nagyobb hozamot érhetnének el - nem túl eredményes tulajdonosi közreműködésük nélkül. Az ilyen cégek nem tudnak új technológiákat meghonosítani és új embereket felvenni, szervezeti és termékinnovációkat folytatni, a piacaikat pedig előbb-utóbb egy másik magyar - vagy osztrák, szlovák - cég fogja elnyerni. Bár az ilyen tulajdonosok is gyakran mondják, hogy ők az üzemüknek, a munkásaiknak élnek, valójában azok munkahelyeit folyamatosan veszélyeztetik, és lényegében a konkvisztádorok aranyához hasonlóan élik fel az egyszeri szerencsével szerzett vállalati vagyont.

A nemzetközi összehasonlítások szerint Közép-Európában a külföldi tulajdonú cégek dolgozói általában nagyobb értéket állítanak elő egységnyi idő alatt, mint a hazai tulajdonúakéi. Ez nem meglepő: a régióban azért volt szükség külföldi tulajdonosokra, hogy tőkét, technológiát és szaktudást hozzanak azokra a területekre, ahol lemaradtunk. Csakhogy míg Csehországban egy belföldi tulajdonú cég már feleannyira termelékeny, mint egy külföldi, Magyarországon ez az arány még csak 29 százalék az Eurostat és az Oriens számításai szerint. (Ezzel összhangban állnak Pitti Zoltán kutatási eredményei is.) A magyar magán-, állami és önkormányzati tulajdonosok még a bolgár, román és lett tulajdonosoknál is kevesebbet hoznak ki a náluk lévő vagyonból.

A rossz tulajdonos maga az átok egy vállalkozás számára: nem megfelelő vezetőket nevez ki - gyakran családtagokat -, magához von olyan stratégiai kérdéseket, amelyekre nem találja meg a helyes választ; nem érzi, hogy mikor lehet aratni a piacon, mikor kell visszavonulni és megerősödni; és persze gyakran - vagy az adóhatóságot, vagy árhatóságot átverve - maga lopja ki a cég közös vagyonát. Ilyenkor a tulajdonosváltás közérdek, hiszen az ilyen, alacsonyan jövedelmező cégek nem képesek új munkahelyeket teremteni, sőt, piacukat elveszítve még növelik is a munkanélküliséget és a szociális ellátórendszer terheit; nem képesek hozzájárulni a közterhekhez, sőt, egy idő után elkezdenek állami támogatásért kuncsorogni. Magyarország költi a nemzeti jövedelmének a legnagyobb részét az Európai Unióban ilyen vállalkozások megsegítésére - természetesen hiába. A kis- és közepes vállalkozásainknak nyújtott százmilliárdok mellett az állami, önkormányzati cégekre is ennyi megy el, és akkor még nem is beszéltünk az olyan, megkopasztva visszavásárolt nemzeti kincseinkről, mint a Malév.

A rossz tulajdonos tipikus esete a magyar állam. Azt hihetnénk, hogy a nyakig eladósodott és elöregedő népesség nyugdíjgondjait egyre tehetetlenebbül kezelő államunk csak az aranytojást tojó tyúkokat tartja meg, de a számok egyáltalán nem ezt mutatják. A Magyar Nemzeti Vagyontanács 2008-ban (amikor az állami vállalatokat még nem érintette a világválság) a 14,5 billió forint nyilvántartási értékű állami vagyon kezelt (ami névleg is kevesebb volt, mint az akkori, 18,1 billiós államadósság). Az utolsó elérhető beszámoló szerint nagyon rossz helyen volt a vagyonunk, mivel az állami vagyon 14,5 billiója csak 23 milliárdot fialt, miközben az adósságaink után idén 1203 millárdot kell fizetnünk. Igaz, hogy az állami vagyonban vannak honvédségi, minisztériumi épületek is, de ha csak az állami vállalatokat nézzük, akkor azt látjuk, hogy 364 nemzeti vállalatunk közül összesen 5 fizetett - mintegy 33 milliárd - osztalékot (ehhez további 20 összeadott még 2 milliárdot), amiből 32 milliárd azonnal el is ment a többi vállalat veszteségeinek a pótlására. A MÁV a listán nem szerepel, mivel önmagában évente átlagosan 200 milliárdot visz el úgy, hogy közben több százmilliárd kincstári vagyont ingyen használhat. (És az önkormányzati tulajdonú cégek, például a BKV sem ezen a listán szerepelnek.) Ha az összes vállalatot eladtuk volna eszközértékben, és ezzel csökkentettük volna az államadósságot, akkor mintegy 3 milliárd nettó osztalékbevételt cseréltünk volna el körülbelül 100 milliárddal kisebb adósságszolgálatra, vagyis minimálisan 97 milliárdot nyertünk volna a puszta tulajdonosváltással. Persze a privatizációs bevétel ennél több lett volna, és ma már ezek a cégek nem a pénzünkre pályáznának, hanem kis szerencsével egy részük lassan nettó adófizetővé válna: márpedig ez a növekedés útja.

A nyolcvanas években általunk lesajnált, Magyarországon piacozó régi barátaink, a nálunk jelenleg erősebb és büszkébb lengyelek eközben úgy úszták meg (egyedüliként) az európai válságot, hogy eldöntötték: megszabadulnak minden olyan nem stratégiai vállalattól, amely nem hoz hasznot a kincstárnak. Összesen 800 állami céget - regionális busztársaságokat, erőműveket bányával, egészségügyi szolgáltatókat adnak el heti aukciókon. Úgy gondolják, hogy akárki is veszi meg őket, Lengyelországban érvényesülni fog a népfelség, és a lengyel hatóságok lengyel földön meg tudják védeni a nemzeti érdeket. Veszteségpótlás fel sem merül, a befolyó összeget az államadósság csökkentésére és válságkezelésre fordítják. Nehéz megmagyarázni, hogy mi miért nem erre keressük a megoldást, hiszen semmi hasznunk nincs a BKV vagy a Vértesi Erőmű vagy a Malév közösségi tulajdonából. Ezek a cégek mind-mind a pénztárcánkat apasztják, és még soha nem tojtak aranytojást. Miért jó, hogy nem engedjük pályára lépni az Orangeways busztársaságot, ami a "mi Volánjainkkal" szemben nem kér állami támogatást, viszont adót fizet?