A rendkívül mély hazai gazdasági-társadalmi válság kezelése közben eddig kevés figyelem fordult a környezetvédelmi kérdésekre. A Lehet Más a Politika új választási programjával a helyzet megváltozni látszik. Fellélegezhetnek a jó levegőre vágyók?

Ajánlat

A válság élvezeteBartus Gábor írása arról, ahogy a napi politika hasznot húz a válságból

Egy felesleges törvényBartus Gábor írása a hazai éghajlatvédelmi törvényjavaslatról

OK.hu

Az idei választási kampányban a pártok és a közvélemény eddig kevés figyelmet fordítottak környezetvédelmi kérdésekre. A jóléti társadalmak működési tapasztalatai alapján ez nem is lett volna meglepő - közhely, hogy a természeti környezet megóvásának problémái erősebben izgatják a polgárokat, ha megszokott életminőségüket anyagi oldalon egyébként nem fenyegeti semmi. Mivel itthon a családok mindennapi megélhetése is gyakran kerül veszélybe, a környezeti témák háttérbe szorulása érthetőnek látszott. Az állóvízbe a Lehet Más a Politika porondra lépésével csobbant meglehetősen nagy kő, mondhatni szikla. A párt frissen nyilvánosságra hozott választási programja (227 oldalas - jó olvasást!) ugyanis az ökológiai irányú fordulatban látja hazánk gazdasági-társadalmi kibontakozásának útját, azaz a környezetvédelem (a fenntarthatóság) nem csupán kiegészítő elem, hanem fő csapásirány.

Habár ez a megközelítés itthon még szokatlan, nyugaton már bevett politikai irány. Az LMP a világszerte egyre népszerűbb ökológiai politikai irányzatot honosította meg következetesen. A párt programja karakteresen tartalmazza az ökopolitika valamennyi jellegzetes ideológiai és gyakorlati elemét. Az ökopolitika alapproblémája a természeti erőforrásokat a megengedhetőnél jobban felhasználó és kifosztó gazdaság, valamint a fenntartható társadalom és a környezet követelménye közötti konfliktus. A megoldást az ökopolitikusok világszinten a globalizáció szigorú kontrolljában (ideértve az erősebb szupranacionális kormányzás szorgalmazását), a kereskedelem és a pénzügyi műveletek korlátozásában (pártolják például a Tobin-adót), a hagyományos értelemben vett gazdasági növekedés értelmének megkérdőjelezésében, általában a helyi erőforrásokra épülő, inkább lokális gazdaság felé fordulásban látják. A zöld gazdaság szorgalmazása mellett politikájuk erősen egyenlőség-központú (amit gyakran tévesen az igazságossággalazonosítanak), az emberi jogok további kiterjesztésében és a gazdasági javak méltányosabb elosztásában látják a fejlődés kulcsait.

Az ökopolitika színvonalas hazai megjelenése (amit szakmai és civil fronton már többen is képviseltek, ennek a pártpolitikában való kikristályosodása újdonság, bár ennek is van előzménye és alternatívája) örvendetes jelenség, kevésbé szívderítő azonban az, hogy megvitatlanul marad. A hagyományos politikai pártok (bal- és jobboldalon egyaránt) nem vették fel az eléjük dobott kesztyűt, hanem sajátos módon integrálták az ökopolitika előretörésével megjelenő eszméket. Nem kezdtek kritikába, nem próbáltak saját válaszokat adni a környezeti kihívásokra, hanem elfogadták az ökopolitika fő jelszavait (például a fenntartható fejlődést), és anélkül, hogy végiggondolták volna, mit jelentenek ezek az elvek politikájuk egyéb fundamentumaira nézve, lelkesen képviselni kezdték ezeket. Esetleg csak kényszerűen engedtek az időnként rendkívül szervezetten megjelenő zöld civil érdekképviseleteknek. Magyarországon minden párt egyetértett a zöld ombudsman szükségességével, mindegyik helyeselte a klímavédelmi törvényt, s mindegyik szükségesnek tartja a szelektív hulladékgyűjtés további kiterjesztését - s mindezt tulajdonképpen a zöld politikai konszenzus jelentette elvek és gyakorlat alapján. 

A vita hiánya két problémát szül: feltáratlanok maradnak az ökopolitika esetleges gyakorlati tévedései, továbbá elesünk azoknak az alternatív megoldási lehetőségeknek a megismerésétől és mérlegelésétől, amit a hagyományos politikai irányzatok (szociáldemokrata vagy konzervatív) tudnának javasolni a környezeti problémák megoldására.

