37 komment
A Komment.hu cikkeihez regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá.
Ha még nem regisztrált,
tegye meg itt!
Mivel a Komment.hu szerkesztősége a hozzászólásokat előzetesen szűri, azok azonnal nem jelennek meg az oldalon. Csak azokat a hozzászólásokat publikáljuk, amelyeket erre érdemesnek tartunk. Moderálási elveinkről részletesen itt olvashat.
38
morvai.j.zs
2010. 05. 23. 19:17
(Folytatás az előző oldalról)
A kultúra fogyasztásának ilyen szintű megosztásában szerintem nagy szerepet játszott az avantgárd megjelenése – és annak hatására ma is főként a komolyzenében, film- és képzőművészetben tapasztalható az elit elhatárolódása. De ez a törésvonal térben és időben változó volt – hol ekkor, hol akkor kezdett el végbemenni. A törésvonal előtti kultúra (amely értékhordozó és nagyon jól befogadható) megmaradt hivatalos kultúrának: ezt tanítják az oktatásban, s hagyományosan ma is általános közösségi (nemzeti) vagy egyetemes értékrend-fogódzót jelent, vagy jelentene szerte a világon (legalábbis Európában). Ezt az elit – szerencsére – már soha nem fogja tudni bevonszolni a maga „high” kultúrájába.
No most, amiről Ön ír, hogy az elit, valamint leghűségesebb szócsöve, a média „használati tudnivalók” nélkül indítja útjára az egyszer már kisajátított „high kult” termékeit szerte a világban, az valószínűleg abból táplálkozik, hogy nincs egységes használati útmutató, továbbá maguknak a „forgalmazóknak” sincsenek ismereteik a dekódoláshoz szükséges eszközökről…
De egyvalamire nagyon alkalmasak (és ez talán a véleményformálók szándékaitól független): az így értelmezhetetlen művészet képzetét ellensúlyozhatja a tömegben az új típusú tömegtermékek fogyasztása, aminek aztán valóban a legkevesebb köze van a magas szintű művészethez. A nehéz, fárasztó gondolkodás igényét teljesen kiölik (mivel az sajnos nem is próbálják megkönnyíteni), és csupán (kificamított) érzékekre ható, ösztönök kiélésére alkalmas „valóságot” kínál a szemlélődőnek tényleges fogyasztásra. Ezek pedig megint eladhatóak – újabb bevételi forrás a sztárcsinálók kis közösségének…
Főként két dologgal számolnak, és sajnos mind a kettő az ún. avantgárd (majd neoavantgárd) hozadéka:
- új típusú népszerűsítéssel, a figyelemfelkeltéssel, a megbotránkoztatással, és minden olyan „vívmánnyal”, amelyeket a mai digitális technika szolgáltat. Egy példa: annak idején, a XIX. század elején Bécs belvárosában, ha szép szoknyában és cilinderben sétáló hölgyek és urak közé nagy hirtelen előugrott volna Beethoven egy sikátor mélyéből, és néhány szólista segítségével dalrészleteket játszott volna a Heroica szimfóniájából, majd harsány, kikiáltó hangon közölte volna, hogy koncertje ekkor és ekkor, itt és itt lesz látható, hallható – hát bizony, igencsak megbotránkoztatta volna a jól szituált korzózókat. Ma már ez teljesen természetes: filmbemutatók, dedikálások, szórólapok, miegymás – vagy gondoljunk a televíziós műsorajánlókra, a reklámokra, mi több, azok hangvételére stílusára (a botrányok adrenalin-növelő hatását itt most még csak nem is forszíroznám...),
- másrészt felismerték a tömeg azon igényét, hogy részese akar lenni az „alkotásnak”. Ma soha nem látott népszerűségnek örvendenek az előadóművészek, egy koncert, egy színházi darab (főként újítása: az interaktív megjelenítés), egy valóságshow, egy tehetségkutató (szavazással és kiszavazással), amelyek valóban elhitetik (a neoavantgárd olyan alapmondataiból kiindulva, hogy pár percre mindenki híres lehet) a szemlélődővel, hogy önmaga is hozzájárul a produktumhoz.
Innen már csak egy ugrás a Győzike-show és Majka teremtvénye: valóban, mindenkiből lehet művész, és mindenből lehet műalkotás…
37
morvai.j.zs
2010. 05. 23. 19:14
Kedves Banddy [36]!
Nos, igen - a mindenki lehet művész és a minden lehet műalkotás elmélete meglátásom szerint kezdetben nem volt több, mint egy halovány (vagy talán nem is annyira halovány) kísérlet az öncélú művészet legitimmé tételére.
