Fővárosunk identitása megosztott. A budaiak és a pestiek közti - néhol csipkelődő, ám rendkívül mélyen gyökerező - ellentéteknek hagyománya van, okai pedig történelmiek, társadalmiak, vagy éppen félreértésen alapulnak, közhelyek. De mi tartja össze Budapestet?

Ajánlat

Budapest, a bomló városNovák Attila írása

OK.hu

Az ország vízfeje, szeretett vagy éppen gyűlölt fővárosa Budapest, ezért az értelmiségi-félértelmiségi diskurzusokat rendkívül erőteljesen meghatározzák azok a képek, melyeket "magáról" Buda és Pest kialakított és közöl(t). Bár egy bizonyos életkoron túl a két városrész közti különbségek elvesztik valós tartalmukat, a gyerekkori élmények éppen az idősebb korban válhatnak meggyőződésekké, az érzelmek és a tudatos választás következtében megkerülhetetlen lokális identitások jönnek létre. S ezek a sajátot felértékelik, míg a másikat lebecsülik. Immár arról szól a fáma, hogy hol jobb vagy éppen rosszabb lakni s aki lakik valahol, az miért érzi jobban magát azoknál, akik máshol laknak és akik ezért biztosan "nem örülnek annak", hogy olyan "rossz helyen" laknak, ahová a sors vagy a saját választásuk vetette őket.

A fővárosról sokféle kép él az emberek fejében, akinek volt szerencséje a Magyar Néphadsereg "vendégeként" - főleg észak-kelet-magyarországi fiatalokkal együttszolgálni, tudhatja, milyen indulatok léteztek (s részben léteznek) Budapesttel kapcsolatosan azok fejében, akiknek a javakhoz való hozzáférése korlátozottabb mint a budapesti átlagnak, bár anno még a háromévenkénti "nyugati" látogathatás esetlegessége is növelte a bezárkózottságot és ennek következtében a Budapest-ellenes dühöt és frusztrációt. Budapest akkor a kitárulkozó (nyugati) világ kapujának számított, míg ma - bár fontos - de csak a globális világháló egyik pontjaként jelentős. S különben is, amit a szocialista évtizedek nem tettek tönkre, tönkrement az összehangolatlan városfejlesztéstől, mely szivesen burkolózott különféle szabadságeszményekkel.

A pesti-budai világképkülönbségek azonban biztosan nem Szabolcs-Szatmár megyében születnek, inkább a fővárosban alakították ki vagy alakultak azok maguktól is. Budáról sokan csak annyit "tudnak", hogy tiszta/arisztokratikus, kőgazdag, a keresztény középosztály fészke, villanegyedeiben vagy a régi úri osztályok leszármazottai vagy a később, a pártállami évtizedek elitjének tagjai ("Biszku Béla"), illetve utódai élnek s mindenki (ráadásul egységesen - leszámítva az idősebb bolsevikokat) a jobboldalra szavaz. Pestről tudni vélik azt, hogy piszkos és zajos, van benne élet, de mégis élhetetlen (a szerencsésebbek "Budán alszanak, Pesten dolgoznak") és politikailag a pesti lakosok (akik között sok a "proli" - úgymond) gyakrabban elcsábulnak a szocialista párt, illetve valamelyik éppen aktuális liberális kispárt szirénhangjának", merthogy magyar nemzeti tradíciónak is "híján van" ez a városrész. Bár Budán is vannak lakótelepek (Lágymányos, Óbuda, stb.), de ezek - ugye akklimatizáltabbak mint a pestiek, ahol Kádár János egykori választókerületében a "Váci út felel neki". Budán meg ott a Hagyomány Vára, a sok kis Zalán és Csenge a játszótereken, a Turul-szobor, a székelykapu és a Matthiaskirche, sok y-végű nemesi családnév a belbudai kerületkben, vele átellenben (majdnem) pedig, a Lukács György-szobor és Raoul Wallenbergnek szentelt alkotás mellett ("ahol nem laknak cigányok") Flórák, Hannák és Robik játszanak a homokozóban. A Gyurik és a Tibik - olykor Kevinkékkel és Christopherekkel együtt, a Lejlákkal egyetemben - Angyalföld és Újpalota játszótereit lakják, harci kutyáikat pedig szüleik trenírozzák valamelyik pesti lakótelepen.

Nemzeti kontra idegen.
Magyar kontra zsidó.
Nemes kontra proletár.
Hagyományos kontra modern.
Magyar ellentétben a cigánnyal.

Ó, Istenem, a szent együgyüség.

