Tervhivatal újratöltve
// 2010 // már // 17
Magyarországot a vas és acél országává kell változtatni - gondolták a kommunista vezetők majd 60 éve. Magyarországot a biotechnológia, a gyógyturizmus vagy a logisztikai szolgáltatások országává kell fejleszteni - mondják az ország vezetésére pályázó politikusok ma. A politikai, közjogi, gazdasági keretek változnak, az állam gazdaságpolitikai tervező ereje állandó?
Az utóbbi két évtized közgazdaságtani kutatásai egyre több bizonyítékát adták, hogy a kormányzás minőségének javítása hosszú távon a gazdaság teljesítményének javulásához vezet. Így igaza van Orbán Viktornak, ha az "erős kormányzás" szlogennel a kormányzati teljesítmény jelentős javítását ígéri. Igen, szükség van hosszú távon kiszámítható, havonta nem változó, a politika kénye-kedve szerint ide-oda nem rángatott szabályozási és adózási környezetre, stabil közbiztonságra, a tulajdon védelmére, a szerződések kikényszeríthetőségére. Igen, szükség van a közjavakat (utak, vasutak, honvédelem, stb.) ésszerűen fejlesztő, azokat jó állapotban tartó államra. De szükség van-e arra is, hogy a kormányzat a gazdasági tevékenységek közül kiemeljen és szelektíven támogasson egyeseket, kijelöljön fejlesztési irányokat?
Az állam aktív, tervező gazdasági jelenlétének a szocialista tervgazdasággal lemerült akkumulátora új töltést kapott a kelet-ázsiai gazdasági csoda révén. A keletre tekintő elemzők szívesen hivatkoznak arra, hogy a számos országban (elsősorban Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr, másrészt Malajzia vagy Thaiföld) immár négy évtizede kimagasló növekedést produkáló gazdaságok szerencséjüket az aktív tervezést folytató, ágazatokat tudatosan felfejlesztő, semmiből kiépítő kormányzatoknak köszönhetik. A példa ragadós, ha hazánk gazdasági válságból való kilábalására felírt recepteket böngésszük, feltűnő egyetértés mutatkozik abban, hogy a kormányzatnak aktív szerepet kell betöltenie az úgynevezett húzóágazatok megtalálásában és azok fejlődésének segítésében. Ezen támogatás ma bevett formája, hogy hazai, de még inkább európai uniós forrásokból koncentrált alapokat hozunk létre, melyekből pályázatok és központi döntés révén beruházásokat részfinanszírozunk. Hogy mennyire áldás az EU felől ránk zúduló pénz, az persze nem is olyan egyértelmű.
Ha a pártok programjait szemügyre vesszük, akkor még abban is jelentős azonosságot látunk, hogy milyen gazdasági ágazatokat ítélnek fejlesztendőnek. A mai politikai konszenzus szerint a gazdasági fellendülés kulcsai például a biotechnológia, az "egészségipar", a gyógyturizmus, a logisztika, az építőipar, az infokommunikáció, a megújuló energia termelés. S hogy akkor miben van verseny? Abban, hogy mindezt ki tudja hatékonyabban, gyorsabban megvalósítani. Az MSZP például azzal büszkélkedik, hogy az Új Magyarország Fejlesztési Tervből több pénz jutott erre, mint a korábbi Széchenyi Tervből. A Fidesz szerint viszont a támogatások túlzottan központosítottak voltak, állami gigaberuházásoknak sok, a kis- és középvállalkozóknak alig valami jutott. A Fidesz most szakmai és regionális tőketársaságok létrehozását pártolja tőke- és kamattámogatással, állami részvétellel. A Lehet Más a Politika pedig egyértelműen a zöld beruházások felé terelné a gazdaságot. E vitában némileg más dimenzióban mozog az anti-kapitalizmusát és a tervgazdaság felé való affinitását nyíltan felvállaló Jobbik, mely párt az állam aktív gazdasági szerepvállalására vetélytársaihoz képest több lapáttal is rátenne. (A Jobbik programja szerint az állam például befektetőként részt vesz vállalkozások indításában, az agráriumban ágazatonként és tájegységenként meghatározza az optimális üzemméretet, a csődközelbe került stratégiai fontosságú vállalatokat megmenti, a privatizált közszolgáltatókat, a kőolaj-finomítókat, a tankönyvkiadó vállalatot visszaállamosítja, valamint magyar bankhálózatot épít ki.)