De itt talán arról is szó van, hogy az avantgárd szerint a spontán művészet több évszázados gyakorlata nagyon is illeszkedett az emberiség azon fejlődési útjához, amely végül ahhoz az általános állapothoz vezetett, amely a múlt század elejére (hogy mást ne mondjak: világháborús tűzfészekkel a láthatáron) kézzel foghatóvá vált. Ilyen körülmények között szembefordulni mindennel, benne a hivatalos kultúra által piedesztálra emelt hagyományos művészettel, nem feltétlenül kellett volna, hogy jelentse az addigi kultúra teljes értéktartományának a megkérdőjelezését, - legfeljebb a művészetnek egy adott időpontban az új alapokra való helyezését.
Ezt kikalkulálni az eseményekből ugyan nem egyszerű, de talán célravezető: azaz, túl azon, hogy a korábbi ábrázolásmódok, témák, technikák idejétmúlttá váltak, attól még ugyanúgy az emberiség kultúrájának értékes darabjai, mint az új idők, új szeleivel beköszöntött újfajta eljárások. Ha ez sikerül, akkor sikerül megtartanunk önmagunkban - ahogyan Ön fogalmaz - a jó műalkotás kritériumait, ismérveit, amiből semmilyen korban nem engedünk szemlélődésünk és belső értékelésünk során. S akkor valóban nem lehet műalkotás akármi, és művész sem válhat akárkiből.
Ebben a dada és rokonsága - valóban - nem sokat segített, mert (még egyszer) nem csupán a művészet megújulását "hirdette", hanem ezzel együtt az addigi művészet devalválódását is sugallta.
Igaza lehet a magas kultúra pejoratív megbélyegezése és a média kapcsolatáról.
Itt megemlíteném a „high kult” és a „pop kult” kétszintű értelmezését:
1.) a műalkotások értékénél fogva (amelyhez fűződő kritériumokat mindenki mag állít föl önmagában – bár különböző szempontok szerint) beszélhetünk erről,
2.) illetve a célközönség tekintetében említhetjük meg az elitkultúra és a tömegkultúra kategóriáit.
Ebben az összevetésben pedig három dolgot jegyeznék meg:
a.) Amikor a fenti első szempont szerint egy értékes műalkotás a kifejezési technikák és témák következtében széles körben nagy befogadóképességgel bír, többé-kevésbé tradicionális esztétikai igényeket követ, és nagyjából univerzálisan (félre)értelmezhető, akkor az ún. elit (a piaccal karöltve, az eladhatóságra apellálva) felviszi a második szempont szerinti tömegkultúra szintjére (lásd: beatzene, a XX. század realista filmművészete).
b.) Aztán vannak bizonyos megszólalók, akik művészete látványosan szakít (vagy szakítani próbál) a berögződött esztétikai sémákkal, mondanivalójuk konkrét, ideologizálhatatlan – s a hatalomra, illetve annak gyeplőjét a kezében tartó elitre nézve korántsem hízelgő. Ezek megmaradnak az underground-művészetben, és a gettókultúra részeként vagy elhalnak, vagy finomodnak. Főként a diktatúrában nagyon népszerűtlenek – igazából se nem tömegkultúrává nem lesznek, se nem elitkultúrává. (A posztmodern irodalom, továbbá a könnyűzene egy bizonyos részét taglalhatnánk e témakörben – véleményem szerint ide sorolhatjuk a nyolcvanas évek Magyarországáról a Neurotic, a Bizottság, vagy akár az Európa Kiadó termékeit.)
c.) Továbbá, ha – ahogyan Ön fogalmaz – nagy dekódoló képességet igénylő (kevésbé eladható) művekről van szó, akkor pedig az elit beviszi a maga világába, életstílusába, privát képtárak és aukciók, hangversenyek, társasági estélyek keretében érzékeltetve önnön elhatárolódását a pejoratív értelemben vett tömegkultúrától – holott az elit dekódoló képessége csak abból jár előtte a többségnek, amennyire esetleg szélesebb körű az előműveltsége.
(Folyt. köv.)
36
Bandyy
2010. 05. 22. 14:15
Kedves morvai.j.zs!
Örülök észrevételeinek és valóban sikerült újfent letérni arról a bizonyos ösvényről de ha már egy ilyen szörnyen differenciált kultúrában élünk, jó érzés néha összefüggéseiben (megpróbálni) látni az egészet. Így nem tartom akkora véteknek az eltévelyedésünket a fő csapásvonaltól.
