A magyar nemzet múzeuma
// 2010 // ápr // 01
A magyar közvélemény nem tudott megbocsátani azoknak, akik önszántukból hagyták el Magyarországot: hajlamos a tudatlan, rátarti és fennhéjázó, akcentussal beszélő amerikai nagybácsi alakjával azonosítani őket. Mi mindent köszönhet a magyar kultúra a kivándorlóknak, és mi kerül veszélybe azáltal, hogy egy kint élő generáció nyom nélkül van eltűnőben?
Nagyobb nemzeti ünnepeink előtt valamelyik tévécsatornán rendszerint okvetlenül eszébe jut valakinek, hogy megkérdezi az utca, khm, emberét, mit tud Petőfiről, Nagy Imréről, István királyunkról. Aztán persze jöhet az elszörnyedés meg az óbégatás az iskolarendszer szörnyű mulasztásain, mónikasógyőzikebolonya. Hasonló érzemények keringenek azon szűk kiválasztottakban, akik a határon túl élő magyar kisebbségekkel foglalkoznak: tízből hét-nyolc magyar rendszerint meg van győződve róla, hogy a trianoni békeszerződést a Kis-Trianonban írták alá (nem ott: a Nagyban), számosan úgy becsülik, hogy Dunaszerdahely ugyanolyan távolságra van Budapesttől, mint Csíkszereda, és Erdélyben a magyarok vannak többségben. (Saját, csöppet sem empirikus mérések, tanórán, előadáson, konferencián.) Lehet, hogy ez az állapot nem jó, de hatalmi szóval aligha lehet változtatni rajta, és nem is tanácsos.
Mit lehet mármost tenni? És: kell-e bármit tenni?
Ha a nem Magyarországon élő magyarok közül valakiknek még rosszabb lapot osztottak, mint a határontúliaknak, azok minden bizonnyal azok, akik Nyugat-Európában vagy a tengerentúlon élnek. Az erdélyi magyar a cserge-borvíz-viszkisrabló asszociációs lánc mentén még csak-csak azonosítható a szélesebb közvélemény számára, de az Ausztriában vagy Kanadában hosszú évtizedek óta élő magyar, az disszidens. Ez a nyelvi Kádár-kolbász bunkóz le mindenkit, aki nem itthon él. A nyugati magyarokkal szembeni ellenségességnek vannak intellektuálisan kifinomultabb (külön bónusz a megjelenés helyéért!) és egészen prosztó változatai. A magyar közvélemény nagy többsége nem tudott megbocsátani azoknak, akik elmentek. Lehetett élcelődni az életidegenségükön, politikai archaizmusukon és az évek alatt beszerzett akcentuson, illetve lehetett irigykedni jobbára kemény munkával megszerzett jólétükre - hah, vidám órák a szombati kabaré, a Linda- vagy az Ötvös Csöpi-filmek alatt. Ugyanakkor illett büszkülni a Nobel-díjasainkkal, meg a forgóajtón később bemenő, de előbb kijövő magyarral. Pedig ezen emberek többsége azért ment el, mert a regnáló rendszer (mindegy, melyik) nem kért belőlük, vagy úgy érezték, hogy nincs maradásuk. Nem állítom, hogy mindenki, aki elment, rokonszenves alak, és hogyne lenne olyan, hogy valaki fennhéjázóan vagy ellenségesen viselkedett hazalátogatása, -térése után. De jó lenne megbarátkoznunk a gondolattal: akik elmentek Magyarországról - politikai, gazdasági okok miatt vagy egyszerűen csak kalandvágyból -, erkölcsileg semmivel sem alacsonyabb rendű lények. Miért kéne elítélnünk azokat, akik egy jobb életért vagy az üldöztetés miatt úgy döntöttek, hogy nem akarnak tovább itt élni, de ettől függetlenül magukban megőriztek egy képzeletbeli Magyarországot? Sőt, ha nem őrizték meg: mi okunk szemrehányást tenni?