Az üdvösséget hozó gazdasági ágazatok kormányzat általi kiválasztásának első problémája, hogy a tervező egyáltalán képes-e annyi és olyan információt összegyűjteni és értékelni, amennyi a siker érdekében szükséges lenne. Hogy a piacon létrejövő spontán információfeldolgozás és koordináció jóval hatékonyabb, mint a központi tervezés, elméletileg írta le immár fél évszázada Hayek vagy Polányi Mihály, de magunk is tapasztalhattuk a szocialista tervgazdaság kudarcából. S mielőtt végleg elköteleződnénk a központi koordináció mellett, érdemes alaposabban megvizsgálni a példaként szolgáló kelet-ázsiai gazdaságfejlesztési mintát. Az elemzők szerint a sikeres gazdasági felzárkózásnak nem elsősorban a központi tervezés volt a kulcsa. Bár olyan intézkedések is szép számmal akadtak, mint például Szingapúrban, hogy a kormányzat erősen beavatkozott a munkabérek mértékének kialakításába, aktívan használt állami tulajdonú vállalatokat és állami megtakarítási alapokat, s kétségtelen, hogy például Dél-Koreában vagy Tajvanon gyakorlat volt egyes ágazatok kiemelt központi fejlesztése, mégis, mindezek ellenére a Kelet-, illetve Dél-Kelet-Ázsiai "gazdasági csoda" forrása és hajtóereje a jó kormányzással támogatott szabad piac volt. A gazdasági aktivitás központja a magánszektor, aminek fejlődését az állam az oktatás kiterjesztésével, a megtakarítások és az export mindenek feletti ösztönzésével, a közkiadások, köztük a jóléti kiadások szigorú korlátok között tartásával támogat.
Ha esetleg feltételezzük, hogy a politikusok és a bürokraták mégis csak képesek rendkívül jól eltalálni, milyen ágazat lesz a közeljövőben a nyerő, még akkor is maradnak problémáink. A fejlesztés hazai szokásos módja, a pályázat útján megvalósuló ugyanis egyrészt elvonja az erőforrásokat a szokásos gazdasági tevékenységektől (a vállalkozó nem a vásárlóinak még jobban tetsző termékek kifejlesztésével tölti az idejét, hanem pályázatírással, papírgyártással, a pályázat megnyeréséhez szükséges kapcsolatépítéssel, lobizással - s természetesen szükség van pályázat-lebonyolító bürokratákra is; a fejlesztési forrást pedig be kell szedni adókban), sőt át is csoportosítja a piacon egyébként kiemelkedőbbek felől a pályázatírásban sikeresek felé; másrészt a pályázaton "könnyen szerzett" pénz gyakran feleslegesen túldimenzionált beruházásokra csábít; ráadásul vonzhatja a korrupciót és a csalókat is (aminek biztonságos elkerüléséhez pedig szintén kiterjedt és költséges ellenőrző rendszereket kellene létrehozni).
Az állami beruházás-támogató politika sajátja, hogy amikor arra fogad, mely gazdasági ágazat lehet sikeres a jövőben, nem a saját pénzét, hanem az adófizetőkét kockáztatja. Ha X.Y. vállalkozó becsődöl saját tőkéjéből épített wellness szállodáján, nem öröm, de nem is nemzeti tragédia. De mi van, ha sok vállalkozó fürdik be az állami spa-turizmus fejlesztési program milliárdjaiból? Vagy ha bukik a motorverseny-pálya projekt? Ha egyetértünk a Fidesz miniszterelnök-jelöltjével abban, hogy bajaink egyik forrása a túlzott spekuláció (amin azért lehetne vitatkozni), akkor szükségesnek tarthatjuk kimondani: az állam se spekuláljon! Ami korrekt körültekintéssel itt megfontolható, hogy valamilyen nemzeti gazdaságfejlesztési cél kitűzésének adott esetben lehet-e máshonnan nem kinyerhetően mozgósító, energiákat felszabadító ereje a társadalomban és fegyelmező, prioritásokat adó ereje a bürokráciában, s hogy a piaci folyamatokat értő szemmel figyelve látunk-e a mi kis gazdaságunkban szárba szökkenő olyan ágazatot, ami valamilyen szektoriális támogatással nemzetközi szinten is versenyképessé, s így hatékony ország PR-rá segíthető? Ha már a modern politika ehhez mindenképp ragaszkodna. Esetleg...