Ami megjegyzéseimet illeti azt hiszem szorul némi magyarázatra az általam felvetett ideológiai probléma: kétség nem férhet hozzá,hogy önnek igaza van abban ,hogy a nyugati
ember képtelen hierarchia és tagozódás nélkül élni azonban itt felteszem a kérdést ,hogy mi vajon nem ugyanabból az individuális, egyedi létünket fel vagy éppen túlértékelt nézőpontból írunk e a témáról ami a bizonyos "cogito ergo sum" óta nagyon felértékelt kultúrkörünkben. Természetesen önnel egyetértésben én lennék az utolsó aki személyes kvalitásait eldobná valami ködös képzelgésért holmi egyenlőség okán. Továbbá mint tudjuk a meggyőződés luxus a háttérben munkálkodók számára, így magam is csak mint teoretikus értékelem az ideológia elvi formáját. Az emberiség ellen elkövetett bűnök természetesen nem ide tartoznak de minden épeszű embert elhatárolódásra késztetnek ahogy engem is. Kommentáromban leginkább egy tendenciára utalok amit felfedezni vélek a társadalomban és a tendencia vége aminek betetőzése lehet egy ilyen ideológia remélem nem az én életemben fog bekövetkezni. (a kulturális paradigmaváltást nehezen viseli a már alkalmazkodott ember )A tendencia viszont létező és leginkább egy transzhumanista jövőkép alatt tartom elképzelhetőnek.
További részletezését feleslegesnek tartom e téma keretein belül majd talán megvitatjuk egy másik téma kapcsán.
Visszatérve a fő témánkhoz, egyetértek önnel a művészeti meglátásával kapcsolatban. Úgy gondolom az általam felvázolt ok-okozati láncolatra felfűzhető az ön állítása hiszen kétség nélkül férhet ,hogy a művésznek valóban "attribútuma" a lázadás hiszen egy olyan társadalmi közegben kénytelen ténykedni ami lekorlátozza alapvető ösztöneit. A művész úgy gondolom ilyenkor saját kultúrájának kontextusát feszegeti ,hogy kényelmesen elférjen benne a későbbiek során. Ide fűződő megjegyzésként Martin Heidegger mondását említeném
miszerint azt ,hogy a filozófia a szorongásból fakad, a művészetekre is érvényesnek tartom.
Úgy gondolom nagy vonalakban már körüljártuk a témát azonban még két említésre méltó dolgot hozzátennék az előbbiekhez:
az első fontos problémát a magas kultúra pejoratív megbélyegezettségét jelenti amit úgy gondolom a média számlájára írhatunk. A média közvetítésével boldog boldogtalan találkozhat ma már a magas kultúra bármely nagy dekódoló képességet igénylő alkotásával. Sokak számára így csak a forma jelenik meg és tartalmi magyarázatot még a teletextben sem mellékelnek a tv-sek. Így a kultúrák szétválasztása és magas kultúra pejoratívsága úgy gondolom globalizációs hátszéllel rendelkezik.
Mivel a pop kult értelmezésétől el lehet jutni a "high kult"-ig és vissza tehát a street art kifejezési formák műterembe kerülhetnek és Van Gogh-ok kerülhetnek az utcára akár, így a műértelmezést úgy gondolom mindenki szabja a maga katarzisának igényküszöbére. Ezen álláspontom természetesen tartalmazza a művészi igényesség fogalmát, tehát nem osztom azt a dadaista álláspontot ,hogy mindenki lehet művész és bármi lehet műalkotás. A jó műalkotás általam fontosnak tartott kritériumait már lentebb vázoltam és nem térek el tőlük.
35
morvai.j.zs
2010. 05. 21. 02:16
... még valami, Kedves Banddy!
Ha már szóba hozta, melyek lehetnek az értékes művészeti alkotások, akkor egy meglátással kedveskednék (vagy nem) ebben a kérdésben (s úgy sejtem, egyes pontokon kapcsolódik az Ön fejtegetéséhez is).
Azt hiszem, egyéntől függetlenül: a (jó) művészetben mindig megjelenik valamilyen formában valamilyen kényszer elleni tiltakozás, lázadás vagy felhívás.
Ez a kényszerítő erőt megtestesítheti maga az alkotás tárgya is, de lehet attól elvonatkoztatva általánosan kiszabadító abból a közegből, amelyben kényszereinket átéljük. (Itt visszatérnék Ismerős "Fegyverbe!" szobrához: ennél például az első verziót nem látom, de a második - pusztán esztétikai megfontolás, a térbeli harmónia iránti igényesség szerint szemlélve - még jelentkezhet egyes szemlélőknél.)
Így alapvetően fontosnak tartom, hogy a befogadó a pillanat során megszabaduljon valamilyen kényszerétől, vagy legegyszerűbben egy olyan világot tudjon átélni képzeletében, amely élhetőbbnek kínálkozik a valóságnál.
Pl.: ízlésem szerint Dalínál senki nem festette szebben és változatosabban az égboltot, s ez számomra alkalmasint tökéletesen elegendő ahhoz, hogy örvendezhessek létezésemnek. (Pláne ezekben az esős napokban...)
Még valami: úgy érzem, művészet mindaddig létezni is fog, amíg az egyén a szabadsághoz fűződő minden elemi elvárását biztosítottnak látja. (Mivel talán a számos észrevétlen tapasztalatból is táplálkozó tudatalatti ezt kizárja, talán ezért is törekedünk az emberiség végének az elodázása felé.)