A 19. század végétől az első világháborúig Magyarországot körülbelül 460 ezer magyar hagyta el. A "másfél millió kitántorgó" József Attila képzeletében létezett csupán. A két világháború között újabb 200-250 ezer ember (ezek egy része visszatért) kelt útra magyarlakta területekről, a második világháború után 1950-ig talán újabb 200-250 ezer magyar gyarapította a dipik és bevándorlók számát. 1956 után valamivel kevesebb, mint 200 ezer ember hagyta el ismét az országot, majd a kommunizmus évtizedei alatt újabb tízezrek szakadtak ki a Kárpát-medencéből: nemcsak Magyarországról, hanem a határon túlról is. Ez magyaráz olyan rendkívüli jelenségeket, mint a jugoszláviai magyarok ausztráliai közösségeit. Mindent összevetve legalább egymillió magyar ajkú hagyta el Közép-Európát a huszadik században és hozott létre magyar közösségeket, akár a világ legelképesztőbb pontjain.
A közösségek ereje mára sokszor elkopott: a teljesen természetesnek vehető asszimiláció, az utolsó nagy hullám, az ötvenhatosok elöregedése, halála sok esetben megroppantotta ezt a szórványvilágot. Az Egyesült Államok legutóbbi népszámlálásán csaknem 1,4 millió ember vallotta magát magyar származásúnak, de csak valamivel kevesebb, mint tíz százalékuk beszélte a magyart. Mindenesetre az 1,4 millió ember öndefinícióját is meg kell becsülnünk. És a helyzet máshol sem jobb.
Pedig az ő múltjuk, az ő emlékeik a mi emlékeink is: már ha hiszünk abban, hogy a nemzet az évszázadok folyamán kialakult, kultúrája és nyelve által meghatározott közösség. Így a Burg Kastl-i magyar gimnázium, a Square Vergennes-en lévő valamikor párizsi Magyar Ház (ma a magyar nagykövetség épülete), a clevelandi Buckeye Road a nemzeti emlékezet része. A New York-i 82. utcától a South Bend-i Rum Village-en át a chicagói Burnside negyedig számtalan olyan Kis-Magyarország létezett, amelyhez nekünk is közünk van. És ilyen magyar emlékezeti hely a teljesen elfeledett Congo bányásztemetője Ohióban vagy éppen az Argentínai Magyar Hírlap. És bár működnek csodálatra méltó szívóssággal életben tartott kezdeményezések New Brunswickban, Clevelandben, Buenos Airesben vagy éppen az izraeli Cfátban, hogy összegyűjtsék ezen közösségek emlékezetét, nem ez az általános. Az egykori magyar egyesületek, templomok, kiemelkedő személyiségek múltja, dokumentumai, emlékei tömegével semmisülnek meg. Napjainkban is. Nemcsak olyan látványos esetre kell gondolni, mint az egyik legutóbbi, amikor az egyszerű magyar munkások dollárjaiból több mint száz éve épült loraini Szent László-templom üvegablakait és kegyszereit az interneten árulta az egyházmegye a bezárás után. (7500-ért Árpád-házi szentet hazulra, valaki?) Hanem arra, hogy az idős emigráns halála után gyerekei először a garázsba, majd a szelektív hulladékgyűjtőbe viszik apjuk/nagyapjuk holmijait, az általa valaha vezetett egyesület iratait, dokumentumait, könyveit. Nem azért, mert gonoszak, hanem azért, mert a papírhalom számukra értéktelen. Nem értik, senki nem érdeklődik iránta, és csak a helyet foglalja: megy a szemétbe.
Tudtunkon kívül értek minket iszonyatos kulturális veszteségek az elmúlt évtizedekben.
Ha van, aki begyűjtse és gondozza ezeket az emlékeket helyben, annál jobb. Ha nincs: érdemes lenne elgondolkodni egy Határon Túli Magyarok Dokumentációs Központja és Múzeuma felállításán, Magyarországon. Az íren, az olaszon és talán a lengyeleken kívül nem sok olyan náció van Európában, amelynek tagjai hozzánk hasonló arányban hagyták el szülőföldjüket/élnek külföldön. Múltjuk, emlékeik megismerésére és megőrzésére jó és méltó eszköz lehetne egy ilyen gyűjtemény. Nem gazdag, furcsa akcentusú nagybácsik, nem szurtos feketemunkások vagy a csodálatos magyar jólétre ácsingózó ingyenélők: a nemzet kulturális örökségének hordozói.