Mindez azonban inkább kockázatos, mint minden gazdasági szereplő számára a szabad vállalkozás feltételeinek biztosítása, a kapitalizmus alapintézményeinek megerősítése, vállalkozásbarát adó- és szabályzókörnyezet kialakítása. Ugye, lenne feladat gazdaságtervezés nélkül is?
16 komment
A Komment.hu cikkeihez regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá.
Ha még nem regisztrált,
tegye meg itt!
Mivel a Komment.hu szerkesztősége a hozzászólásokat előzetesen szűri, azok azonnal nem jelennek meg az oldalon. Csak azokat a hozzászólásokat publikáljuk, amelyeket erre érdemesnek tartunk. Moderálási elveinkről részletesen itt olvashat.
16
is
2010. 03. 20. 08:04
A kulcstézishez nincs link :-) A Széchenyi-terv húzóágazata volt a gyógyfürdők, és mára mindegyik nagyjából vagy becsődölt, vagy semmi értelmezhető nemzetgazdasági hasznot nem hoz (az, hogy a helyiek nullszaldósan fenntartják, az is persze szép, 30-50 munkahely, de semmiképpen nem nemzetgazdasági húzás). Ez a legeklatansabb példája a FIDESZ-féle állami gazdaságfjlesztésnek.
Elméletileg elvitatkozgathatunk rajta, hogy mennyi és milyen tervezés kell, de Mo-n, ahol a kádári szinten vannak az ösztönök, akár az adórendszeren keresztüli, akár a tényleges cégszintű beavatkozásokon keresztül, ott egyértelmű, hogy fel kell szabadítani a gzadaság kézivezérlését. Majd,egy jóval szabadabb környezetnél, amikor a vállalkozók szólnak, hoyg ez már anarchia, akkor vegyük vissza az állami szerepet.
Az, hogy egy nyugati, kapitalista országban arról beszélnek, hogy a szabadpiac sok volt, az nem ugyanaz. Mo-n nem volt még szabadpiac, nincs. Ránk nem igaz, hogy az államot kellene erősíteni, és tévedés.
15
morvai.j.zs
2010. 03. 19. 23:57
mpolgár[12] által elmondottak kapcsán jelentkeznék „a mezőgazdaság kollektivizálása” gondolathoz.
A történelmünkben mi mindig megcsináltunk a mi kis ésszerűnek tűnő szerkezetváltásunkat.
1849. után felszabadítottuk a jobbágyainkat – földönfutó, nincstelenül kódorgó, lődörgő generációkat kitermelve. Mi lett az eredmény? Néhány viharsarki figyelmeztetés után az első kivándorlási hullám, a XIX-XX. század fordulóján, hogy az itthon hasznavehetetlen kubikosok az Újvilág utcáit is kikövezhessék. (A kiegyezés után ugyan bejött az ipar, de ehhez kellettek azok a szlovák, cseh, zsidó, német, és még ki tudja milyen közösségekből érkezettek, akik lefektették polgárságunk alapjait.)
Aztán rendre jöttek a földosztási kísérletek – rendre porhintéssel, komoly átgondolt koncepció nélkül. ’45. után ismét sokan folytak át a vezetéken a csapok elzárásáig (majd egy méretes csőtörés – ’56 – alkalmával költségeink igen méretesre rúgtak). Rákosiék alatt, majd azt követően megindult a kolhozosítás helyi szintekre átfogalmazott gondolata – tönkreverve a magángazdaságokat, s homályos ideologizálással (és még ez volt a jobbik eset…) eltakarva jövőbeli kilátásaikat az erőszakkal szövetkezetbe kényszerítettek előtt.
Legutolsó rendszerváltásunkkal egy időben az addigra gyárakba tömörített munkások kaphatták kézbe munkakönyveiket – s ők ma igazán lecsúszott proli módjára adják át magukat az enyészetnek a nagyvárosi lakótelepek panellakásaiban. Az európai „haladás” útján megindultunk esztelenül privatizálni – kevesek nagy örömére, sokak nem kevés bánatára.