Hogy ez valaha is biztosított lesz (s nem a jogok alkalmazásáról beszélek, hanem pusztán azok alkalmazási lehetőségeinek a teljes körű felismeréséről), azt kétlem.
Legkézenfekvőbb elemi jogunk pl. soha nem fog megvalósulni: a társadalom fölött rendelkező főhatalom a gyakorlatban mindenkoron magának tartja fent a béke kérdésének és a háború indításának jogát - utóbbi esetben mészárszékre küldve az állampolgárokat, azok jóváhagyása nélkül...
Mint oly sokszor, most is sikerült letérni a szerző (szerkesztő) által kívánt ösvényről.
34
morvai.j.zs
2010. 05. 21. 01:47
Kedves Banddy!
A kommenteket újratöltve most vettem csak észre kitűnő [28] bejegyzését.
Újabb definíció a kultúrához, amely igen kimerítő, és a levezetése is világos.
(Nekem erről eszembe jut, hogy gimnáziumban az egyik történelemtanárunk az első órákon az alábbiakban definiálta tudományát: "A történelem az, amit idáig az emberiség tett - valamint, amit nem tett...")
Írja még (érdekes!): "A kultúra egy módszer ,hogy a fizikailag erősebb embertársunk felé kerekedhessünk..." (Erről meg az a mondás jut eszembe [talán Arisztotelészé az eredeti]: "A műveltség jómódban erény - nyomorban menedék.")
De nem kizárólag a csupán "fizikailag" erősebbek ellen irányul, azt hiszem.
Még tovább mennék: gyenge sejtelmem, valahol más kultúrák elfogadása, egyenrangúvá tétele (vagy annak a látszata) is nem komoly mértékben táplálkozik ezen ösztönünkből. De hát ez is a kultúra része (mint ahogyan Önt igazolja - a kultúrán belül nem csupán a művészet - az életvitel, az ízlés, s még a szakmai kompetencia iránti igényesség, minden szakma űzője részéről szintúgy e tényt erősíti).
És ehhez kapcsolódva még azt mondanám: minden ember létezésének végső célja, hogy bizonyítsa saját maga és embertársai számára, hogy környezetében önmaga egy változtató potenciállal bíró individuum (beleértve az átörökítést is).
Végül még egy gondolatához szólnék, amiről nem feltétlenül itt kellene megemlékeznünk, de amelyik rendre nagy port ver fel.
Írja még: "A kommunizmus pedig egy remek ideológia aminek egyetlen hibája ,hogy nem érett meg a gyakorlati létrehozásra."
A fentiek alapján azt gondolom, nehéz lenne tagadni, hogy az individualisztikus hozzáállásunkat alapösztönök táplálják.
Sok helyen leírtam már (leírtuk): minden ideológia annyit ér, amennyi abból megvalósul. Hogy a környezet nem érett meg a megvalósítására? - túl azon, hogy én emiatt nem nagyon bánkódom, ez a tény az ideológiákon nem sokat segít (de még csak előnyére sem válik). Ilyen értelemben azt is mondhatjuk: nem a kommunizmussal van baj, hanem akik azt kitalálták - és hogy embereken akartak kikísérletezni egy olyan rendszert, amely nem embereknek való. (Tévedés ne essék: én is szeretnék olyan emberiséget, hogy a kommunizmus megvalósítása ne ütközzön ellenállásba, ideológiája egységesen elfogadott legyen. De ha ilyen emberiségünk lenne - mindenféle ideológia tökéletesen működne, nem csupán a kommunizmus.)
Úgy hogy én azt gondolom: a kommunizmus legnagyobb vétke, hogy az egyenlőség téves képzete közé bújtatva megfosztotta a társadalom tagjait attól, hogy egy intézményesen elfogadott norma mellett különböző képességeiknek, adottságaiknak megfelelően vertikálisan tagozódhassanak - így megtették mindezt informális úton, olyan eszközökkel, amelyeket talán egy egészséges közösség egyetlen tagja sem fogadna el embertársára vonatkozó jognak és lehetőségnek.
Ebből élünk a mai napig: kiskapukat keresni, mások rovására érvényesülni, titkon kiharcolt lehetőségekre apellálni - és ahogyan Konrád György írja: "...s lehetőleg egyáltalán nem, vagy csak féllábbal lenni ott, ahol ott kellene lenni egészen..."
Ez nagyobb bűn emberek ezreinek, tízezreinek kitelepítésénél, akasztásánál (amihez a kivitelezők mégiscsak az ideológiát használták árnyékszéknek) - ez nem emberek egy csoportjának a halálát jelentette: ez az életben maradott összes milliók hosszú távú tönkretételével volt egyentértékű.
S beszélhetünk akár Kínáról, akár a KNDK-ról: ami megfelel - bár a hosszú távnak igencsak az elején vagyunk... - a világ egy bizonyos táján élő embereknek, az nem feltétlenül válik be más helyeken.