Egyszerűbben: magyarok, mint mi. A magyar nemzet múzeuma jár nekik, jár nekünk.
17 komment
A Komment.hu cikkeihez regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá.
Ha még nem regisztrált,
tegye meg itt!
Mivel a Komment.hu szerkesztősége a hozzászólásokat előzetesen szűri, azok azonnal nem jelennek meg az oldalon. Csak azokat a hozzászólásokat publikáljuk, amelyeket erre érdemesnek tartunk. Moderálási elveinkről részletesen itt olvashat.
17
Danubius Robin
2010. 04. 11. 18:57
Ablonczy Balázs történész úr ápr.1.-i írása a (disszidens) témáról nagyon tetszett. Elgondolkodtam kérdésfeltevésén is. Érdemes lenne elgondolkodni egy Határon Túli Magyarok Dokumentációs Központja és Múzeuma felállításán, Magyarországon. Az íren, az olaszon és talán a lengyeleken kívül nem sok olyan náció van Európában, amelynek tagjai hozzánk hasonló arányban hagyták el szülőföldjüket/élnek külföldön. Múltjuk, emlékeik megismerésére és megőrzésére jó és méltó eszköz lehetne egy ilyen gyűjtemény.
Reményem szerint nem tűnik ma már politikailag inkorrektnek, ha a TÖRTÉNELMI előtéttel pontosítanám Ablonczy úr fenti javaslatát. TÖRTÉNELMI Határon Túli Magyarok Dokumentációs Központja és Múzeuma. Hiszen a világon kevés ilyen arányú országhatár módosulási történelmi tény van. Az Ablonczy úr által jelzett kb. 1 millió történelmi határon túli magyar többszöröse volt azon magyarok száma, akik, anélkül hogy elhagyták volna magyar szülőföldjüket a Magyar Királyság történelmi határain kívülre kerültek az I. világháború után. Ez európai országhatár történelmi tény. Már csak az a kérdés, hogy szabad-e egy magyar dokumentációs központ nevében is közölni ilyen magyar történelmi tényeket? Reménykedjünk.
16
ismerős
2010. 04. 10. 23:12
Kedves Mpolgár!
14 kapcsán kérdezem:nem lehetséges, hogy a rokonainak tulajdonított cselekedetek, nem "emigránsságukkal", hanem a jellemükkel függenek össze? (Hasonló attitűdöt én már megtapasztaltam tősgyökeres itthonmaradottaknál, sőt, mi több, még bennszülött amerikaiaknál is.) Valójában nem is jelen kérdésemre remélek választ, hanem arra, hogy eljutott-e Önhöz a bocsánatkérésem? "Elhidegüléséből" arra következtetetek, talán nem.Ezért most megismétlem:elnézést kérek Öntől!
15
morvai.j.zs
2010. 04. 10. 13:03
Kedves mpolgár!
Érdekes dolgokat írt le, remélhetőleg vannak olyanok, akiknek tapasztalatai a "remigránsok" tekintetében jobbak annál, mint amelyekkel Ön és családja gazdagodott.
Két gondolathoz csatlakoznék.
Kelet és nyugat egymás feltérképezésének a terén észlelt torz ismeretek, avagy a korrekt információ hiánya kapcsán mondhatom azt az emigráns értelmiségről, hogy bizony köztük is voltak olyanok, akik segítettek abban, hogy nyugaton igen sötét - de minimum szürkületi - kép alakuljon ki rólunk.
És nem kell nagyon messzire tekinteni, még Ausztriában is igen téves fogalmakkal álltak rendszerváltásunk környékén a magyar viszonyokhoz. A hidegháborús években a nyugati politika minden bizonnyal keselyűként csapott le azokra külhonba szakadt kelet-európaiakra, akik kiszolgálva az ottani kommunistaellenes propagandát hajlandóak voltak olyan mértékben feketíteni a függönyön inneni berendezkedést, hogy ez a kép a nyugati emberek szemében csak tovább torzult.
Más: az emigrációból hazatért magyar művészekről.