Ma, a közös Európa gondolatában, a Kádár-rendszerben megsavanyított munkásemberek leszármazottai előtt nyitva a világ – a kapun ki is lépnek közülük, egyre többen.
Itthon mi mindig siettünk valahová – s mindig ott találtuk magunkat, ami már elmúlt.
Fiainknak valóban, el kellett hagyniuk az országot, hogy boldogulhassanak. Értékeink pazarlásában észrevétlenül jeleskedhettünk, mert másféle értékek felé hajtottunk, amelyekről utólag kiderült, hogy csupán délibábok.
Végignézve históriánkon, bizony elég nehéz hinni a mindenkori állam által kijelölt utak járhatóságában. De az államnak létjogosultságát adó funkciója, hogy ilyen – ahogyan „ismerős” [14] fogalmaz – célokat jelöljön ki.
Más kérdés – ezen lehetne vitázni -, hogyan lehet képes az állam a korábbiak után egy önmaga számára kijelölt cél érdekében megnyerni az ezer sebből vérző társadalmat, és vajon nem szükségesebb-e társadalmi-politikai (de akár politikán belüli) konszenzus révén egy a társadalom számára (adottságaiból kifolyólag) járható úton elindulni, és azon találni fogódzókat külső környezetünkhöz?
14
ismerős
2010. 03. 19. 20:13
Azt hiszem, itt lenne az ideje annak, hogy körbejárjuk azt a kérdést, ki mit ért manapság a tervezés fogalmán, nehogy elbeszéljünk egymás mellett. S javaslom, maradjunk szigorúan a piacgazdaság (szabályozott kapitalizmus) viszonyai között. Ha valaki netán visszavágyik is a múltba, ilyen-olyan okokból, vegye tudomásul, hogy a hajó elment. S nem azért mondom ezt, mert bárkit is korlátozni óhajtanék vágyai megélésében, hanem azért, mert ilyen környezetbe vagyunk beágyazva, amin távlatilag sem tudunk változtatni, még ha akarnánk is.
A különféle jóslatokat, miszerint a kapitalizmus halálra van ítélve, most mellőzném. Legfeljebb csak annyit, hogy pont az ilyen válságok hozzák magával a megújulását, mint amit most is elszenvedünk. S a kommunista gazdasági szisztéma azért bukott meg, mert a feszültségeit a „palackon” belül halmozta fel, ami szükségszerűen csak robbanással tudott kiegyenlítődni. Pedig volt egy marha nagy Tervhivatalunk, aki mindent szépen megtervezett nekünk!
A jövőben viszont „okosan” kellene élnünk a tudatosság eme eszközével.
Egyúttal javaslom, ne bonyolítsuk túl a dolgot: elegendőnek ítélem, ha csak kissé körbenézünk a világban, hogyan csinálják mások? Azt hiszem, ezzel jobban járunk, mint ha a saját korábbi beidegződéseinkhez nyúlunk vissza.
Antal Dániel már pedzegette a kérdést, amikor az indikatív tervezésre tett utalást (persze én nem csupán a hosszú beruházási ciklusidőkkel össze nem egyeztethető állami rángatózással indokolnám létjogosultságát.) Szerintem az indikáció, mint tervezési kategória nem csupán praktikus okokból lehet kívánatos, hanem éppenséggel csakis ilyetén megoldás tekinthető a picgazdasággal összhangban állónak. Ez lehet a megoldás, amelyben az állam saját maga számára jelöl ki célkövetést, s a társadalom többi szereplőjét piackonform eszközökkel csábítja maga után.
Ez viszont nem új keletű dolog. Hogy csak néhány példát említsek: már a 70-es években is ezt az utat járta Franciaország, Dánia, Japán, s ugyebár ezek nem éppen sikertelen államok. De felhozhatnánk az USA példáját is, amely a liberalizmus bajnokaként is főként állami megrendelésekkel operál stratégiai érdekei kifejezésére, s nem nehéz belátni, hogy e megoldás is egyfajta indikatív eszköz a központi akarat érvényre juttatására.
A távolkeleti utánzatoktól én viszont eltekintenék, mert azok nem (európai) embernek való munkakultúrára épülnek. (Menjen csak el valaki próbaidősnek egy itteni gyárukba!) S azért az embert nem kellene kifelejteni a „buliból”!