33
morvai.j.zs
2010. 05. 21. 00:49
Kedves Mpolgár!
Örömmel észlelem, hogy bekapcsolódott a vitába.
Lassan-lassan kezd kikristályosodni a kultúra valósága (bár a fogalom definíciója talán nem lehet eléggé komplex - és most Ön is hozzátett egy értékes szeletet), és főképpen az, hogy akármennyire is megvan mindenkinek a maga kis skatulya-gyűjteménye a saját ízlésének megfelelően, összességében mindnyájan egy irányba lapátolunk.
És nem mellesleg újabb kérdéseket is felvetett.
Az európai kultúra hirdetett felsőbbrendűségével kapcsolatos véleménye nagyon is helyénvalónak tűnik. De ebben a témában nem lehetünk eléggé objektívek, mert itt a környező gyömölcsösök termését megint csak a saját kertünkből szemléljük. Vagy csak szemlélnénk, ha túllátnánk egy kicsit is a szívünket melengetően terebélyes fáink sűrűjén.
De ez akár számos kultúrkörre igaz lehet: ahogyan az (észak-)amerikaiak kultúrájuk (mindenek előtt életstílusuk) felsőbbrendűségét, illetve mint azt követendő mintát sugallják, ugyanúgy esetleg a keleti filozófiák is hajlamosak lehetnek a magasból szemlélni az európai kultúrember gyarlóságát. A nagyon mély gyökerekben, a folyamatosan változó szokásvilág mellett is elsődlegesnek érzem a vallások szerepét. Nem csupán kelet és nyugat összevetése ez szerintem. Ahogyan pl a nagy keleti vallások megpróbálnak valamelyest elzárkózni egy erősen a materialista szemlélethez kötődő értékrendtől, úgy Európában a katolicizmus volt a melegágya a középkor vége felé kivirágzó (főként képző-)művészetnek, míg az újkor beköszöntével a protestantizmus már a tudományok fejlődésének szolgáltatott fellegvárat.
Ami bizonyosnak látszik: az európai kultúra általában a világ minden táján vonzóbbnak tűnik, mint a távoli közegek egy európai ember számára.
Valamint: minden nemzet fennmaradásának egyik alappillére, kultúrájának megőrzése, így kultúrájának - önmaga számára - prioritását mindenkoron a legféltőbben óvnia is kell.
A művek (sokszor mondva csinált) mondanivalója kapcsán a szívemből szólt, kedves Mpolgár! Mint ahogyan arra Ismerős is rávilágított: ki nem számítható módon valami megrezdül bennünk, de mindenkiben máshol, talán más formában és más mértékben - és itt lehet főképp érezni még az elfogulatlan műelemzőktől is az erős kategorizálását.
De ide kapcsolódva nem teljesen osztom azt, hogy a nagy művészek megelőzik korukat. Van egy sanda gyanúm, hogy a világ változásával (és főképpen annak negatív vonásai miatt) lépést tartani képtelen ember előszeretettel nyúl vissza letűnt korok kapaszkodóihoz. (Napjainkban mondhatnám a hatvanas-hetvenes évek rockkultuszának a reneszánszát, amely még egy jó darabig - lehetőleg még sokáig - előtérben is lesz szerintem.) Távolból visszatekintve egyszerűnek látszik ugyan adott esetben, ahogyan a közértelmiség egy konkrét probléma köré csoportosult, és aztán ezt a történelem (s valóban mondjuk az utókor) szépen megoldotta.
De magának a problémának szinte csupán a felvetése jelentkezik elsősorban a művészet részéről is, amely az adott korban termelődik ki, és amelyekre a választ általában nem a művészet hivatott megtalálni, még a későbbiek során sem. Általában.
Nekem ez a kategória kicsit egyenesági rokonságot mutat, a "meg nem értett művész", vagy "a költő ezzel azt akarta mondani, hogy..." sémákkal. Jó az, ha a művész (ahogyan Ön írja) nem kókler, és nem szolgálja ki a korát teljesen - de én már azzal is megelégszem, ha azt észrevesszük, amikor a visszásságokkal szembeszáll, s nem feltétlenül keresünk korelőző jegyeket. (Pláne ha utólag ugyanazon a példán azt magyarázzák mondjuk, hogy a szerzőt "örök érvényű gondolatok" vezérelték.)
De ezekből kifolyólag is csatlakozom Önhöz: eldönteni, hogy mi lesz örök érvényű műalkotás, nem csupán lehetetlen, de talán felesleges is.
Ha csak nem nyilvánítanak valamit - az ugyebár "elfogulatlan" megmondó szervek... - a Világörökség részének...
De még itt sem biztos a műsiker.
Ma már nem kell ahhoz Hitler, hogy hegyre-halomra égessék Heine műveit - a piac elég sok mindent tud szűrni, érdekeinek megfelelően.