Az ökopolitika állításai pedig vitathatóak. Általános síkon például kritizálható, hogy valóban annyi tragikus hátránya lett volna a globalizációnak és a nemzetközibbé váló pénzügyi műveleteknek, mint ahogy azt az LMP is állítja. A globalizáció szegénységre és egyenlőtlenségekre vonatkozó hatásai egyoldalúan és tévesen kerülnek bemutatásra. (Erről korábbi cikkemben és az ahhoz kapcsolódó vitában már volt szó.) De szűkebb szakterületi pontatlanságok is fellelhetők.

Vegyük példának azt az állítást, hogy az EU-27-ek hulladék-kibocsátása 1995 és 2005 között 13%-kal nőtt.  Ez először is csak a teljes hulladékunk hatodát-ötödét kitevő háztartási hulladékokra igaz, az összes hulladékra nem, mivel az ipari hulladék-kibocsátás alig nőtt, vagy stagnált. A háztartási hulladékok tekintetében sem mondja el a tényleges helyzetet, mert a növekedés a kilencvenes évtizedre volt jellemző, a kibocsátás 2000-től (kis hullámzásokkal) stagnál. A hazai anyaghasználatunkat teljesebben jellemző mutató (DMC) csak alig emelkedett 2000 és 2005 között, ráadásul a GDP-nél kisebb mértékben. Mindez azt mutatja, hogy az ezredforduló óta enyhén javuló trend uralkodik Európában, anyagi jólétünket valamivel kevesebb erőforrás felhasználása mellett biztosítjuk. Ez az árnyaltabb kép azonban nyilván nem alapozza meg annyira látványosan a radikális zöld fordulat szükségességét.

Ami a vita hiányának másik vetületét illeti, az ökopolitika alternatívái, azaz valamiféle szellemi, gondolati versenyhelyzet híján, az ökopolitika egyes tézisei zsákutcába vihetnek bennünket. S ez nem is csak hazai fátum, Európa-szerte tapasztalható. Valamirevaló eltérő elképzelése talán egyedül a katolikus egyházfőnek van. XVI. Benedek pápa Caritas In Veritatekezdetű, tavaly megjelent enciklikája például a környezetvédelmet nem emberi jogként (a hazai alkotmány szerint: egészséges környezethez való jog), hanem kötelességként alapozza meg, s jóval árnyaltabban kezeli a globalizáció kérdését is.

A nem zöld pártoknak kényelmesebb és egyes esetekben, PR-szempontból gyümölcsözőbb lehet az ökopártoktól importált környezetpolitikai elemekkel operálni, de hosszútávon nyilván nem építhetnek be a saját politikájukba minden ökopolitikai tézist. Azért nem, mert a közös nevezőt képző, legnyilvánvalóbb környezetszennyezések mérséklésének megvalósítása után, a kérdés már például a gazdasági növekedés szükségessége, fenntarthatósága, vagy az állami újraelosztás nagysága és irányai, esetleg a demokratikus intézményrendszer felépítése lesznek, amik a nem ökopártok fő cselekvési irányait érinthetik.

Az LMP például nyíltan kiáll a redisztribúció mostani mértéke mellett, míg például a Fidesz - szerintem helyeselhető - adócsökkentési elképzelései nyilván annak mérséklését jelenti. Az ökopárt jelentős elmozdulást szorgalmaz a kormányzatot ellenőrző, ahhoz képest alternatív politikát képező intézmények szaporítása - például új szakombudsmanok megjelenése - felé, míg a valószínűleg májustól kormányzó Fidesz mindig is kiállt a magyar demokratikus közjogi hagyományokból következő intézményrendszer mellett.

Most, hogy már több ökopártunk is van (az LMP mellett ne feledkezzünk el, a választásokon egyébként nem induló Élőláncról sem), nincs szükség arra, hogy a tradícionális pártok ökopolitikai importra alapozzák környezeti programjukat, mert markáns saját politikájuk kialakítása nem lesz megtakarítható. Ezért én nem is tartom hiányosságnak, hogy a Fidesz választási programjában nincs külön környezetvédelmi fejezet, egy konzervatív-kereszténydemokrata gyökerű környezetpolitikai irányvonal, a kormányzás során szükséges konkrét döntések alapján is körvonalazódhat majd.

Az összkép így mindenesetre nem túlságosan vonzó. Az LMP erőteljes zöldje sokak számára lehet egyes szempontokból elfogadhatatlanul élénk, a többiek színtelenségével együtt azonban ez bizony csak meglehetősen halvány, elmosódott képet ad.