13
ismerős
2010. 03. 19. 15:46
Talán Ferenc hozzászólásával illusztrálhatnám legjobban a központi tervezésre vonatkozó remineszcenciák feléledésével kapcsolatos aggályaimat.
Tudniillik, hogy sikerül-e megtalálni az arany középutat, s nem esünk e megint történelmi tévedésekbe?A Margit-híd magasságával kapcsolatos fejtegetés mindenesetre számomra azt jelzi, erre semmi garancia.
Nem hinném, hogy konkrét, egyedi ügyeket a társadalmi tervezés kompetenciájába kellene utalni. Ezen már a „klasszikus” tervgazdaság is túljutott.
Vagy le kellene térnünk a piacgazdasági modellről? Nem hiszem, hogy ezt komolyan gondolhatja bárki – már csak a „környezeti” feltételek miatt is -, mégis, mintha az Antall-kormány intézménypolitikai intézkedéseit illető szemrehányások erre utalnának.
Ha valaki már nem emlékezne rá, akkor most én felidézem: a magyar nemzetgazdaság, pontosan akkor veszítette el hagyományos és piacképes ágazatait (első ízben), amikor az ún. KGST- gyártásszakosítás keretében átadta azokat „testvérországoknak” (akik persze ugyanezt tették). Ne tévesszen meg senkit, hogy a katasztrofális következményeket a felvett kölcsönök eltakarták a gyengénlátó szemek elől (bár ez rendszeresen megtörténik, amikor könnyes szemmel gondolunk vissza a „régi szép időkre”, amikor még minden olyan jó volt)!
Pedig létezett ám központi ágazati tervezés a javából! Éppen emiatt sikerült olyan jól az öncsonkítás. Hiszen a Központ mindent tudott.
S némi veszélyt az analógiára én ma is látok: mintha megint valamiféle fényes szelek kezdenének fújni! Igaz, nagyságrendekkel intelligensebb szinten, de a jelenség „ante portas”. Egy meggondolatlan intézményi (filozófiai) felhatalmazással nem kellene tágra nyitni a kaput valamiféle neovoluntarizmus előtt. Bármennyire is feltételezzük a legjobb szándékot mindenki részéről, nem lehet csupán személyi garanciákra hagyatkozni. A piacgazdaságot vele adekvát intézményrendszernek is védenie és segítenie kell! Ha valakinek ezzel van baja, azt viszont mondja ki nyíltan!
Természetesen a megkezdett polémiát folytatni érdemes, csak könyörgöm, ne a gyakorlatban kísérletezzünk vele! S ne a tervezés síkján keresgéljünk orvosságot olyan bajokra, amikre ott nem találhatunk gyógyírt. Visszatérve a Margithíd példájára, a dilettantizmust a közéletből nem a tervezéssel lehet száműzni. Ez sokkal bonyolultabb erkölcsi, tudati, pszichikai, és kommunikációs problémakezelést igényel, amihez nem elégséges egy mindenható központ.
12
mpolgar
2010. 03. 19. 14:48
Elhatároztam, hogy nem szólok hozzá olyan dolgokhoz, amihez nem értek, ennek ellenére mégis megteszem.
Hogy a magyar gazdasági hanyatlás mikor kezdődött, -és hogy ez valóban hanyatlás volt e, nem egyenes következmény-, ez lehet vita tárgya, mert mindent át lehet festeni, lehet magyarázni, statisztikai adatokra hivatkozni, és így tovább.
Csak a rövid távú emlékezetemre hagyatkozom. Nálunk a 60-as években elkezdődött a mezőgazdaság kényszer-kollektivizálása. Sok lelki áldozat árán véghez is vitték. A nyolcvanas évek elejére már mindenki belenyugodott, megette a békát, és akkor mi történt?
Az akkori nagy, egy tagban lévő területeket elkezdték újra nadrágszíjparcellákká alakítani.
Ami egyben van, azt már nem szabad szétszedni! Ezt, egy olyan ember szájából hallottam, aki aztán igazán ellene volt ennek a folyamatnak. De, az idők változnak, a valamikor mezőgazdasággal foglalkozók nagy része elhagyta a falut, sok helyen pusztán az idősek, és a munkára képtelenek maradtak, mezőgazdasági eszközökkel, erőgépekkel, korszerű ismeretekkel már kevesen rendelkeztek. Az igazán korszerűekről talán szót sem kellene ejteni.
