Bár nem valószínű, hogy megvalósulnak, mégis sokat elárulnak a magyar kulturális és egészségügyi szektor szocializmusból örökölt szellemiségéről a giccs- és hamburgeradó néven felvetődött javaslatok. Milyen célokat szolgálnának valójában ezek az adók?

Ajánlat

Amikor Orbán Viktor a szabadságról kezdett beszélniPanyi Szabolcs írása az Orbán-kormány akciótervéről

OK.hu

Miközben Orbán Viktor két hete bejelentett gazdasági akcióterve az adócsökkentést, az adórendszer egyszerűsítését és számos kis adó eltörlését tűzte ki célul, a hatalom peremvidékein azonnal megjelentek egészen más törekvések is. És míg a miniszterelnök szabadságpárti érveléssel próbálta megindokolni az intézkedéseket, addig ezek az újabb, az emberek életmódjába beleszólni kívánó elgondolások azzal homlokegyenest ellentétesek.

Két javaslatról van szó: az egyik a táplálkozási, a másik pedig a kulturális fogyasztási szokásokba akar beleavatkozni úgy, hogy a javaslattevők által nemkívánatosnak, károsnak ítélt árukra és szolgáltatásokra különadót vetnének ki. Csiba Gábor, a Stratégiai Szövetség a Magyar Kórházakért Egyesület elnöke egy úgynevezett hamburgeradó ötletével állt elő: tíz forintos egészségügyi hozzájárulást vetnének ki bizonyos "egészségtelen" termékekre, például a hamburgerre, a chipsekre, a szénsavas üdítőkre, illetve a dohányárukra és az alkoholra. Szőcs Géza kulturális államtitkár pedig a korábbi kulturális járadékot élesztené fel kissé átideologizált formában, giccs- és pornóadóként.

A tisztesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a két javaslatból - főként a kulturális államtitkáréból - valószínűleg semmi nem lesz. Nem csak azért, mert szembemennek az eddig ismertetett kormányzati elképzelésekkel, hanem mert politikailag nevetségesek. A választópolgárok nagy többsége által fogyasztott termékek árát újabb adókkal drágítani - nem éppen politikusi gondolkodásmódra vall.

A javaslatok fogadtatása nem túl meglepő módon leginkább elutasító volt. Az sem segített, hogy miközben Csiba a hamburgeradó ötletét létező román példaként említette, kiderült, annak bevezetését valójában már el is halasztották Romániában. Szőcs ötlete pedig - azon túl, hogy kidolgozatlannak, és a kulturális járadékhoz hasonlóan még értelmetlennek is tűnik - a giccs teljesen relatív és szubjektív fogalmának használata miatt váltotta ki a legtöbb kritikát, hiszen ilyesmit nem lehet semmiféle törvény hivatkozási alapjává tenni. (Az unalmas filmekre sem vetünk ki különadót, és az igénytelenül öltözködő, alkoholista művészek állami ösztöndíját sem kurtítjuk meg, pedig számos érv szólna emellett.)

De Csiba is hiába állítja, hogy van olyan intézet, mely "tudományosan" megállapítja, mi egészséges és mi nem - egy bizonyos mértéken túl egyszerűen minden egészségtelen. A szóban forgó árucikkek egyéni fogyasztásának mértékét viszont jogállamban és békeidőben adminisztratív eszközökkel nem igazán illik szabályozni.

Bármennyire marginálisak és  - remélhetőleg - esélytelenek is, mégis érdemes foglalkozni ezekkel a javaslatokkal. A hivatalos indoklás mögött ugyanis jól ismert reflexeket fedezhetünk föl: a posztkommunista "tilcsukbe"-mentalitást, a popkultúrát és a művészetek piaci sikerét mélységes lenéző, Kelet-Európában tipikus értelmiségi jelenségnek mondható "sznobkultúrát", vagy éppen a hamburgert és a chipset ellenségképpé emelő diszkrét nyugatellenességet. (Ha valóban pusztán az egészségről volna itt szó, tudnánk mondani bizony jópár, a chipsnél egészségtelenebb magyaros ételt.)

De a javaslatokban mégsem az a legérdekesebb, hogy miért pont ezekre a termékekre tennének újabb adókat. Az igazán lényeges az, hogy a többletbevétellel mit kezdenének, illetve, hogy miért is van szükségük a javaslattevőknek plusz forrásokra: Szőcs az "értékes kultúrát", Csiba pedig a "nehéz helyzetben lévő magyar egészségügyi rendszert" finanszírozná belőle.

