Jó vagy rossz, ha magyarországi iskolások kötelező nemzeti tudattágító tripeken kell, hogy részt vegyenek Erdélyben? Kolozsvári és marosvásárhelyi barátaim, munkatársaim szinte egybehangzó véleménye: ez rossz. Az enyém: ez jó.

Mint ismeretes, az Apáczai Közalapítvány műhelyéből törvénytervezet került ki, amely többek között azt szorgalmazza, hogy a magyarországi sulisok empirikus tapasztalatokat is szerezzenek a "határon túl élő magyarok" szócikkel kapcsolatban. Vagyis: lássanak például székelyt, igyanak forrásból borvizet, barangoljanak hargitai fenyves erdőt és borzongjanak egyet azon, hogy medve van next door. Ismerkedjenek, barátkozzanak és égessenek be mentális térképükbe egy-két pannon határkontúron kívüli magyar települést is.

Azokban az erdélyi körökben, amelyekben otthon érzem magam, a reakció szinte kizárólag elutasító volt. Az argumentációban három érv keveredett:

1. nem akarunk részesei lenni a magyar kormánypárt kulturális forradalmának;
2. nem vagyunk szafari park;
3. a pannonoknak nincs szükségük ránk, stb.

Megpróbálom a vitában elhangzott fordulatokat szó szerint idézni:

Nem akarunk részesei lenni a Fidesz kulturális forradalmának. Nem akarjuk ideológiai panelek legitimációját nyújtani. Ha Orbán Viktornak annyira fontos a mi sorsunk, akkor legyen szíves konfrontálódjon autonómia kérdésben Traian Basescuval, és ne dicsérje a román-magyar kapcsolatokat, amelyek azért felhőtlenek, mert nincsenek napirenden a kényes témák. Nagy a veszélye annak, hogy a Fidesz projektjei nem életszerűbbé, hanem sterilebbé avanzsálják az amúgy is rendezetlen magyar-magyar kapcsolatokat. Nem hisszük el, hogy ebből kisülhet valami jó is.

Nem vagyunk szafari park. Ha valaki meg akar ismerni bennünket, eddig is megtehette, ezután is megteheti. Nem akarjuk, hogy bárki is kényszerből fotózgassa a buránkat és értetlenül hüledezzen, ha meglát egy székelykaput. Olyan ez, mint a kommunizmusban a gyárlátogatás. Sőt, mint a druzsbázás. Ez megalázó számunkra is és azok számára is, akik nem kíváncsiak ránk.

A pannonoknak nincs szükségük ránk, mint ahogy nekünk sincs szükségünk a pannonokra. A magyarországiak már nem olyan szívesen látott vendégek, mint amilyenek a népszavazás előtt voltak. Annak idején udvariasan fogadtuk a pannonok hőzöngését, és nem tettük szóvá, ha adott esetben elszállt hülyeségeket beszélnek. Most már nem látjuk, miért ne szólhatnánk be ilyenkor. Ami most van, nem pusztán mosolyszünet. Ez komolyabb. Nem kellünk egymásnak.

A fenti érvek bölcs szkepszist, higgadt mérlegelést, méltóságot, sértettséget, frusztrációt és bután felfogott fatalizmust is tartalmaznak egyszerre, ugyanabban a vonatkozásban. Ezek fiatal értelmiségiek érvei, akik eleget tapasztaltak már ahhoz, hogy amikor nemzetépítésről hallanak, az első gesztusuk a hárítás legyen. Nem tesznek egyebet, minthogy magukat és közösségüket védik az esetleges újabb csalódásoktól. Feltűnt nekik, hogy a jelenlegi magyar kormány összetéveszti a kormányváltást a forradalommal - nálunk volt forradalom 1989-ben, és nem hasonlított ahhoz, ami néhány hónapja Magyarországon történt. Feltűnt az is, hogy a Fidesz ismét számottevő romániai magyar belpolitikai játékossá vált, és függetlenül attól, hogy ez jó vagy rossz, mindenképpen hazárd jellegű is egyben. Az iskolások kötelező kirándultatása ebben az érvrendszerben giccses, expanzív, agresszív, felelőtlen.

Elfogadom az érveket, de nem azonosulok velük. Miért? Mert azt hiszem a magyar-magyar viszony kihívásai nem az építkezés és értékalkotás kihívásai, hanem a terápia kihívásai. Ha a szülői engedély nem kell ahhoz, hogy a Szindbád érettségi tétel legyen (pedig kevés nebuló tudja őszintén értékelni Krúdy munkásságát), akkor nem árthat egy más irányú értékrelativitási sokk is, hogy tudniillik sokféleképpen lehet magyarul beszélni, sokféleképpen lehet megélni a magyarságodat. Ha egy konvenció szerint a tantervben benne van Petőfi, egy másik konvenció szerint benne lehet egy nem magyarországi, de magyarok által lakott település meglátogatása is.

Ami azt illeti, önző vagyok. Mert nekem bármi jó, ami kisebbíti az esélyét annak, hogy azt olvassam le a velem egyidős budapesti kollegák arcáról, hogy hirtelen nem tudják, én az a típus vagyok-e, aki elvárja, hogy szánják sorsvertségét, vagy az a fajta, aki nem. Ezért eleve ezzel kezdem: én nem a szegényebb és érzékenyebb erdélyi rokon vagyok, hanem az, aki üzletet jött kötni. De nem akarom ezzel a provokációval kezdeni a Budapest belvárosi beszélgetéseimet. Nem tudom, milyen Erdély, de értelemszerűen nem olyan, mint amilyennek azok gondolják, akik soha, vagy csak évekkel ezelőtt jártak felénk. Érdekem, hogy ismerjétek a helyet, ahonnan jövök, mert én is ismerem a helyet ahonnan ti jöttetek. Ezért számomra az Apáczai Alapítvány tervezete tisztességes, bátor és vizionárius. Szeretném, ha megvalósulna.