Júniusban folytatódott az otthonszülést támogató szülészorvosnő pere, a kórházszövetség elnöke pedig arról nyilatkozott, hogy a szülészeti ellátások miatt indított kártérítési perek csődközeli helyzetbe sodorhatnak egyes kórházakat. Szülni sem otthon, sem a kórházban nem biztonságos?

Ajánlat

Mennyire meghittek a magyar családok?Viczián Zsófia írása

OK.hu

A születésről, a szülésről a magyar társadalom két szignifikáns csoportja szokott általában beszélni: a már gyakorló vagy jövőbeni édesanyák (tehát nők) vagy a szülész-nőgyógyász szakma jeles képviselői (akik meg rendszerint férfiak). A szerző - laikus férfi - a fenti két halmaz egyikébe sem tartozván tehát tisztában van illetéktelenségével e témában, mégis megfontolásra ajánlana néhány szempontot. 

Amennyire az élet nélkülözhetetlenül természetes, magától értetődő része a születés, annyira meglepő, hogy világszerte naponta mintegy 1500 nő hal meg a terhességgel vagy a szüléssel kapcsolatos szövődményekben. A 100 ezer élveszületésre jutó anyai halálesetek száma feltűnő egyezést mutat az országok gazdagságával, a korszerű egészségügyi ellátás elérhetőségével: 10 alatti a fejlett országokban, 1000 feletti Közép-Afrikában és Afganisztánban. A születésnek az újszülöttek körében is van kockázata, a KSH adatai szerint (az 1996-2003-as évek átlagában) Magyarországon 100 ezer élveszületésre 955 születés körüli haláleset jutott (amikor a magzat halva született vagy 0-6 napos korában vesztette életét). A várandósság és a szülés tehát ugyan nem "betegség", de láthatóan van kockázata. A 20. századi egészségügynek erre a kockázatra adott válasza többek között a kórházi szülés elterjesztése lett. Míg a korábbi évszázadokban a nők otthon szültek, addig a fejlett országokban a kórházi szülések aránya, a 20. század eleji mintegy 5%-os értékről 99%-ra nőtt.

Ma természetesnek találjuk, hogy intézeti körülmények között jönnek világra utódaink. A Semmelweis Egyetem I. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján például a perinatalis mortalitás igen alacsony, a 2007 előtti 7 évben 6/1000 szülés alatti, 2005-ben és 2006-ban pedig 1,8-1,9/1000 szülés volt, a neonatalis és csecsemőkori mortalitás adataiban is jelentős csökkenésről számoltak be. Éppen ezért lehetett meglepő az a napokban megjelent hír, mely szerint a kórházakat akár csődközeli helyzetbe is sodró kártérítési (orvosi műhiba-) perekben az egyik leggyakoribb ok a szülészeti ellátás. (Tegyük ehhez hozzá, hogy számos károsult házaspár menet közben feladja a kártérítési per végigvitelét, annak elhúzódó, súlyos érzelmi terhe miatt.) Még sokkolóbb az a friss hír, mely szerint egy túlhordott terhességgel kórházba érkező édesanyával savlekötő helyett maró lúgot itattak. A kórházi szülés általánossá válásával tehát a kockázat nem tűnt el teljesen - legfeljebb mértéke és típusa változott meg.

Így aztán furcsa lehet, hogy a kórházinál semmivel sem rosszabb statisztikákat felmutatni tudó, tervezett otthonszülésekkel szemben a hazai szakma meggyőződéssel folytatja kereszteshadjáratát, s a tervezett otthonszüléseknél bekövetkező halálesetek vagy egyéb komplikációk nyomán szinte automatikusan büntető eljárás indul.
 
A tervezett otthonszülést támogató hazai alapítvány saját adatai szerint az eddigi mintegy 3500 otthonszülésből egyetlen esetben veszítették el az újszülöttet. De a tervezett otthonszülés más fejlett országokban is a kórházival nagyjából megegyező biztonságúnak számít. Az USA-ban semmivel sem kockázatosabb a tervezett otthonszülés, mint a kórházi, viszont kisebb a különféle beavatkozások gyakorisága. Ugyanez a helyzet Kanadában, Hollandiában vagy Angliában is.