Érdekes, de szerintem nagyon jó a meglátása: a színművészetet nehéz egyetemes művészetként meghatározni a képzőművészetekhez képest. De továbbgondolva: mintha nem csupán az színművészetre vonatkozna ez, hanem általában az előadóművészetre. Gondoljunk a magyar könnyűzene azon képviselőire, akik szintén nyugatra távoztak, aztán szinte alig tudta bárki is közülük az elismert alkotók táborát gyarapítani. Ritka kivétel akadt - de érdekesnek tartom az egykori alternatív zenész, Wahorn András példáját, aki már kint váltott a képzőművészetre, és szerzett magának elismerést, mind Amerikában, mind itthon.
De ugyanez igaz a kabaré, a humor műfajára, amely elvileg egyetemleges. Sokszor mondjuk, hogy a magyar humor - mondjuk az angol és a szláv humor mellett; ezt külföldiekkel találkozva, illetve a szinkronizált világfilmeket elnézve nyugodtan állíthatom én is - a világ nagyon szűk élvonalába sorolható. De lehetséges, hogy a világ más részein már nem is annyira érthető, mint itt nálunk - ahol egy sajátságos térség sajátságos problémáira még a térségen belül is sokszor egyedülálló válaszokat adunk egy nehezen "utánozható" interakció során.
14
mpolgar
2010. 04. 10. 11:30
Még egy dolog az emigráns szemléletről!
A gyerekeimnek lehetősége nyílt egy-egy amerikai egyetem kurzusain részt venni, teljesen természetesen saját költségünkre. Egyet kértünk, a kinti rokonságtól, hogy nézzenek utána, hogy megfelelő szálláslehetőséget kapjanak, hiszen, mi nem ismerjük a kinti viszonyokat, biztonságban szeretnénk tudni őket. A válasz a következő volt: ők ilyesmire nem érnek rá, ráadásul, senkiért nem vállalnak ismeretlenül felelősséget!
Valahogy, ilyesmiről nem esett szó, amikor hazalátogattak, és minket bíztak meg, a látogatásuk megszervezésével, mint később kiderült, a szervezési költség minket terhelt, és kb. annyiba került, mint nekik az egész hazai kéjutazásuk. Volt képük azt mondani, hogy egy 50 fős vacsora, cigányzenekaarral, axtrákkal, annyiba került, mintha egy négytagú családot vendégülláttak volna egy elegáns étteremben! A járulékos költségekről nem esett szó! Pusztán dícséretet kaptunk, hogy milyen ügyesen megszerveztük. Kicsit megalázó nem?
Valahogy nem igazán tudom szeretni, az amerikai rokonaimat! Lehet, hogy ha itthon élnének, akkor sem lennének a kedvenceim, de, ha még egy másik magaslatra is kerülnek, ez külön fáj!
Vannak Ausztráliában, Argentínában, Venezuelában élők is, azok sem mások!
13
mpolgar
2010. 04. 10. 11:07
Folyt.köv.
Azzal nem tudok, és nem is vitatkozom, hogy a magyar emigrációnak az az értelmiségi rétege, amelyik valóban igyekezett információkhoz jutni, hogy mi történik itthon, milyen változások történnek, történtek a valóságban, mi az, amiben követtük az idők szavát, mi az, amiben bűnös módon hibásak vagyunk, ők, külsősként, tisztán láttak, és segítő szándékkal tették, amit tettek. Sajnos, a másik, a nagyon széles emigrációs réteghez az ő munkáik nem jutottak el. Lehet kutatni az okokat, hogy miért nem. A baj az, hogy mi, itthon maradottak sem hallottunk erről semmit.
Két, sőt, több felé szabdalódott az emigráció. Az egyik imádta, sőt, mai napig imádná a borúszájú ingbe öltöző kaszával, énekszóra arató parasztot, vagy a boldog békeidők lokáljait, a másik, pedig szeretné látni azt a kultúr társadalmat, aminek nem tudunk mindig, minden körülmények között megfelelni, hiszen, mi sem vagyunk jobbak, mint mások. A harmadik, pedig isten tudja, hogy mit várt, de nem azt, amit kapott!
És még egy dolog! Minden tiszteletem, a valamikor emigrált, majd hazatért színészeinké!
A mindenkori tehetségüket nem vitatom, a tehetség egyetemes! Egy bibi van csak! Ha festő, szobrász, más képzőművész lett volna, lehet, hogy ki tudja bontakoztatni a tehetségét, hiszen annak a nyelve egyetemes. Színészként, csak magyar nyelven tudott boldogulni!