Kétségtelen az, hogy a budai kerületek jóval hagyományosabbak és kispolgáribbak - ha szabad mondanom, mint a pestiek átlaga és a pesti szellem általában plebejusabb mint a budai. Ám a képlet nem olyan egyszerű, Pesten is jócskán akadnak konzervatív hagyományú katolikus vidékek, pl. a belső-józsefvárosi (egykori Pacsirtamező) jezsuita-negyed (Mária utca és környéke) már a húszas évektől kezdve volt magyarországi főhadiszállása Loyolai Szent Ignác rendjének és egyéb katolikus rendeknek, így a cisztereknek, premontreieknek is (ezért is nevezték "Kis Rómának" vagy "Kis Vatikánnak" ezt a területet). Budán pedig mindig lakott zsidóság, ma pedig virágzó zsinagógák is vannak itt. A szokásos kávéházas argumentáció sem sokat számít, hiszen (legalább is történetileg nézve) Buda kávéházi kultúrája mindig is fejlett volt, 1944-ben a kávéházak (ezt Zeke Gyula kutatásaiból tudjuk) 23%-a volt Budán, főleg az Alagút körül alakult ki olyan urbánus vidék, ahová nem csak a krisztinavárosi polgárság járt, de pesti burgerek is gyakran megfordultak. Ez a budai polgárság kétségkívül sokat köszönhetett a Kommün bukása utáni korszaknak, hiszen Lágymányos kiépülése vagy a Kissvábhely elit villáinak negyedként való megszerveződése nem lett volna lehetséges olyan törekvések megléte nélkül, mely valamilyen geográfiailag is meghatározott helyen elitet akart teremteni. A budai hegyvidék a Horthy-rendszerben vált a felsőbb rétegek egyre elterjedtebb lakóhelyévé s azóta is minden valamirevaló önkormányzati vagy miniszteriális erő a Rózsadombra ("Káderdülő") vagy a Szabadság-hegyre igyekszik fel(kapaszkodni). A pártállami évtizedek nem számítottak, a kommunista káderek az előző elit villáiba költöztek be (sokszor a kitelepítettek házait/lakásait vették bírtokba), vagy a környéken építkeztek, az egyenlőség szlogene mögött a valóság tudomásulvétele zajlott. Építészeti stilus dolgában sokkal eklektikusabbá vált a Hegyvidék, hiszen a korszak egyenépítészete rányomta a bélyegét a környezetre is. Sem szándék, sem akarat nem volt arra nézve, hogy a város e része - hasonlóan a többihöz - valamiféle koherens képet mutasson. A '60-as évek kockaházait a '80-as-'90-es években újabb - nem túl előnyös - háztipusok váltották fel, a régebbiekhez hozzátoldozgattak, a panorámája megőrzése iránt gyengébb érdekérvényesítő képességgel rendelkezők pedig csak ámulhattak azon, hogy beéőítik az előttük álló telket. Senki sem lehetett biztos abban, hogy valaki vagy valakik gátlástalanságuknak vagy éppen jó politikai kapcsolataiknak köszönhetően el nem veszi azt tőlük, amiről gondolták, hogy örökké van: a kilátást. Persze mindenkinek - aki meg tudja fizetni - jár a jó levegő, ennek következtében a hegyvidék beépítettsége már kevéssé fokozható. A nouveau riche megjelenése sem az állapotok jobbulását eredményezte, a pénzzel általában nem járt együtt az izlés és kultúra, ám pár régebbi bel-budai városrész (Krisztinaváros, Viziváros, stb.) őrzi ódon vagy kevésbé ódon jellegzetességeit, hiszen ingatlanállománya (nem csak a müemlékvédelmi előírások miatt) nem annyira vonzó a parvenü számára, mint a Rózsadomb, a Pasarét vagy az óbudai hegyvidék, így tönkretenni sem lehet olyan egyszerüen. Ugyanakkor az utcáin érezhető (Ó, Logodi utca!) hangulatnak is köszönhetően megmaradtak olyannak, amilyenek voltak, megannyi nyugat-magyarországi kisváros Budapesten.

Persze mintha Buda is azon igyekezne, hogy harakirit kövessen el maga ellen, mintha maga is komolyan venné az ellene megfogalmazott előítéleteket vagy legalább is eleget kívánna tenni az iránta megfogalmazott kifogásoknak: urbánus terek alig vannak, a kis boltok és mühelyek sorozata - melyek annyira vonzóvá teszik a pesti Újlipótvárost (leszámítva a Főkert Zrt-t, mely éppen többszáz négyzetméteres rózsakert építésével veszi el a gyerekek elől a füvet a Szent István parkban) - hiányoznak, a jó kávéházak, közösségi terek többsége a Duna másik oldalán van. ("Szép itt lakni, jó a levegő, de ha meg venni akarsz valamit, menjél ki kocsival a Tescóba!")

Pedig az, amiért szeretjük Budapestet, legyenek azok akár az ódon, történelmi utcák Budán vagy az egykor lüktető (azóta a plázáktól tönkretett) pesti belváros, a zuglói kertes utcák, Erzsébetváros kockaköves utcái, a Mikó utca és a Balzac utca, nos, ezek elválaszthatatlanul összetartoznak, közös urbánus örökségünk és jelenünk arcait jelentik, melyek egymás nélkül - dacára a kizárólagos cimkéknek, úrinak és keresztényinek, zsidónak és cigánynak, valamint a megosztó és felosztó történelemnek - semmit sem érnek.