"Alapvető érték minden ember számára a család" - írja új kormánya programjában Orbán Viktor. De hányan lehetnek köztünk, akiknek a szerető családi kör csak vágyálom? S mit tehetnek a társadalom intézményei, a kormány vagy éppen az iskola, annak érdekében, hogy minél több család életére legyen valóban jellemző az összetartó melegség?

Ajánlat

Nyomás, utánam!Tallián Miklós a kormányprogramról

OK.hu

A család, a családi szerepek kérdése az elmúlt hetek közéleti párbeszédének egyik központi eleme lett. Az új kormány, mintegy a klasszikus Isten-haza-család parafrázisaként öt kulcsszóban jelölte meg tevékenységének alapvető pilléreit: "munka, otthon, család, egészség, rend". "Alapvető érték minden ember számára a család. Mindenki akar tartozni valahová, mindenki szeretne családot, melegséget, ragaszkodást. A meghitt családi életre az is vágyik, akinek éppen nincs benne része" - fogalmaz érzelmes húrokat is pengetve a dokumentumban Orbán Viktor. (Sajátos párhuzam, hogy az idei történelem középszintű érettségi egyik esszékérdése is a témához kapcsolódik: a végzősöknek  "a nők helyzetének megváltozását" kellett bemutatniuk "a munkavállalás tekintetében".)

A téma az utcán hever, de nem csak ott: élénken megjelenik a közoktatásban is. Az elvileg család-tanár-diák együttműködési hármasban mind nagyobb súllyal jelenik meg az első mint probléma vagy éppen mint hiányzó láncszem. A diákok sok kérdésben reflektálást várnak a témáról a tanártól, ez természetes. Ugyanakkor tapasztalható az elmúlt években az is, hogy az iskoláknak sok tekintetben át kell venniük a szocializációnak olyan szegmenseit is, amelyek korábban döntően a családban zajlottak. A tanári szerepben mintha a nevelői kerülne túlsúlyba a szakemberi rovására, a tanár egyre inkább arra kényszerül, hogy alapvető társadalmi beilleszkedési mintákat adjon, hogy különböző szociális konfliktusok kezelője legyen. A párbeszéd persze kétoldalú, meglehetősen éles képet kaphatunk belőle arról, hogy milyen elgondolások élnek a család intézményéről a tizenévesek fejében.

Milyen tapasztalati hátterük lehet e "melegséget, ragaszkodást" jelentő közegről? Egy saját felmérés szerint gimnáziumunk osztályaiban átlagosan a diákok fele olyan családban él, amelyben a kormányfő által kívánatosnak látszó "meghitt családi élet" nem feltétlenül adott. Nem csak a válások magas száma, illetve a "patchwork" családi helyzetekből adódó súrlódások alapján mondható ez, hanem látszik a mindennapi kommunikáció sok más vonatkozásában. Hiányoznak alapvető konfliktuskezelési technikák, a személyes figyelem, a középiskolás korban igen áhított (főleg férfi) nemi szerepminták, és ingoványos a családi kapcsolatrendszer akkor is, ha az iskola keresi az együttműködést. Egy-egy félévi osztályértékelés sokszor szociológiai esettanulmányok sorozatává válik: melyik diák hogyan teljesít annak fényében (sokszor annak dacára), hogy milyen környezetből indul el reggelente, és milyen háttér magyarázhatja egyes deviáns megnyilvánulásait.

Miképpen segíthet az iskola ezt a tapasztalati háttért feldolgozni, a vele kapcsolatos szemléletet formálni? Hogyan közelíthető meg a téma anélkül, hogy unalmas katedrai fejtegetéssé vagy erkölcsi prédikációvá váljon? Az egyik út lehet, hogy a figyelmet a családi múltra és annak reflektív elemzésére irányítjuk. A családfákból elemezhetők a különböző mobilitási tendenciák, a női karrierívek változásai, érthetővé tehető az első vagy második generációs értelmiségi fogalma. Feltéve, ha a diák ismeri egyáltalán a családi múltat - az egyik alig húszfős osztályban, amelyben ezt a feladatot adtam, többen is voltak, akik egyik ági nagyszüleik nevében, foglalkozásában már nem voltak biztosak. Hagyományos társadalmakban ilyesmi elképzelhetetlen lett volna, de az elmúlt évtizedek rohamos társadalmi-technikai fejlődése elszakította egymástól a generációkat, nincs igazi személyes referenciája annak, kik is az "ősök".

A másik eshetőség, hogy a jövőt próbáljuk modellezni: ki hogyan is képzel maga elé családot. E tekintetben a középiskolás diákok bizonytalanok, hisz a családdal, gyerekvállalással kapcsolatos valódi döntések még átlagosan egy évtizednyi távolságra vannak tőlük. Mindenesetre nem egészen egyértelmű a kormányfő azon tételének igazsága, hogy az is vágyakozik családra, "akinek éppen nincs benne része", a legtöbben inkább külföldi munkát, továbbtanulást, világlátást terveznek, gyereket maximum csak harmincan túlra. Meglehetősen józanul számolnak azzal is, hogy ma Magyarországon egyértelműen vagylagos döntés a lányok számára a karrier és a család. Hallgatólagosan azt is elfogadják, hogy valószínűleg nagyobb rész fog rájuk hárulni a fizetetlen házimunkákból, hogy ők lesznek gyeden-gyesen a gyerekkel, hogy nehezebben haladhatnak a ranglétrán, hogy talán nem is alkalmasak felsővezetőnek, politikusnak. Változatos családi hátterek állnak mögöttük, de sokan más minták híján csak a hagyományos nemi és családi szerepmintákat tekintik mérvadónak. Nehéz felvetni e normák megváltoztathatóságát is anélkül, hogy ne cinikus mosoly vagy felháborodott feministázás legyen a válasz. "Ne beszéljen, maga se tanítana, tanárnő, ha nem volna muszáj megélnie valamiből."

A kormányprogram a családot a "szellemi és mentális egészség" alapjának tekinti, stabil és megkérdőjelezhetetlen értékhordozónak, és a társadalompolitikai intézkedések "védelmi rendszerével" kívánja körülvenni ezt az ostromlott várat. A következő évek nagy kérdése, hogy sikerül-e a felvázolt politikai eszközökkel a kitűzött szemléletbeli változást is elérnie, sikerül-e a jelenlegi tizenéveseknek valódi alternatívát felmutatnia ebben a kérdésben.