Az elmúlt másfél évtized amerikai gyakorlatára kiterjedő vizsgálat szerint a nők az ismerős, családi környezet és a beavatkozásmentes szülés miatt (a Semmelweis Klinikán az 1990-es évek eleji 15-20%-ról 30% körülire emelkedett a császármetszések aránya), továbbá kulturális, vallási okokból választják az otthonszülést. Egy, a tervezett otthonszüléseket elemző, különböző kutatások eredményeit összefoglaló tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy az otthonszülés - megfelelő feltételek között (amilyen a szakképzett segítő jelenléte, a háttérkórház közelsége) - elfogadható alternatívája a kórházinak, s egyértelműen csökkenti a szülés közbeni orvosi beavatkozások számát - ezzel egyébként a szülés költségeit is (egy USA-beli számítás szerint 68%-kal).

A szerző itt szeretne beszámolni saját családjának tapasztalatairól. Három gyermeke ugyanis három különböző módon született. Az első 1990-ben a sokáig szokásos kórházi módon, apás részvétel nélkül, újszülött és édesanya viszonylag katonás szétválasztása mellett. A második már a kórházi reform jegyében: apás szülés, a gyermek is hosszabb időt tölthetett a kórházi néhány nap során együtt anyukájával. A harmadik gyermek pedig tervezett otthonszüléssel jött világra. Édesanyja végre a saját tempójában, vegyszeres gyorsítás nélkül vajúdhatott, kiderült, hogy gátmetszés nélkül is tud szülni, a gyermek pedig édesanyja melegét, illatát foghatta fel először a méhen kívüli létből. A számomra érdekes különbség - ami, a harmadik alkalom döntő tapasztalata volt -, hogy az otthonszülés körülményei között mennyire átélhető annak katartikus, transzcendens, nem evilági jellege is. A szülés orvostechnológiai oldalának visszaszorulásával annak intim, bensőséges volta vált megtapasztalhatóvá.

Az otthonszületésről szóló vitát persze le lehet folytatni tisztán orvostudományi szempontból, az ezzel kapcsolatos szakmai érveket a Szülészeti és Nőgyógyászati Szakmai Kollégium hibátlanul képviseli is. De ez csak az érem egyik oldala. A kérdés az, hogy érvényes-e egy olyan szülői döntés, amely a technológiai kérdések mellett más minőségű szempontokat is mérlegel. Nyilvánvaló, a szülés közben fellépő, műszeres vagy műtéti beavatkozást igénylő fejleményekre gyorsabban lehet reagálni, ha az édesanya eleve a kórházban tartózkodik. (Persze az otthonszülést kísérő szakembernél is van egy táskányi műszer és a kórházban is időre van szükség a műtő előkészítéséhez.) De ezzel együtt nő annak kockázata, hogy a szüléskor nem feltétlenül szükséges orvosi beavatkozást hajtanak végre, vagy a szülő nő ellátásába, a kórházi eljárások természetéből fakadó hiba (Istenem, lúg!) csúszik. Továbbá csökken a valószínűsége, hogy a szülés intim, háborítatlan lesz, s hogy annak nem materiális oldala is megnyilatkozhat. A szülés körülményeinek megválasztásakor - úgy tűnik - nincs minden tekintetben egyaránt tökéletes választás, szükség van egymással olykor ellentétesen változó szempontok mérlegelésére.

Vajon rá lehet-e bízni a családra, a várandós édesanyára, hogy a szükséges tények és szempontok megismerése után, szabadon mérlegelje a különböző valószínűségeket és kockázatokat, s szabadon, kényszertől mentesen dönthessen saját szülésének módjáról? A nők (és férjeik) döntő többsége számára, ebben az alapvető erkölcsi döntési helyzetben vélhetően az intézményi biztonságot nyújtó kórház lesz a megfelelő választás, a kisebbségnek azonban meg kellene hagyni az ésszerű alternatívák választásának lehetőségét. Gyermekünk testi és lelki egészségéért egyaránt mi, szülők viseljük az erkölcsi felelősséget. Felelősséget viszont leginkább akkor viselhetünk, ha hagynak bennünket - a szüléssel kapcsolatban is - szabadon dönteni. A szüléssel kapcsolatos, attól elválaszthatatlan kockázatokból fakadó következmények is akkor elviselhetőbbek, ha autonóm döntésből fakadóan kell szembesülnünk azokkal. A tudományos racionalitás pedig ne igyekezzen kizárólagos szempont lenni, kiszorítva saját helyéről a filozófiai-etikai tartalmakat, különösen a szülés környékén nem, hiszen Chestertonnal szólva: "Mi értelme volna embert nemzeni, míg meg nem állapítottuk, hogy mi értelme van embernek lenni?"