A Fidesz-KDNP kormány jogalkotási villámháborúja olykor nem adott kellő lehetőséget egyes részletek megvitatására. Pedig például az egykulcsos személyi jövedelemadó terve nem pusztán közgazdasági szakkérdés, hanem alapvető fontosságú, szimbolikus politikai lépés is. De igazságos-e?

Ajánlat

Jól járnak-e a gyengék, ha megvédik őket?Bartus Gábor írása

OK.hu

A Fidesz 29 pontos gazdasági programjának egyik eleme az egységes, 16%-os mértékű személyi jövedelemadó (az erről szóló hírek például itt és itt). Azt, hogy a jövedelem bővülésével ne járjon együtt az adókulcsok növekedése is, számosan tartották igazságtalannak. Érvelt ezzel az egyik gazdasági portál publicistája, az MSZP Országos Elnöksége, a Jobbik képviselője.

Az adózásnál nem sok bonyolultabb társadalmi probléma létezik. Elvileg az állam kiadásait fedező vállalkozói vagy állampolgári befizetéseket jelenti, amelyek biztosítják a közjavakat (a közoktatást, a tűzoltást, az árvízi védekezést, az utakat és vasutakat, stb.), illetve a közjavak egy speciális formájaként finanszírozzák a piacgazdaság működéséhez nélkülözhetetlen intézményrendszer (pl. bíróságok) működését. Az egyenlőségelvű vagy szolidaritásközpontú gondolkodás térnyerésével azonban a modern jóléti államokban legalább ilyen jelentőséget tulajdonítanak jövedelem-újraelosztó funkciójának is (sőt, van, aki számára ez az adóztatás fő feladata).

A legutóbbi amerikai választási kampány egyik állomásán egy feltörekvő vállalkozó a demokraták által beígért, a magasabb jövedelműekre vonatkozó adóemelési tervről kérdezte az akkor még csak jelölt Barack Obamát. Az adóemelést védelembe vevő válasz az volt, hogy a demokraták nem a vállalkozók sikerét akarják büntetni ezzel, hanem a redisztribúcióval meg akarják teremteni mások lehetőségét a sikerre, s ha a gazdagság minél többfelé terjed szét a társadalomban, az mindenki hasznára válik. Más kérdés, hogy az USA adórendszere már Obama tervei nélkül is meglehetősen progresszív volt. 2006-ban jövedelmükből a lakosság legszegényebb ötöde 4,3%-nyi adót fizetett, a középső ötöd 14,2%-ot, a leggazdagabb ötöd átlagosan 25,8%-ot, a milliomosok pedig 31,2%-ot.

Az adózással kapcsolatban számos közgazdasági kérdés merül fel, például: mi az adóterhelés optimális szintje (ha az adók túl alacsonyak, nem lesz miből közjavakat előállítani - ha túl magasak, az adóztatottak visszatartják teljesítményüket vagy adót csalnak); mik legyenek az adózás részletes szabályai, hogy annak adminisztrációja viszonylag egyszerű, azaz olcsó legyen (a mai magyar adórendszer fő problémája éppen az adóadminisztráció bonyolultsága, s így drágasága); milyen arányú legyen a tőke- és a munkajövedelmek adója; hogyan illeszkednek ezekhez a társadalombiztosítási járulékok; miként minimalizálhatók az adózás többletterhei, vagyis az a jóléti veszteség, amit a megfizetendő adón felül okoz az adózónak a kivetett teher. S vizsgálható egy adóreform nemzetközi kontextusban is, azaz miképp változhat az ország versenyképessége szomszédaihoz viszonyítva. A Közép- és Kelet-Európában egyre népszerűbb egységes és lineáris adókulcsokkal kapcsolatban már egyre több tapasztalat is rendelkezésre áll (példaként egy a balti országokra vonatkozó elemzés itt). Mindezen hatékonysági kérdések hozzáadódnak az igazságosság problémájához, s nehezítik a jó adórendszer megtalálását.

Orbán Viktor 16%-os adókulcsra vonatkozó terve azonban eddig csak egy szemszögből kapott kritikákat, mégpedig annak igazságosságára vonatkozóan. Nevezetesen, hogy az eddig progresszív adókulcsok helyét egy lineáris kulcs venné át. Ennek következtében megváltozik, hogy a különböző jövedelmekkel rendelkezők milyen mértékben vesznek részt a közterhek viselésében.

De miként oszthatók el igazságosan a közterhek?