Ezt, soha ne feledjük! Minden tiszteletem azoké a művészeké, akik vették a bátorságot, és hazajöttek, amikor belátták, hogy ez máshol nem fog menni, és megalkudtak, majd itt, itthon vették fel a kesztyűt, és nagyot alkottak később, a művészi munkájukat segítette a csalódásuk, megaláztatásuk, szenvedésük. Volt olyan tartásuk, hogy nem lettek harmad, vagy negyedrangú, selejtes szórakoztatók valahol máshol a világban, hazajöttek, kivártak, szenvedték a mellőztetést, de lehet, hogy később pontosan ennek köszönhetően lettek az ország később legmagasabb elismeréssel díjazott, örökbecsű művészei.
A határon túlrekedt magyarokról is kialakult a véleményem, az, az én sajátom, és talán elég sajtáságos. De, talán nem ártana néha őket is megkérdezni, hogy nekik mi a véleményük rólunk, mennyire érzik azt, hogy, mikor, hogyan, és hányszor hagytuk magukra őket, illetve, hogy az ő problémájukat mikor rázzuk le magunkról, mint kutya a vizet, vagy, mikor húzzuk elő a zsákból, ha a mi politikánk úgy kívánja!
12
mpolgar
2010. 04. 10. 11:00
Az utolsó hozzászólásokkal csak egyetérteni tudok, de el is gondolkodtatnak. Nekem az jutott az eszembe ezzel kapcsolatban, hogy ugyanúgy viszonyulunk ehhez a kérdéshez, mint sok máshoz, szeretünk idealizálni, szeretünk nagyon haragudni, számon kérni, és a saját szemszögünkből látni. Félve teszem hozzá, hogy sokszor irigykedni is!
A nyugati emigránsok nem egy egységes réteg. Már ott kezdődött, amikor Bécsen vonultak keresztül 56-ban, akkor hangos bemondókon figyelmeztették a lakosságot, hogy Achtung! Ez nem a többségnek szólt, de sajnos, nekik is voltak információik arról, hogy nálunk sok köztörvényes bűnöző előtt megnyíltak a börtönkapuk.
Aztán, a valóban politikai emigránsoktól tudom, hogy Magyarországnak abban az időben rengeteg „hajómérnöke” volt. Hogy ez mi? A hajón, amelyen kiutaztak, sokan közülük átminősültek valamilyen „mérnökké”. A gépszerelő gépészmérnök, a villanyszerelőből villamosmérnök, a mezőgazdasági munkásból agrármérnök, stb.
Olyan világ volt, amikor nem lehetett okmányokat kérni, és ezzel bizony sokan visszaéltek. Aztán jöttek a levelek, igaz, sokszor kitakarva, hiányosan, de a legtöbbje a kánaánról szólt, miközben itt még nem igazán volt olyan fényes az élet, sokan a családtagok közül igencsak megszenvedték, hogy a közeli rokona disszidált.
Aztán sokuknak módjában állt hazalátogatni. Tudok olyat, aki már harmadszor jött haza, és mint kiderült hitelből játszotta itthon a menő, már magyarul alig beszélő hazánkfiát, és később másoktól hallottam, hogy angolul meg egy árva szót sem sikerült megtanulnia. Akkor ki volt ő?
Igaz, nagyon sokukat ismerek, akik keményen őrizték magyarságukat, identitástudatukat, de akár a földrajzi távolság, akár a folyamatos, és korrekt információ hiánya nagyon elszakította az embereket egymástól. Más kép alakult ki Amerikában az akkori Magyarországról, és nálunk is a valóságostól eltérő kép alakult ki Amerikáról, vagy bármely más, az emigránsokat befogadó országokról.
Ez a kép kicsit avitt, kicsit idealizált volt, de semmiképpen nem azonos a valósággal.
Az emigránsok, amikor hazajöttek, mással kellett szembesüljenek, mint amit ott hallottak rólunk, és mi is mást vártunk tőlük.
Soha nem felejtem el egyik rokonunkat, aki, mikor hazajött, hangot adott annak, hogy nem lóg a padlásablakban a magyar zászló. Nem értettük, hiszen, mi itthon vagyunk, nekünk nem kell demonstrálni ilyen látványosan, hogy kik vagyunk!
