A kormányfő által kedden bejelentett gazdasági akciótervet nemcsak az úgynevezett piacok fogadták többnyire pozitívan, hanem a magukat baloldalinak, egyúttal a kormánnyal szemben állónak tekintő egyes politikusok és médiumok is. Miért megalapozatlan sok, a huszonkilenc pontot illető dicséret és kritika is, és miért jelenthet az akcióterv bejelentése mégis valódi fordulópontot a magyar politikában?

Ajánlat

A kártékony töltelékPanyi Szabolcs írása a parlament létszámának csökkentéséről

Helló, ez volt a rendszerváltozás!Panyi Szabolcs írása a választások eredményéről

OK.hu

Furcsa napokat él át a magyar közélet a Fidesz gazdasági akciótervének bejelentése után. A fogadtatás pozitív, a dicséretek és kritikák azonban néha egészen elképesztő érveléssel és irányokból érkeztek.

A rendszerváltozás utáni legtehetősebb magyar miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc Orbánt a "gazdagok új barátjának", a Fideszt pedig jobboldali liberális pártnak nevezte. Lendvai Ildikó szegényellenességről beszél, Schiffer András és az LMP pedig neokonzervativizmust, Kóka János és Bokros Lajos szellemét véli felfedezni az intézkedéscsomagban. Mások éppen ellenkezőleg, túl baloldalinak és populistának látják a Fidesz terveit, a kilakoltatások tilalma, a közüzemi díjak emelésének befagyasztása vagy éppen a bankadó bevezetése miatt.

Ezzel szemben Kóka János az elmúlt húsz év legbátrabb döntésének tartja az egykulcsos adó bevezetését, de még Oszkó Péter is tapsol. A Fideszt dicséri továbbá a Népszabadság is, a Népszava pedig a 29 pontból 17-nek pozitív értékelést ad. Meg kell jegyezni, egyszerre vicces és szomorú, hogy a munkásmozgalom egykori orgánuma, a "szociáldemokrata napilap" által negatívnak minősített két intézkedés egyike éppen a bankadó.

A kusza reakciókból az is látszik, hogy az úgynevezett magyar baloldal nemcsak politikailag, hanem eszmeileg is teljesen szétesett. Ma már a baloldali pártokon belül és azok körül is homlokegyenest ellenkező álláspontok vannak arról, mit is jelent az igazságosság, az igazságos közteherviselés, hogy mely társadalmi csoportokkal szemben kell méltányosnak lenni és melyeknek kell több terhet vállalniuk. Hogy akkor most mi is a politika célja: a társadalmi egyenlőtlenségek kiküszöbölése vagy a minél nagyobb szabadságra való törekvés? A helyes válasz addig, amíg az izmos baloldal a közéleti gondolkodásban és retorikában a fősodort képviselte (ami hazánkban elég sok évtizedet jelent), magától értetődően a társadalmi egyenlőtlenségek elleni, durvább kiadásban: a társadalmi egyenlőségért való küzdelem volt (sokszor csak szavakban, de gyakran tettekben is).

Magyarország most valóban mintha fordulóponthoz érkezett volna. Csak nem úgy és nem azért, amit a kormánypárt mond - de mégis általuk. Tudjuk ugyanis, hogy a Fidesznek mind a korábban hangoztatott elképzelései, mind a választási programja eltért a most bejelentett intézkedésektől, amelyeket a kényszer, tehát egy jelentős részben nyilván az IMF és a hitelezők elvárásai szültek. Ennek ellenére a miniszterelnök, a párt és a kormány is azonnal beállt az újonnan adaptált elképzelések mögé, és politikai filozófiájukat is rögtön hozzáigazították ahhoz.

Így most olyan dolgokat hallhatunk saját fülünkkel, amiket eddig alig. Családi és egyéni szabadságjogokról beszélnek, arról, hogy az államnak itt és itt nincs keresnivalója. És bár a pálinkafőzés mint szabadságharc elsőre komikus, tálalása mégis kissé emlékeztet az USA-ban a fegyvertartási jog megvédéséért való küzdelemre - a mögötte meghúzódó elgondolás a közösségek, családok és egyének régi, hagyományos jogáról mindenképpen hasonlít.