Mi történt? Bagóért eladták, vagy parlagon hagyták a földjeiket. Az elmúlt idők legnagyobb pazarlása ment végbe emiatt. Tagadni kár, Magyarország még a legjobb indulattal is agráripai országnak volt nevezhető. Most még az agrárt is kihúzták alóla.
Ahol én élek, ott hektárszámra állnak a gazos parlagok, ahol korábban a nagyon tápanyagigényes cukorrépát, dohányt termeltek. Ma nincs hozzá ember, tőke, felvásárló, stb.
Panaszkodunk, hogy nem tudunk piacképes árut eladni külföldre. Tudnánk, ha csinálnánk. Nem szeretünk gondolkodni, nem szeretjük a fejlődést, nálunk a „lédig” a kulcsszó.
Miből gondolja valaki, hogy máshol is? Igaz, a szovjet piacra valamikor fillérekért mindez jó volt, de ki gondol abba bele, hogy ugyanazt a pulykát „kóserpulykaként” némi agyusztálással, meg egy kis odafigyeléssel a sokszorosáért lehet eladni? Hogy a tonnaszámra rothadó gyümölcsöt lehet alapanyagként hasznosítani, hogy a meggyet, szedret felvásárló német hűtőháztulajdonost lehet utánozni, hiszen az előző évi nagy termést olcsó áron felvásárolta, következő évben iszonyatos haszonnal adta tovább!
Ugyanez érvényes az azóta gyakorlatilag kiírtott marhaállományunkra, /a magyar-tarka tehenet még mindig vinnék az olaszok, mint a cukrot, szerintük a legjobb húsmarha egész Eutópában/, a tej- a szesziparra, a lekvárjainkra, amik nem is igényelnének akkor ráfordítást, csak egy ötlet, jó ízlés, fantázia, némi szervezés kellene?
Semmi bajom, ha belőlünk ipari országot akar valaki csinálni, de szeretném látni az eredményét. Régi mondás, hogy ami nem megy, ne erőltessük! Viszont, volt valamink, amit kényszeresen elfelejtünk, szinte szégyellünk! Talán, ha valakinek eszébe jutna ezt újra kezdeni, lehetne ebből valami!
Aztán figyeljünk oda a zseniális fiataljainkra, akik jobbnál jobb ötletekkel állnak elő, de sorozatosan leintik őket, aztán később, máshol termelik a profitot, -másoknak. Van létjogosultsága a magyar elektronikai iparnak, az ezzel kapcsolatos szellemi tőkének, de azt mi nem szeretjük, eladjuk a fiataljaink tehetségét, rabszolgamunkáját másoknak, pedig, mi is használhatnánk, saját javunkra.
Sokan még mindig leragadtak a nehézipar varázsánál, de vannak olyan rozsdásodó gyáraink, amit még egy forintért sem akar megvenni senki. Gondolom, jó okuk van rá!
A megfeneklett, tőkevesztett, agyonnyomorított kisiparról nem szólok egy szót sem, pedig lenne rá igény, de már ezt átvették dupla szolgáltatási árért, és silányabb munkáért a multik.
Lenne lehetőség, amik után mások már két kézzel kaptak volna, hiszen ezek mind hozhatnának a konyhára, de nekünk, nem kell.
A magyar közgazdászoknak mindig jó hírük volt a világban.
Most hol vannak, vagy milyen dublőrök helyettesítik őket? Esetleg valakiknek érdekében áll a meglévő értékeinket, eddig hasznot hozó tevékenységeinket elkótyavetyélni, és nem hasznot termelni.
11
Ferenc
2010. 03. 19. 10:08
Számos gazdasági problémánk gyökerét oda lehet visszavezetni, hogy az Antal kormány a régi kormányzati struktúrát a feje tetejére állította, magyarul a stratégiailag fontos tárcákat szétszedte, megszüntette, mert azt gondolták ezzel a szemfényvesztéssel, az átgondolatlan változtatásokkal hihetőbbé teszik az "úgynevezett" rendszerváltozást.
A legnagyobb érvágás az egyik legfontosabb ágazat, az építőipar lefejezése volt.