Egyfajta közmegegyezés talán kialakítható azon elv körül, hogy az igazságos adózás azt jelenti: az adó lerovása egyenlő mértékben "fájjon" a társadalom minden valamilyen jövedelemmel rendelkező tagja számára. A kérdés itt most már csak az, hogy két különböző jövedelmű egyén között miképp állapítsuk meg az adó mértékét, hogy előbbi elv érvényesüljön. Fizessenek mindketten ugyanannyit (fejenként mondjuk havi 20-20 ezer forintot), vagy jövedelmük ugyanakkora hányadát (20-20%-át) vagy a jövedelmüktől függően eltérő arányú részét (a kisebb jövedelmű 15, a nagyobb 25%-ot)? Vagy próbáljuk meg adójukat ahhoz arányosítani, mennyi közösségi szolgáltatást vesznek igénybe? Sokan tartják úgy, ahhoz, hogy a gazdagok többet fizessenek, nekik magasabb kulccsal is kell adózniuk, de ez nem feltétlenül van így: még egy degresszív kulcs esetében is igaz marad, hogy a gazdagabb összességében többet fizet, mint egy alacsonyjövedelmű személy (pl. 100.000 Ft x 10% = 10.000 Ft adó kevesebb, mint 200.000 Ft x 8% = 16.000 Ft adó). Az anarchistáknak meg minden egyes adóforint rettenetes kín, hiszen egy nem kívánt intézmény, az állam fenntartására fordítódik. Vagyis, még egy látszólag egyszerűnek tekinthető adózási alapelv gyakorlati megvalósítása is igen nagy nehézségekbe ütközhet.

Számos közgazdász számolt úgy, hogy a jövedelem növekedésével a többletbevételünk egyre kevésbé lesz értékes számunkra (azaz pl. 1000 Ft többletjövedelem jobban hasznosul a 100 ezer, mint az 500 ezer forintot keresőnél), szaknyelven szólva a jövedelem határhasznossága annak emelkedésével csökken. Ezért a gazdagabbakra százalékosan is magasabb adó vethető ki, hiszen számukra a nagyobb összegű sarc okoz ugyanannyi hasznosság-kiesést, mint a szegényebbeknél a kisebb kulccsal megállapított adó. (A helyzetet jelentősen bonyolítja, ha különböző kedvezmények, adóalap- vagy adócsökkentő lehetőségek vannak a rendszerben, ezekkel sem foglalkozunk most.) Más közgazdászok ellenben arra figyelmeztetnek, hogy két személy hasznossági viszonyai összehasonlíthatatlanok.

Az adózás és a további állami transzferek révén megvalósuló jövedelem-átcsoportosítás egy erkölcsi alapja az utilitarizmus. E szerint helyes egy valakitől egy bizonyos jövedelmet elvenni és másnak adni, ha ezzel a személyek összesített jóléte növekszik. Azonban az utilitárius elv szigorú alkalmazása igen érdekes kimeneteket eredményez, például levezethető, hogy a magasabb embereknek több adót kell fizetniük az alacsonyabbaknál.

Az egalitáriusok szerint az adózás célja a jövedelmek kiegyenlítése, azaz az államnak kötelessége átcsoportosítani a vagyont a gazdagabbaktól a szegényebbek felé. A rawlsi különbözeti elv szerint az újraelosztás kötelező, ha ezzel a legrosszabb helyzetben lévők jobb pozícióba kerülnek. Ez a fentitől eltérő következményt artikulál: az adózás a gazdagabbaknak jobban is "fájhat". Főleg, ha fortélyos irigység igazgat, s úgy tartjuk, vagyonosodni nem lehet szorgalom, kockázatvállalás vagy tudás, csak stiklik, csalások, protekció és bennfentes információk gátlástalan felhasználása révén. S mivel 1990 utáni történelmünk bőven szolgáltat erre példákat, készen is vagyunk az általánosítással: a vagyon egyenlő a lopással - tehát az ebül szerzett jövedelem ebül el is vehető, azaz az átlagnál magasabb jövedelműek fizessenek csak szépen magas adókat.

A tragédia itt az, hogy ezzel az általánosítással megszűnik a lehetősége, hogy a gazdaságban sikeresek példaképek, elismertek lehessenek. (Ezzel nem kell azt állítanunk, hogy minden magasjövedelmű személy alkalmas példaképnek.) Hogy ezek a sikertörténetek felhívják az ilyen képességekkel rendelkezőket a vállalkozásra, a felelős kockázatvállalásra, a kitartó fejlesztésre. A gazdagokat pedig elidegeníti a társadalmi problémák megoldásában való önkéntes részvételtől, az adakozástól, alapítványok létrehozásától, a szociális munkákban való részvételtől.

A gazdasági siker ellenességtől vagy a vagyonosodás ellenességtől való visszalépés - amit az egykulcsos adó szimbolizálhat - egyben nem egyenlő a szegényellenességgel. Feltehető, hogy a nyomor, a kilátástalan élethelyzetek leküzdésére nem a kérlelhetetlen jövedelem-átcsoportosítás és a sikeresek büntető adóztatása a legjobb megoldás.

Az egyenlősítést legfontosabb értéknek tartók érthetően kritizálják a formálódó új adóelképzeléseket, azonban itt volt az ideje, hogy kiderüljön, nem mindenki tartja a jövedelem-kiegyenlítést minden más, a jó élet politikai feltételeit jelentő tényezőnél előrébbvalónak. Az egykulcsos adórendszer meghirdetése valódi politikai tett, egyértelmű állásfoglalás a jobboldali, konzervatív értékek mellett (ahogyan arról Panyi Szabolcs már korábban írt is itt). Most már csak azt kell kitalálnunk, hogyan fér ebbe a kétségkívül gondolkodást frissítő keretbe a bankadó és a végkielégítés-adó.