Majd, egyszer, egy gyenge pillanatában elmesélte, hogy milyen nehéz az élete, napi 10-12 órát dolgozik, nem is keres olyan sokat, de szeretne egy kicsi időt itthon eltölteni, ám csalódott, nem rajongják annyira körül, mint ahogy ő várta.
Aztán, mikor a család egyik gyereke kijutott Amerikába, akkor a vendéglátás csúcspontja egy washingtoni városnéző túra volt, ahol mindenképpen rá akartak erőltetni egy amerikai zászlós pólót, de ő ehelyett, felvette a magyar, címeres pólóját. Nagyon fel voltak háborodva, a hálátlanság láttán. Mi ez, ha nem tudatzavar?
Aztán, a rablómesék kategóriájába tartozó történetek az üldöztetéseikről, amikre rajtuk kívül érdekes módon, senki nem emlékszik! Viszont, egyetlen kérdést nem áldoztak arra, hogy az itthoniak hogyan élték túl azokat az időket, mikor ők már a világ „boldogabbik” részén élték keserves napjaikat.
Ehelyett hallottam október 23.-án történő sírva vigadásról, zászlólobogtatásról, és műlukas zászló-szentelésről, magyar vacsorákról, általános sajnálkozásról, no, meg a rokonság részére történő „second hand” vásárlásokról, hogy szegény magyar rokonoknak legyen mibe felöltözni. Nem felejtették el hozzátenni, hogy a postaköltség milyen tetemes volt-, /azt meg ők nem tudták, hogy ennek a negyede volt használható-jó esetben/, de jólnevelt ember módjára meghallgattuk őket, -talán, hiba volt.
11
reszelő
2010. 04. 10. 07:50
Az egyéni sorsokból általánosítani a félrevezetés művészete. Ahányan vagyunk, annyiféle emberek is vagyunk.
10
Mikibá
2010. 04. 05. 13:02
Néhány mondat a 45 utáni emigránsok nem nagy, de ismert alak-
jairól. Hazajött Páger Antal, a rendszerváltás után nagy
felhajtást rendeztek a Nemzeti Színházban Szeleczky Zitának,
akivel szívesen elszavaltattam volna a Szózatot - és eszembe
jutott Kis Ferenc, aki leülte a maga börtönét, letöltötte a
rá kirótt szilenciumot, majd visszatért a színpadra, mert
mindvégig MAGYAR színésznek tartotta magát.
Jómagam nyolcvanadik évemben járok, nem voltam üldözött sem
44-ben, sem 45-ben, sem 56-ban, sem 57-ben, és legerősebb
kötődésem nemzetemhez az anyanyelvem.
Még annyit: felmenőim - 1 magyar, 1 lengyel, 2 sváb. Ilyen ez a Kárpát-medence.
9
Denes
2010. 04. 04. 10:00
Felnott, produktiv eletem java reszet nyugaton (Kanadaban) eltem le. Egyedul, ket boronddel mentem ki a huszas eveim kozepen, majd csaladdal, ket ottszuletett gyermekkel, kanadai allampolgarkent tertem vissza mintegy tizenot evre ra. Jol ismerem a helyi viszonyokat, mindenfele magyar(szarmazasu) emberrel talalkoztam.
A velemenyem diohejban: a nyugaton elo, es az ottmaradast (azaz a lassu beolvadast) tudatosan valaszto magyarok a magyarsag szamara hosszutavon elveszettnek tekinthetoek.
Akinek fontos a sajat es - foleg! - a gyerekei magyarsaga, annak haza (nem feltetlenuk Magyarorszagra, de magyarlakta videkre) kell jonnie.
Ha barki is arra hivatkozna, hogy idokozben lakast "vett" (azaz lefizette a minimumot, a tobbit elete vegeig torleszti), vagy a gyerekei mar iskolaba jarnak, stb., az az anyagi joletet valasztja a magyarsag helyett. Ehhez termeszetesen joga van, de ezzel tudatosan az asszimilaciot valasztja. Ezzel az a bizonyos emigrans (es a csaladja) a magyarsag szamara hoszabb tavon elveszettnek tekintheto. Ezzel tisztaba kell lenni, nekuk is es nekunk is.