32
mpolgar
2010. 05. 20. 11:25
Folytatás.
Haydn egy rendelésre alkotó művész volt, igyekezett kielégíteni kenyéradó gazdái igényeit, ennek ellenére nem lehet leírni a munkásságát. Valamit mindig belevitt az egyéniségéből, az előírt kívánalmak mellett.
Hogy a festészetről, szobrászatról is essen szó, Leonardo, Michelangelo, és mások is a rendelésekből éltek, mégis vittek bele valamit, ami a ma emberének is szól.
Munkácsi itt egy kicsit elbukott, mert a nagy munkái komoly szellemi tartalmat tükröznek, míg a lakásbelsőként, pénzért festett képei pusztán azért értékesek, mert rajta van a szignója.
A Strauss család tagjai a kor tánczenéjét, -ma, úgy mondhatnánk- populáris zenéjét szolgáltatták, az örök klasszikusok táborába tartoznak. A műveikben önmagukat adták, még akkor is, ha kiszolgálták a kor ízlését.
De, említhetném a Beatlest, vagy más korábban eretnek zenészeknek kikiáltottakat, ma, ha, egy idősebb ember nem figyel oda, még élvezi is az átdolgozásokat. Fogalma nincs róla, hogy olyasmit élvez, szeret, amit korábban megtagadott.
Mert közvetít!
De, a festészetben, irodalomban is lehet számtalan hasonló példát találni.
Én úgy tanultam, hogy a művészek és a filozófia, mindig megelőzik korukat. Hozzáteszem, a kóklerek, pedig kiszolgálják azt.
A maga korában kevés ember képes eldönteni, hogy a mai művek közül melyik lesz az örök érvényű, az időket kiálló.
Majd a jövő eldönti, a művészeti díjak, az elismerések ebben mit sem érnek, a jövő embere fogja látni, érezni, hogy számára tartalmas mondandóval bír-e egy alkotás, vagy sem.
Addig is, az a véleményem, hogy mindenki élvezze azokat a műveket, ami neki tetszik, amiből meríthet.
Hogy sokan dísztárgyakként, beruházásként vásárolnak képzőművészeti alkotásokat? Ám legyen, legalább nem halnak éhen a művészek!
Igaz, közülük kevesen fogják kiállni az idők próbáját, de akinek erre van pénze, legalább ilyen módon gyakorolja a mecenatúrát. Az nem zavar, hogy sokszor mellé fognak, az már az ő bajuk.
Pusztán egyre kéne figyelni, hogy a hétköznapi emberek ne olyan tárgyakkal, vagy művészi alkotásokkal próbálják gazdagítani az életüket, ami kötelező, vagy valamilyen kényszer hatására erőltették rá.
Az én otthonom, az én váram, és ott annak van helye, amit én szívesen látok magam körül, és nem annak, amit mások elvárnak tőlem.
31
mpolgar
2010. 05. 20. 11:17
Kedves Ismerős, és Mások!
A kultúra kérdésében közelít a véleményünk. Mert számomra a kultúra szó mást jelent, mint sok mindenkinek. Ezt a szót ma kisajátítják, és pusztán a művészetekkel kapcsolatban szeretik használni.
A kultúra önmagába foglalja egy nép, népcsoport, vagy egy, azonos időben, ugyanazon a helyen élő emberek közösségének fejlettségi szintjét.
A művészetek a kultúrának pusztán egy része, hozzátéve, hogy ez fejezi ki annak a bizonyos kultúrának a lelki világát, gondolkodásmódját, a világhoz való viszonyát.
Az európai ember ebben azért tévelyeg, mert természetesnek tekinti immár két ezer éve, hogy pusztán az ő kultúrája a meghatározó, hozzá képest a többi csak kiegészítő, vagy használható forrás.
A művészetek kérdése a kultúrához képest más. Az egy önkifejezés, ami nem biztos, hogy mindenki számára érthető, ugyanúgy, mint ahogy más gondolatait sem értjük, ha nem találkozik a miénkkel. Régen, a művészek többnyire a közösség érzéseit, lelkének rezdülését fogalmazták meg, ma már, ez egyéni kifejezési eszköz, amit nagyon sokan nem is értenek.
Eklatáns példa: anyósom most lenne 102 éves, és Adyról úgy beszélt, mint egy zavaros agyú, teljesen idióta emberről, aki összevissza írta a szavakat, számára nem mondott semmit. Ma ő egy költő ikon, valószínűnek tartom, hogy a későbbiekben sokkal többen fogják érteni a veresei mondanivalóját, mint akár korábban, vagy ma. Ugyanígy állt hozzá a modern festőkhöz, zenéhez, hiszen, ha nem látta egyértelműen, hogy mit ábrázol egy kép, mond egy számára zavaros zene, akkor, az neki használhatatlan, kidobandó volt.