A műszaki értelmiségtől megszabadultak, azóta is nélkülözi az állami vezetés a szakértelmüket.
A beruházások tervezése, lebonyolítása a politikusok (főleg jogászok) kezében van.
Így fordulhatott elő, hogy a Margit-híd felújítására adott tervezői megbízás nem tartalmazta a híd megemelését.Akik az előkészítéssel, a beruházási-tervezési programmal voltak megbízva nem voltak eléggé körültekintőek, vagy nem értettek hozzá.
Kérdés, hogy az utólagos döntés - már mint a hídpálya megemelése milyen többletköltségeket, és többlet időt jelent.
Hát ennyit az állami tervezésről, meg a tervhivatalról.
10
morvai.j.zs
2010. 03. 18. 23:56
Nagyon tetszenek az előttem szólok gondolatai.
A távol-keleti leírások kapcsán azt is érdemes szemrevételezni, hogy az ázsiai társadalmak általában elfogadók a politikával szemben, így a gazdaságpolitikával szemben is. Demokráciájuk (már ahol van) paternális, a társadalom részéről jóval kevesebb igény merül fel a közügyeket érintő (akár gazdasági) döntések állampolgárokra való szélesebb körű kiterjesztése iránt, mint Európában. A fejlődés mértékét szimbolizáló számok bűvöletében azt sem árt megvizsgálni
(Helyzetünket vizslatva az öreg kontinensen egyébként e tekintetben "belgák" vagyunk: igényeink ugyan rendre felmerülnek, de kívánságaink orvoslását többnyire politikai döntésektől várjuk. A demokráciát felelősségteljesebben gyakorló népekhez képest a mindennapok szintjén nálunk kevésbé merül fel, hogy mekkora mértékben is vagyunk kénytelenek magunk irányítani saját életünket.)
Egyébként a fejlődés mértékét szimbolizáló számok bűvöletében nem árt megemlíteni, hogy a vizsgált növekedési mutatók százalékaránya az adott ország korábbi teljesítményéhez képest értendő. A malájok 9, vagy 10 %-a nem ugyanannyi, mint Európában. Arról nem is beszélve – amit már többen pedzegettek előttem -, hogy még a legfejlettebbek (akár japán) polgárok életvitele is jóval puritánabb és szigorúbb, mint amit errefelé megszoktunk. (Persze valamit valamiért.)
Azt látom (amit a szerző pl. a Fidesz kapcsán leírt), hogy több szervező erő próbál meg egyensúlyt teremteni a korábbi liberalizált piac és beruházó állam modelljei között. Ami talán helyénvaló is lehet, mivel az eddig modernkori gazdasági válságokat nem kis részben a két említett elméletnek a gyakorlatba történő egyoldalú átültetése is okozta. (Bár nem kizárólag, de előbbi a ’29-es és a mostani válságért felelős, utóbbi pedig a ’73-as zuhanásért.)
De az információs társadalmak korában, a folyamatosan változó piaci igények, kereslet idején eléggé kockázatos – ahogyan a szerző fogalmaz „spekulatív” – egy átfogó, célirányos állami stratégia ebben a kérdésben. Európában a tervgazdaságon alapuló rendszerek már (mondhatni törvényszerűen) belebuktak – de nem törvényszerű, hogy a piacgazdaságon alapuló résztvevők mindegyike mindig túl is él. Úgy gondolom, ehhez dinamikus társadalmak is szükségeltetnek, ahol a szereplők az új jelenségekhez időben idomulni tudnak. Ez a világra nyitott, változtatásra hajlamos, vállalkozó szemléletet igényel az élet minden területén – mert csupán így képes az egyén is alkalmazkodni a munkaerőpiac folyamatosan változó keresletéhez.
(A megújulásra való képesség csak hosszú idő alatt alakulhat ki általánosan, amelyben fontos szerepet kell kapnia a nevelés minőségének, az oktatás színvonalának. Ma óriási gondot okoz, hogy a felsőoktatásba bekerülők nem látnak biztos perspektívát a választott pályán – sőt, olykor még a kikerültek sem. Ebben saját kezünk nyoma mellett az elmúlt időszak politikája is mélyen benne van – itt a megoldás már nem tűrhet további halasztást.)