A kulcsmondat a következő (Orbán válasza Schiffer Andrásnak a vitában): "Nem elosztási kérdés, hanem szabadságkérdés az, hogy valaki mit kezdjen a bevételeivel." Ez az, ami a fordulópontot jelenti, nem pedig a forradalmasdi és nemzeti együttműködésesdi! Az a fajta gondolkodás és beszédmód jelent ezzel meg a politika és a hatalom kellős közepén, amely az egyént és a közösségeket, az ő jogaikat és érdekeiket helyezi minden, így az állam elé is. Persze, hogy ebből mi valósul meg és mennyire is lesz ez hiteles, természetesen egy teljesen más kérdés, legfőképp a jövő kérdése.

De mi ebben az újdonság? A magyar politikai gondolkodásban és közbeszédben - ahogy a nyugat-európaiban is - eddig egy ettől teljesen eltérő, baloldali-progresszív felfogás uralkodott. Mindig esélyegyenlőségről, társadalmi igazságosságról volt szokás beszélni, ám a szelíd kifejezések a valóságban csúnya, magas adókat, állami korrupciót, idegtépő bürokráciát és hatalmas államháztartási hiányt jelentettek.

"Egy modern demokratikus államban egyetlen általános etikai elmélet sem lehet a gyakorlati politikai ügyként kezelt igazságosság általánosan elfogadott alapja" - írta le a szép hazugságot nagy hatású könyvében John Rawls baloldali liberális filozófus. A modern demokratikus államok többségében ugyanis a gyakorlati politikának nagyon is van általánosan elfogadott alapja: éppen az a Rawls által is vallott felfogás, mely szerint az igazságosság valójában az egyenlőséget, még inkább az egyenlősítést, a kevésbé tehetősek igazságát jelenti.

Például: sokszor használt kifejezés az "igazságos adórendszer". Számos dolgot érthetnénk igazságon, de valamiért ez a kifejezés mégis mindig azt jelenti, hogy aki többet keres, annak jóval több adót is kell fizetnie (progresszív adózás). De tényleg ez volna "az" igazság? Dehogy! Ez egyedül a progresszívek igazsága. Az igazságos adórendszer elméletileg ugyanúgy jelenthetné azt, hogy mindenkinek annyi adót kell befizetnie, amennyire haszonélvezője az állami szolgáltatásoknak, de akár azt is, hogy mindenkinek forintra ugyanazt az összeget kell odaadnia. Az anarchisták igazságos adórendszere pedig az, amelyik nincs, hiszen nekik állam sem kell.

A most bejelentett egykulcsos személyi jövedelemadó nyilván nem ennyire extrém filozófiát valósít meg, mégis markánsan más társadalomkép húzódik meg mögötte, mint ami eddig dominálta a magyarországi közgondolkodást. Végül is ez is az igazságosság, sőt, az egyenlőség egy formája. Csak éppen az állam most majd jóval kevésbé fogja diszkriminálni és büntetni azokat, akik többet keresnek. A progresszív gondolkodás szerint a "társadalmi haladás" érdekében át kell formálni a társadalmat és bele kell nyúlni a vagyoni viszonyaiba, a konzervatív felfogás szerint viszont ez nem dolga az államnak. A progresszív gondolkodás szerint a vagyonhoz és az egyéb kiváltságokhoz valahol mélyen a bűn és a gonoszság kapcsolódik, a konzervatív felfogás ellenben a kiválóságot és az érdemeket, így a munkát nem büntetni, hanem díjazni akarja. (A bankadó már csak ezért is eléggé balos ötlet.)

A kormány akciótervének főbb intézkedései tehát - még ha azokat esetleg mások és máshol találták is ki, és hátra van még az alaposabb kidolgozásuk - gazdaságilag és eszmeileg is frissességet hozhatnak. Ráadásul a Fidesz politikai arcélének kifejezetten jót tett mindennek a felvállalása, bár természetesen bőven volna még hová fejlődniük (lásd Pozsgay Imre ismételt és ismételten érthetetlen előhúzását a kalapból). Mindenesetre az  első gazdasági akciótervvel a Fidesz újra polgári párt lett - ami nem, nem szegényellenességet, hanem éppen a magyar állam középosztály-ellenességének végét jelentheti.