Magyarországon minden öt lakosra jut egy kutya, ötezer kutyatámadás történik évente, és a kutyák által termelt napi negyven tonna ürüléknek csak az ötödét takarítják fel Budapesten. Ki tehet minderről?

Ajánlat

Magyarország: nem gyereknek való vidékAblonczy Balázs írása

OK.hu

A "gazdi" a magyar közbeszédben terjed infantilizáló körülírások egyike: ahogy az újsághírekben egyre többször Ancsikák, Mehmet Karcsikák, Pali bácsik szerepelnek, és olyan modoroskodó megnevezések futnak be hatalmas karriert, mint a lánglovag, a drótszamár vagy a zsaru; a kutyatartó hirtelen gazdivá lényegül át (ad analogiam: apuka, szülői értekezleteken még vezetéknévvel súlyosbítva: Kovácsapuka).

Már az elnevezéssel is feltételezzük, hogy a szóban forgó tulajdonos egy elbűvölően játékos golden retriever, egy bájosan bumfordi berni pásztorkutya vagy egy szilaj, ugyanakkor gyerekbarát kuvasz gazdája; tulajdona jól tartott, csillogó szőrű, elégedett állat, amely valódi családtag is egyúttal. Beszédesnek tartom, hogy az egyik legagresszívabb kutyafajtának, az amerikai staffordshire terriernek szentelt, elég érdekes magyarsággal írott Wikipédia-oldalon pontosan ötször szerepel a gazdi kifejezés.

Ehelyütt nyilván fölösleges belemenni a magyar kutyatartás kulturális antropológiájába: mennyiben közösségpótlék, mennyiben szimbólum, mennyiben kulturális kód? Itt és most szögezzünk le annyit, hogy a magyarországi kutyatartás színvonala nagyjából ott van, ahol az általános állampolgári-tulajdonosi morálé, a felelősségérzeté, a közjó iránti általános fogékonyságé, meg hasonló avíttas kacatoké.

Alacsonyan.

Az egyszázalékos felajánlások toplistáján évek óta stabilan megtalálhatók az állatmenhelyek, állatvédő és ezen belül főleg kutyabarát szervezetek. A civil kedvezményezettek alig két százalékát kitevő állat- és természetvédelmi egyesületek, alapítványok a felajánlott egy százalékoknak csaknem egytizedét kapják, majdnem kilencszázmillió forintot. Nem állítom, hogy mind kutyákkal foglalkoznak, de azt igen, hogy az egy kedvezményezettre jutó összegek arányában az ágazat listavezető. Az a gyanúm, hogy így kompenzálunk.

Magyarországon ma hozzávetőlegesen kétmillió kutya él, azaz minden öt lakosra jut egy. Ez magasabb arány, mint az állatbolond Egyesült Királyságban (10,5 millió kutya), Franciaországban (8,1 millió kutya) és magasabb, mint a kutyapopuláció világtérképén előkelő helyen szereplő Lengyelországban, némileg elmaradva az Egyesült Államoktól (74,8 millió állat).

Magyarországon évente körülbelül 5000 bejelentett kutyatámadás történik (ennek kb. fele Budapesten), és ebből átlagosan 2-3 halálos kimenetelű. Ami a lakosság nagyságát figyelembe véve felülmúlja a világrekorder Egyesült Államokban történt, halálos végű kutyatámadásokat (harmincszor több lakos, 2007-ben 33 halálos végű kutyatámadás, 2009-ben 30). Magyarországról nem ismerek statisztikát arra vonatkozóan, hogy a kutyatámadásokat mely fajtájú kutyák okozzák, de az Egyesült Államokban nem rég készült jelentés szerint a halálos végű kutyatámadások kétharmadát a mindközönségesen pitbullnak nevezett lények és a rottweilerek követik el. (De más, mérsékeltebb vélemények szerint a pitbull-típusú terrierek által okozott halálesetek aránya 30-40% körül mozog.) Jóllehet, majd' minden kutyából lehet haláleset okozója, ez a fajta felülreprezentáltság elgondolkodtató kellene, hogy legyen. Persze vannak kezdeményezések arra, hogy az ember négylábú barátja ne harapja halálra a gazdit, ne csócsálja el az óvodást, vagy ne támadjon meg boltból hazatérő öregeket. Ezek nyilván dicséretesek. De meg kell mondanom, az ilyen típusú oktatásnak normálisabb közösségi klíma esetén látom létjogosultságát. Kissé nyersebben fogalmazva és a kutyatartók elleni közhangulatot bűnös módon élezve úgy vélem, hogy - főként városi közegben - nem az embernek kell alkalmazkodnia a kutyához. Már bőven klassz lenne, ha megtanulnánk egymáshoz alkalmazkodni.

A kutya azonban nemcsak harap és zajos (gondolom sokaknak van legalább egy olyan szomszédja, aki nyaralásra menve otthonhagyta kedvencét, és az egész lakóközösség élvezhette a vonyítást), hanem bizony ürít és betegségeket terjeszt. Nem térek ki a levizelt kocsikerék, -kilincs, biciklizár naponta tapasztalható problémájára, sem, nem lévén sem az autós-, sem a biciklislobbi embere.

Budapesten 300-400 ezer kutya jóvoltából körülbelül 40 tonna kutyaürülék keletkezik naponta, aminek mindössze egyötödét takarítják el a gazdik. Párizsban 150 ezer kutya él és 16 tonna ürüléket termel naponta. Bécsben 52 ezer kutya van bejelentve és évi 1100 tonna piszkot gyárt. A kutyaürülék nemcsak visszataszító, büdös, hanem olyan barátságos élőlényeknek biztosít pompás telephelyet, mint a Toxocara canis vagy a rejtőjenői nevű uborkamagképű féreg. A kutyapiszok megszáradva és por formájában a levegőbe kerülve allergizál, fentebbi férgek pedig a szervezetbe jutva, gyomor- és idegrendszeri panaszokat, bőrbajt vagy akár súlyos fertőzést, esetleg vakságot okozhatnak. Szerencsésebb történelmi fejlődésű vidékeken euró- vagy dollárszázasokba kerülhet a feltakarítatlan kutyapiszok.  

Persze a kutyatartás kárhoztatása kapcsán rögvest felhangzik a kórus: "nem a kutya tehet minderről". Persze, hogy nem: korunk hőse, a gazdi tehet. A képmutató állatbarátság apostola. Az állati és korlátlan emberi jogok istápja, bizonyám. A gazdinak kéne beoltatnia kutyáját, fizetnie utána az ebadót, beültetnie a chipet a bőre alá, ivartalaníttatni, képzésre vinni, elaltatnia, ha megtámadja a postást, vagy csak egyszerűen képtelen neki méltó körülményeket biztosítani, továbbá illő önmérsékletet gyakorolni az egy lakásban élő kutyák számával vagy a tartott kutyafajtákkal kapcsolatosan. Ez lenne a gazdi dolga.

Vagy, ha mást nem, legalább összeszedni kutyája után a szart.

A szerző valamikori kutyatulajdonos.