8
morvai.j.zs
2010. 04. 04. 00:19
Tisztelettel adózom a cikk szerzője előtt - ahogyan eddig észrevettem, mindig olyan témában írt eddig, amihez ért is. Most sem tett kivételt, érződik, hogy felkészült a kérdésben, s gondolatait ezúttal is közérthetően tálalja.
Most egy – jobban mondva kettő – mondatára kívánnék reflektálni. Írja: „Pedig az ő múltjuk, az ő emlékeik a mi emlékeink is: már ha hiszünk abban, hogy a nemzet az évszázadok folyamán kialakult, kultúrája és nyelve által meghatározott közösség.”
Anélkül, hogy vitatnám ezt (nem is érdemes), csak annyit jegyeznék meg: a kevés tapasztalataim alapján azt mondhatom, hogy bár számos, mondjuk úgy nemzetünkre jellemző jegyeket megtartanak karakterükben, világlátásuk, felfogások számos ponton idegen – jószerivel számunkra (számomra) bár elfogadható, sokszor bizony alig érthető. S nem is kell feltétlenül azok között keresgélnem, akik sok évtizedes távollét után térnek vissza – elég, ha a velem egykorúak (35) társaságában szemezgetek, akik csupán egy-két évig vannak távol a hazájuktól. Bizonyos kérdésekben idealizáltak, s olyan automatizmusok működnek már bennük, amelyek távol esnek a honi viszonyoktól és realitástól.
Ezt most azért mondom itt el, mert egy másik fórumon, más viszonylatban előkerültek már a nyugati disszidenseink. S mindezt anélkül teszem, hogy bárkit is közülük – ahogyan a szerző írja – erkölcsileg alacsonyabb rendűnek tartanék, mint az itthoniakat – sőt! De azt is látni kell, hogy a viszonosság elvének itt is működnie kell: amilyen mértékben elfogadom (s elviekben akár azonosulni is tudok) az új világból hozott, új szemléletükkel, elvárható, hogy legalább annyira megértsék ők is, milyen földön gazdálkodunk mi, és hogy egy ésszerűbb vetést követően egy esetleges bőségesebb aratás nem megy egyik napról (nyárról) a másikra.
Azért sem árt tisztázni ezt, hogy megértsék, hogy egy negyedszázados emigrációból hazatért magyarnak (s akár egy évtizedek óta itt élő és dolgozó libanoni orvoshoz viszonyítva) milyen kompetenciái lehetnek itthon – mondjuk – közéleti kérdésekben. Ha ezek nem kerülnek kitárgyalásra, akkor valóban egyre gyakoribbnak érezhetjük azt, amiről Ablonczy úr is ír: „… és hogyne lenne olyan, hogy valaki fennhéjázóan vagy ellenségesen viselkedett hazalátogatása, -térése után.”
Szemléletes példa erre, ahogyan mi, határainkon innen élő magyaroknak nem kis hányada, igen nagy előszeretettel próbálunk megoldást sugallni a (Kárpát-medencében élő) határon túli magyarság olyan problémáira, amelyeket igazán csak ők ismernek, véleményüket ki nem kértük, s melyek között akad olyan is, amihez nekünk nem sok közünk van.
E rövid kitérő után egyébként az mondom, jó ötletnek és fontosnak tartom a Határon Túli Magyarok Dokumentációs Központja és Múzeuma felállítását – amellett, hogy megtörténik szerte a világban hasonló kezdeményezés a magyarság részéről, itthon is igazán időszerű lenne. (Szégyen, de a lakiteleki kezdeményezésről itt hallok először. Én vagyok tájékozatlan, vagy valamiért nem kapott hírverést?...)
Itt a szerző megemlített jó néhány, a világ számos pontján (Cleveland, Melbourne) élő magyar közösséget. Ez jól mutatja, hogy a magyarsághoz tartozás tudata mennyire mélyen gyökerezik és munkálkodik bennük, hogy vannak dolgaink, amelyek csak és kizárólag egymáshoz kötnek bennünket – s ami miatt a magyar ember hazájától távol a világon talán sehol nem érzi igazán otthon magát.