Hogy ezzel a hozzáállással mi a probléma, az a hamburgeradó példáján kiválóan demonstrálható. Az egészségtelennek tartott ételek egészségügyi problémát okoznak, ami növeli az állami egészségügy kiadásait - ez a gondolatmenet tehát az, ami indokolhatja, hogy miért kell az egészségtelen ételek különadóján keresztül közvetlenül is megsegíteni az egészségügyet.

De mi is a baj ezzel a gondolkodással? Az, hogy kitűzött célja nem az emberek egészségesebb életvitelre való ösztönzése, hanem az, hogy továbbra is fenn lehessen tartani azt a rendszert, amely éppen nem ösztönöz semmi ilyesmire. Ami az egészséges életvitelt tenné vonzóbbá: az állami helyett a magánbiztosítós rendszer, ahol mondjuk a dohányosnak magasabb biztosítást kell fizetnie, illetve, ahol a biztosító például fitness-bérletekkel és egyebekkel próbálja egészségesebb életvitelre ösztönözni ügyfeleit, hogy a betegségek megelőzésével ne kelljen majd annyit költenie a biztosítónak a gyógyíttatásukra.

Az egészségtelen ételek és italok kipécézése azért érdekes, mert ezzel a javaslattevők voltaképpen felismerik a jelenlegi állami egészségügy egyik legnagyobb hibáját. Azt, hogy aki felelőtlenül rombolja saját egészségét, az most ugyanannyival járul hozzá a rendszer fenntartásához, mint aki odafigyel a táplálkozására, és akire így a társadalombiztosításnak alig kell költenie. Csak éppen a hamburgeradó célja nem a közegészség javítása, vagy hogy az emberek jobban odafigyeljenek magukra, hanem, hogy plusz forrásokat találjon az egészségtelen életvitelből fakadó betegségeket megelőzni képtelen gigantikus állami gépezet számára. Plusz tíz forint ugyanis senkit nem tart vissza semmitől.

A giccsadó is valami hasonlóról szól. Az, amit Szőcs "értékes kultúrának" nevez, csakis állami pénzekből képes fennmaradni, mert egyébként a magyar állampolgárok olyannyira értéktelennek ítélik meg, hogy saját pénztárcájukból a legtöbben egy forintot nem áldoznának rá. Természetesen nem a kulturális örökségekről, a múzeumokról, közgyűjteményekről, az őseink által ránk hagyott értékek őrzéséről és ápolásáról van szó - ezek a lehető legfontosabb feladatok. Ezeket az intézményeket az államnak fenn kell tartania - ráadásul még turisztikai értékük is van, és képesek saját bevételt termelni.

Amire jellemzően nem áldoz a magyar állampolgár, és ami nem is nagyon termel bevételt, az a kortárs magyar magasművészet - talán nem merészség Szőcs eléggé homályos javaslatáról feltételezni, hogy a giccsadó is elsősorban a kortárs művészetek finanszírozásához járulna hozzá. (Főleg, hogy a kulturális kormányzatot időtlen idők óta megszállták a művészlobbik.)

Ahogy a hamburgeradónál, úgy itt is egy működésképtelen rendszer fenntartása a cél. Lehetséges, hogy a gyorsételekhez hasonlóan a populáris kultúra is valami szörnyű dolog - meggyőződésem szerintem nem az, sőt -, ám a magasabb kulturális és művészeti igények kialakításához előbb vonzó kortárs magaskulturális, művészeti teljesítmények is kellenének. Ezek előállítására a kortárs magyar magasművészet láthatóan nem képes, viszont a politikával annál bensőségesebb viszonyt ápol, ezért nekik végső soron édes mindegy: nem érdekeltek semmiféle teljesítmény felmutatásában. Az állandó panaszáradat közepette, hogy nincs pénz, valahogy mégis mindig van. Minden egyes újabb állami forint, amit ma kortárs magyar művészeknek juttatnak, a garanciája annak, hogy a jövőben se lehessen igazi kihívója a "giccsnek" és a populáris kultúrának.

Olyanok ezek az ötletek a hamburgeradóról és a giccsadóról, mint a reformkommunizmus volt. Érzékelték a súlyos gazdasági problémát, ezért megpróbálkoztak azzal, hogy valahogyan, kicsiben és korlátozottan beépítsék a rendszerbe a piacgazdaságot - azt a piacgazdaságot, aminek a tagadására a kommunizmus épül. Ott sem a köz boldogulása, hanem a működésképtelen rendszer és fenntartóinak önös érdeke, a hatalom megtartása volt a motiváció. A történet vége ismert, úgyhogy nincs ok most sem az aggodalomra.