Ma már megtanultuk, hogy lehet a szavak, sorok között olvasni, és egy képben, vagy bármely más művészeti alkotásban meglátni a mondanivalót, pusztán azzal, hogy az olvasót, hallgatót, a nézőt készteti, hogy gondolkodjon.
Ezt általában maga sem veszi észre, egyszercsak, elkezd érezni, gondolkodni.
Magam is sokszor keresem egy-egy műnél ezt, -hiába.
De, értek már meglepetések.
Bartók muzsikája számomra sokáig emészthetetlen volt, sokszor ma is az. Viszont, egy koncerten hallottam egyik művét, és elkezdtem „látni” a zenét. A szemem előtt megjelent egy jégcsapokkal teli eresz, ahonnan az olvadó jégből csöpög a víz. Aztán, Liszt muzsikájából kihallottam a puszta viharának a hangjait, vagy a szökőkutak csobogását. Hallom, a készülő tragédia hangjait Verdi operáiban, és a mélységes lelki gyászt, a magyar sirató énekekben.
Talán, csak figyelni kellene, leginkább befelé. Ugyanez vonatkozik a képzőművészetre, sokáig nem értettem, szinte kóklerségnek tartottam a Gurenica-t. Miután megismertem a történelmi hátteret, lassanként elkezdtem megérteni, hogy mit is akar ez mondani nekem.
És van még nagyon sok élményem ezzel kapcsolatban.
Egyre jöttem rá, a művészeti alkotások mögött mindig az érzéseket kell keresni, és nem elsősorban a művész személyes mondanivalóját, hanem azt, hogy bennem ez mit gerjeszt. Jó esetben a kettő találkozik, és akkor lesz igazán örök életű egy művész mondandója, ha, akár évszázadok multán is vált ki a nézőből, hallgatókból, olvasóból érzelmeket, indulatokat, gondolatokat ébreszt, és továbbvisz.
Ha pusztán a mai gondolatokat közvetíti, főképp, ha valamilyen kötelező érvénnyel, az óhatatlanul el fog tűnni a süllyesztőben. (Ki emlékszik ma már, az ötvenes évek koszorús költőire, festőire?)
Viszont, vannak újak, akiket nagyon gyakran hallgatnak, átdolgoznak, szalonképessé tesznek. Miután, komoly zenei előképzettséggel rendelkezem, erre hivatkozom.
Folyt. köv.
30
morvai.j.zs
2010. 05. 20. 00:43
(folytatás)
Amit a Lenin-szobor kapcsán írt, vagy talán szarkasztikusan megfogalmazott, nem kevés derültségre késztetett: hogy ti. maga szobor még szebb lett, mint az alkotónak modellt álló (vagy mozgó) alany. (Lehet, hogy a gyakorta elmaradhatatlan sapka megléte vagy hiánya is dönthet ilyen pusztán esztétikai kérdésben?...)
Itt már szinte teljesen lehetetlen lefejteni az ideológiai töltetet - nem csupán az alkotásról, mint műtárgyról, de az alkotásról, mint folyamatról is.
De egy igazi beskatulyázónak ebben is segítségünkre kell lenni, és attól függetlenül szemlélni ezt a kérdést (már ha művészeti kérdésként szemléli), hogy neki személy szerint melyik politikai rendszer szimpatikusabb / ne adj Isten, kifizetődőbb.
Most a végére (ami per pillanat eszembe jut), hagy mondjak el egy régi viccet (amely már legutóbb is eszembe jutott), nevezetesen annak kapcsán, hogy a politikai cenzúra milyen nehézségekkel találhatja magát szemben, ha képzőművészekkel akarják megváltatni a világot.
A vicc szerint Sztálin egy alkalommal felkérte Zsdanovot, hogy a kortárs képzőművészek "legodaadóbb" tehetségeivel készíttessen egy mellszobrot, amely méltó emlékként fog szolgálni az utókornak a szovjethatalom "vívmányairól".
A választás egy fiatal szobrászra esett, aki a nagy mű elkészülte után maga leplezte le a szobrot a pártfőtitkár előtt - az alábbi elemző magyarázat kíséretében:
- ... A szobor megtekintése során rögtön szembeötlővé válik az éles homlok, a markáns vonalakból táplálkozó arcél, s a mélyen ülő, okosan szikrázó szemek - amelyek nem mást hivatottak jelképezni, mint a haladó szovjet értelmiséget! És aztán lejjebb haladva tekintetünkkel, láthatóvá válik a felkar kidolgozott acélizomzata, az erőtől és büszkeségtől duzzadó mellkas, s mögötte a rendíthetetlen szív: amely nem más, mint maga a hős munkásosztály!
Sztálin nézi-nézi egy darabig, majd csendben csak annyit kérdez:
- Igen-igen, ez mind szép. No de hol marad a parasztság?
