Sokan tartják igazságosnak, hogy a bankok és a biztosítók soron kívüli pénzeket fizessenek be a költségvetésbe. Vajon igazuk van-e?

Az újonnan megalakult Orbán-kormányról eleinte nem lehetett tudni, mit is akarnak kezdeni az országgal. Aztán megjelent a választási programmal szinte szóról szóra megegyező kormányprogram. Mindkettő arra az alapvetésre épült, hogy megduplázzák a költségvetés hiányát, és az így nyert többletet magyar kis- és középvállalkozások nyakába öntve, megismétlik a 2001-2002 közti Matolcsy-programot.

Arra viszont nem voltak felkészülve, hogy a hiány növelését a magyar gazdaság jelenlegi hitelezői nem fogják tolerálni, ahogyan azt sem, hogy a központi költségvetés határozatlan időre kölcsönvegye a magán-nyugdíjpénztárak tőkéjét. Nem volt B terv, muszáj volt kitalálni valamit, ezért aztán Kósa Lajosék bejelentették, hogy jó nagy baj van, üres a kassza, meg kellett magyarázni valahogy az azonnali adócsökkentés elmaradását. Plusz pénz kellett, sok pénz és gyorsan. Ekkor hirdette ki Orbán Viktor a 29 pontot.

Ezekben egy közös és biztos: a többi, szimbolikus, ideológiai, jogfilozófiai-jogalkotási területtel ellentétben, ahol a kormány készre polírozott jogszabályokat húz elő és fogadtat el rekordsebességgel, a gazdasági pontok rohammunkában készültek. Valószínűleg anélkül, hogy bármelyiket tételesen, precízen forintosították volna.

Egyes kisadók eltörlése adminisztrációs, nem direkt anyagi szempontból könnyebbség a vállalkozóknak, nem okoz tragikus csökkenést az állam összbevételeiben, de valóban átláthatóbbá teszi a működést. Kis tétel az állami vezetők fizetésplafonjának bevezetése is, közvetlenül nem is fog sokat spórolni rajta az ország, viszont annál többet veszthet. A közszférában legelterjedtebb szakmáktól eltérően a topmenedzserek piacán verseny van, és egy rosszul vezetett állami vállalat nagyságrendekkel többet bukhat, mint amennyibe egy rendes felsővezető kerül. Arról nem tudni, kiknek a fizetése fog csökkenni, a tömeges elbocsátásokhoz pedig megteremtették a jogszabályi alapot, ugyanakkor a kormány álláspontja szerint nem lesz nagy leépítés.

Nincsenek kalkulációk az intézkedések hatására a gazdaságban keletkező veszteségekről sem, pedig ezek kellemetlen hatással lehetnek az oly nagyon vágyott növekedésre. Tipikus példa a bankadó, vagy a deviza alapú jelzálog-hitelezés megszüntetése: ezek mindegyike emelni fogja a forráshoz jutás költségét, különösen a tőke- és fedezetszegény hazai vállalkozások számára.

A csomag egészét nézve úgy tűnik, az állam összbevétele csökkenni fog, ez dicséretes, viszont nem tudni, hol lesz ezzel egyidejűleg hasonló méretű kiadás-visszavágás. Továbbá nem látszanak a pótlásra bevonható új források sem, főleg a nagy súlyú tételeknél. Ezt hivatott kompenzálni a bankadó, ami nyilván nagyon népszerű, de ettől még egy szörnyszülött, ami a banki szféra szerepének félreértését tükrözi.

Hitel és kamat ugyanis azóta van, mióta a világ világ. Elvileg persze számos nagy filozófiai rendszer tiltja az "uzsorát", a valóság azonban mindig erősebb, és a legkonokabb, legfafejűbb fundamentalista rendszerek is kénytelenek hozzá alkalmazkodni, mégpedig meglepő kreativitással. Szintén kevéssé köztudott, hogy a kamatok az elmúlt évezredben folyamatosan csökkentek, sokkal könnyebb ma forráshoz jutni, mint elődeinknek volt, köszönhetően a modern bankrendszernek. Vagyis a közkeletű tévhitekkel ellentétben a különféle hitelkonstrukciók nem újdonságok, és maguk a modern bankok sem soha nem látott mértékben népnyúzó szörnyek, épp ellenkezőleg. Mégis, az egyik elvárás, hogy a hitelhez jutás legyen még könnyebb, kevesebb fedezettel, kamattal, kockázati felárral. Az erre irányuló politikai nyomás nyilván a rossz minőségű hitelek felszaporodásához vezet, ahogy azt az amerikai jelzáloghitel-válságot kirobbantó két alapnál is láttuk.

A másik elvárás pedig épp ellentétes, vagyis azt követelik meg, hogy a bankok ne helyezzenek ki rossz hiteleket, csak megbízható, jól fizető, rendes fedezettel bíró adósoknak adjanak kölcsönt. A kettő egyszerre nem teljesíthető. A bankadó pedig épp ezért a hitelpiac egyik szereplőjét sem fogja racionálisabb magatartásra kényszeríteni. A magyar bankoknál egyébként is a rendkívül óvatos hitelpolitika volt jellemző, sokkal több bedőlt hitel lenne, ha akárcsak a nyugat-európai szintre enyhítették volna a szigort.

Ráadásul a magyar bankszféra legkomolyabb baja nem fog elmúlni. A Postabank-ügy óta hagyomány, hogy a bankok jóban vannak a politikai szférával. Ezt akkor kedvezményes hitelekkel és betétekkel fejezték ki, és hát ettől talán nem teljesen függetlenül a bank összedőlésekor a költségvetés sem volt végül szűkmarkú. Ma pedig a bankadót mosolyogva vállaló bankelnök a presztízs-pozíciónak számító MLSZ-elnökségig viszi, másokat pedig külön kedvezménnyel mentesítenek a fizetés alól. És ez nem a bankszféra üzleti-etikai tisztulása felé visz.