Ami a biotechnológiát, a gyógyturizmust és a logisztikát, mint futurista komparatív előnyeinket illeti – azt mondanám, egy országnak mindig a legjobb erőforrásaira kell támaszkodnia. Földrajzi helyzetünknek vannak előnyei is (a logisztika területe nem elvetélt ötlet), továbbá az oktatás hagyományaihoz jó értelemben való visszatérés, amely megalapozhatja a szakirányú tudás széles spektrumát – és nem elhanyagolhatóan a magyar mezőgazdaság, amely tudvalevően nem tízmillió embert képes ellátni, hanem jóval többet.
(Talán a jövő nagy – demográfiai, ivóvíz – válságainak beköszöntével ez sem lesz elhanyagolható tényező.)
Ezeket kellene valahogyan meglovagolnunk, hogy a világpiac részéről felmerülő igények alapján kívánatosnak ítéltessünk.
9
Pawpar
2010. 03. 18. 13:05
Szerintem a magyar kis- és középvállatoknak két nagy problémájuk van: a tőkehiány és a versenyképesség hiánya (azaz, hogy megfelelő áron tudják termékeiket árulni). A tőkehiányon segíthet az állami támogatás, de a versenyképességen nem. Az utóbbihoz csökkenteni kell a vállalkozásokat terhelő adókat és járulékokat (stabilan, állandó módosítások nélkül), csökkenteni kell a banki kamatokat, egyszerűsíteni az állami bürokráciát és növelni a cégműködtetés biztonságát.
A pályázati támogatási rendszer lehetőséget ad a sógór-komaság "intézménynek", a korrupciónak, az ügyeskedőknek és bizonyos ágazatokban (pl. gyógy- és látványfürdők) a túlfejlesztésnek.
Az állam az eurós pénzekből inkább építsen és javítson utakat, tegye rendbe és működtesse olcsón az országos és helyi közlekedési rendszereket, adjon alacsony kamatú hiteleket a fejlesztésekhez, támogassa az export marketinget, alakítson ki un. inkubátorokat az új vállalkozások számára, szakmai és tudományos szervezeteken keresztül támogassa a feltalálókat, hozza rendbe és működtesse jól az oktatást, végezze el az egészségügyi reformot, tegye rendbe a közigazgatást.
A "vállalkozó állam" szerintem nonszensz, fából vaskarika. Az én olvasatomban ez vállalkozó politikusokat és hivatalnokokat is jelent, márpedig ilyenek nem nagyon vannak. És nincs is rájuk szükség.
8
Antal Dániel
2010. 03. 18. 09:22
Úgy gondolom, hogy egy olyan világban, ahol a kormány elvonja a nemzeti jövedelem felét, és akár évente többször megváltoztatja a vállalatok jövedelmezőségét meghatározó adószabályokat és más jogszabályokat, gyakrolatilag nem lehet magánvállalati vagy ágazati tervezést folytatni. Egy ilyen országban nem lehet erőművet építeni, vagy egy nagyobb épületet, mivel a több évtizedes élettartamú projektek megtérülését nem lehet kiszolgálni. Nyilván az egyik megoldás a tervezés - szerintem valamilyen indikatív tervezésre szükség van, a másik a tervezhető környezet kialakítása.
7
tű
2010. 03. 18. 08:41
Más formációkat is érdemes lenne megszondáztatni.
Miért van az, hogy a régen mindenki - na jó majdnem mindenki - által működtetett rendszerekkel ma nem találkozunk. Ilyen volt régen a legelő rendszer - a tövis ki volt írtva, a fás növényzet kiszorítva. A falu eltartotta a tehenst, pedig szó sem volt komcsi frázisokról.
Ki a felelős ma a legnagyobb közösség által használt területek, utcák terek állapotáért? Az ebtartók, a szemetelők, a passzív szemlélők, az állam, az oktatás, a "rendfenntartók", a média... ? Mindenki. Azt mondják külföldön sem jobb álltalában. Az egész világ morális válságban van, és mindenki mást akar megjavítani.
Ha nem kapok fizetséget nem csinálok semmit, max. keresem kinek a feladata lett volna elvégezni, és feljelentem, vagy ilyen hozzászólásokat irogatok.
Attól tartok, hogy ilyen morális viszonyok közt sem a terv sem a magán-rendszer nem működik rendesen.