A jelenlévő Zsdanov ekkor szemrehányóan a művészre néz, aki rövid megszeppenést követően így vágja ki magát:
- De hát a kulturális biztos elvtárs nekem azt mondta, hogy Sztálin elvtárs kifejezetten mellszobrot kér...
29
morvai.j.zs
2010. 05. 20. 00:14
Kedves Ismerős!
Mielőtt rátérnék mondandóm lényegi részére, én is úgy gondolom, sok szempontból alapjában ugyanarról beszélünk (azért még folytatom).
Először egy kiigazítással: az avantgárd irodalom és filmművészet időtállóságát vontam kétségbe néhány hozzászólással lejjebb, ami így nem állja meg a helyét. Példának okáért az expresszionista drámához húzódó Bertolt Brecht nevét nem szabad feledni - hazai tájakon Szabó Dezső, vagy Kassák neve sem cseng ismeretlenül (bár utóbbi korántsem olyan "népszerű", mint pár emberöltővel korábban).
És aztán ott voltak a szovjet filmművészet futurista alkotásai... (Részben a főként a függönytől keletre felmagasztalt - bár állítólag Nyugat-Európában is felkavartak némi állóvizet; hogy aztán ebből mi igaz?... - szerzők által, részben pedig éppen a függönytől keletre, idejekorán betiltott, és rejtélyes körülmények között elhalálozott alkotók jóvoltából...)
De egy bizonyos: az avantgárd festészete ma jóval népszerűbb, mint a filmje - előbbit gyorsan elitkultúrává is tette a minden téren kitűnni kívánkozó felső tízezer...
És most Önhöz visszatérve!
Tetszik, ahogyan a kultúrát megfogalmazta.
Én most említenék egy másikat is, amely II. János Pál ajkait hagyta el (nem tudom szó szerint idézni, de hátha megfelel így is): a kultúra egy közösség (egy nemzet) történelme során a környezetével való sajátságos kapcsolata, szemlélete során felmerült kérdések és válaszok összessége.
(Amit Ön leírt, annak talán - számomra - legmagvasabb gondolata, hogy "a kultúra maga az élet minőségi kifejeződése", s ami mintha az egyén helyzetére is rávilágítana - kiegészítve ezzel a fent nevezett kiválóság által megfogalmazottakat.)
S ha maradunk a Szentatyánál: így az altamirai barlangrajzok valóban az egyetemes kultúra ugyanolyan részei, mint Dalí festészete. (Ennek ellenkezőjét talán legelsőként az említett Dalí utasítaná vissza - bár a Dalíról való ismereteim alapján ebben nem lennék annyira biztos...)
A kategóriákat azonban én egyébként úgy képzelem el, mint amelyek valamiféle látásmód és művészi szempont szerint különítik el (akár koronként, ami magától értetődő is lehet, akár a rendelkezésre álló technikai eszközök tükrében - amely a mai fiatalság számára szinte már magától értetődő...), vagy skatulyázzák az alkotásokat, de semmiképpen sem alkalmaznak alá-, fölérendeltségi viszonyokat, hogy akár ez, vagy akár az jobb vagy rosszabb lenne...
Aki azt megteszi, az rögtön leírja magát a kompetencia terén - mint ahogyan tette ezt az, akit Ön is említ, aki szerint Petőfi nagy "hibája" volt, hogy nem siettette "eléggé" a kommunizmus eljövetelét... Itt az Ön által említett határozatlansági reláció szerint a mérőműszer alapos meghibásodásáról (vagy túlkalibrálásáról?) van szó: olyan, mint egy álló óra, amely ugyan napjában kétszer a pontos időt mutatja, de ki tudja, melyik az a két időpont? (noha kimagyarázva, statisztikailag még mindig használhatóbb, mint amelyik három percet késik folyamatosan)
És ehhez kapcsolódva: ismét kemény fába vágta a fejszénket ezzel a "Fegyverbe!" szoborral!
Vallom: minden olyan művészet, amelyet a saját korában egyszer valakik megpróbálnak ideológiai célokra kisajátítani, az veszít varázsából. Ez alól menekülni nagyon nehéz: utólagos (még akár valós) magyarázkodások csak olajat jelentenek a tűzre - legalábbis a műélvezet veszteségének a szempontjából.
Jó lenne tudni: magának az alkotásnak a folyamata során miféle élményvilágban "szárnyalt" a szerző, szárnyalt-e valamilyenben egyáltalán, vagy csupán az motoszkált a fejében, kész lesz-e időre?...
S jó lenne tudni (de csak sejthetjük), hogy minden alkotás annyit ad vissza élményben, amennyit a művész hozzáad. Hogy ahogyan bennünk megmozdul valami, amint csodálva szemléljük (s ahogyan Ön írja, akár mindenkiben másképpen és máshogyan), úgy az alkotóban is felizzott a parázs, miközben világra hozta gyermekét.
(Folyt.köv.)
// 2010 // máj // 16
