A "korai fejlesztés" feladata, hogy felzárkóztassa a normális ütemtől eltérően fejlődő gyerekeket. A hazai viszonyok azonban kiszolgáltatottá teszik a szülőket, akik egyrészt könnyen védtelenekké válnak az új módszerekkel előálló csodadoktorokkal szemben, másrészt gyakran maguk is nehezen hiszik, hogy a gyerekükkel nincs semmi baj. Hogyan segíthetne ezen az öngerjesztő és káros folyamaton az állam?

Ajánlat

Családalapítás, öngyilkosságVarga Betti írása a magyar családok helyéről a 2010-es választási kampányban

Buták-e a gyerekeink?Varga Betti írása a magyar gyerekek szövegértésésről és a kortárs gyerekirodalomról

Több púdert a gyerekre!Varga Betti írása a gyerekek szépségversenyeken való szerepeltetéséről

OK.hu

A gyerek minden gondját-baját megoldó gyógymasszázs, terápiás lovaglás tíz-és százezrekért, vagy akár delfinnel úszás Floridában milliókért - az elmúlt években egy furcsa divathullám a fiatal, jellemzően inkább városi értelmiségi szülők körében egy egészen sajátos szubkultúrát, az ilyen-olyan felkészültségű szakemberek számára pedig egy nagyon szépen jövedelmező iparágat teremtett. A cél: a gyerek fejlődése és egészsége, valós, de sokszor csak vélt betegségeinek, lemaradásainak megszüntetése. Amire nincs az a pénz, amit a szülő elő ne teremtene.

Az ún. korai fejlesztés elsődleges és legfontosabb feladata azonban nem szuperképességű gyerekek kitenyésztése, hanem a leszakadók felzárkóztatása és a fejlődési rendellenességek kezelése. Ennek ellenére, főként az említett szülői réteg néha szinte már kórosan fel akar fedezni valamilyen rendellenességet gyermekén, képzelt lemaradásokat akar behozni, és extrém esetekben a rosszul megválasztott vagy túlzásba vitt módszerrel, fejlesztéssel még károkat is okoz gyerekének. "Próbáltátok már az X-módszert? És a játékos pedagógiát? Nektek is bejött az Y-játszóház?" Kisgyerekes, fiatal szülők körében igazi slágertéma lett arról beszélni, hogy ki milyen módon fejleszti gyerekét, mintha csak egy színjátszó szakkörről vagy zongoraóráról lenne szó.

De a korai fejlesztés kérdésében legalább ilyen hangos és magabiztos a másik, zsigerből elutasító véglet is. Igen jellemző rájuk az a bántóan szűklátókörű vélemény, hogy "én is gyógypedagógus, logopédus, konduktor nélkül nőttem fel, és semmi bajom". A diszlexiát azonban nem lehet kinőni, és a mozgásszervi rendellenességet sem gyógyítja az idő.

A valódi korai fejlesztés nem humbug, nem olyasmi, ami helyettesíthető lenne a "helyes" neveléssel: nem olyan problémákról szól, melyek "úgyis megoldódnak maguktól". A korai fejlesztés célja, hogy a 6 éves kor alatti, valamilyen ok miatt az átlagostól eltérően fejlődő gyerekek különféle terápiákkal, gyógypedagógiával és mozgásfejlesztéssel megkapják a szükséges segítséget. Nem mindegy azonban, hogy a gyerek valóban eltérően fejlődik-e, és hogy tényleg a megfelelő segítséget kapja-e meg.

A gondok ott kezdődnek, hogy ennek a segítségnek a feltételei nincsenek biztosítva.

Az első probléma már magával a törvényi szabályozással van: a korai fejlesztésre vonatkozó rendelkezések elszórtan jelennek meg az egészségügyi, oktatási és igazgatási törvényeken belül, és még az egyes jogszabályok is nehezen áttekinthetők. Bár létezik egy feltételrendszere annak, hogy milyennek is kell lennie egy korai fejlesztő központnak, a törvény túlságosan megengedő. A határok annyira tágak, hogy például a szakembergárda összeállítása (konduktor, gyógypedagógus, logopédus, gyerekorvos stb.) és az intézmények eszközei, felszereltsége alapján egyszerűen nem lehet találni két egyforma központot. Ebből következik az is, hogy a szolgáltatások köre, a szakmai munka minősége sem egyenletes. Ráadásul az ott folyó munka ellenőrzésével is akadnak komoly problémák: rendszeres előírt minőség-ellenőrzés egyedül csak a közoktatási intézményként működő fejlesztők esetében létezik.

Az ilyen, közoktatási intézményként működő, korai fejlesztő központok száma és azok befogadóképessége azonban nevetségesen alacsony. Az 1,2 milliós, 187 településsel rendelkező Pest megyére például mindössze csak kettő, azaz kettő darab jut. Ezek megyei szinten a születéstől a középiskolás korig évente, kevesebb mint 300 gyereket tudnak csak ellátni. Bizonyos vizsgálatokra, terápiákra csak fél-egy éven belül lehet időpontot kapni - addigra pedig, korai fejlesztés helyett legfeljebb késői fejlesztésről beszélhetünk.

A korai fejlesztésben részt vevő gyerekek száma ugyan évről évre nő, de az intézményrendszerből még mindig túl sokan maradnak ki. Egy 2009-es TÁRKI-felmérés szerint 9-10 ezerre tehető a száma azoknak a hat év alatti gyerekeknek, akik korai fejlesztésre szorulnak. Közülük mindössze 5-6 ezren kapnak intézményes ellátást, ami azt jelenti, hogy nagyjából 4 ezer gyereket intézményeken kívül, ellenőrizetlen körülmények között látnak el, vagy egyáltalán nem járnak fejlesztésre. Az országon belül ráadásul egyáltalán nem arányos az ellátás: a fejlesztett gyerekek közel 50%-át Budapesten látják el, miközben a 0-4 éves korosztálynak csak 14%-a lakik a fővárosban. Eközben az észak-magyarországi régió minden mutatója az országos átlag alatt van. Rengeteg helyen nincs megszervezett, rendszeres szűrés, van, hogy csak a szerencsén múlik, hogy egy jó szemű óvónő vagy tanító észreveszi-e, hogy a gyereknek segítségre van szüksége. Pedig a szűréssel, a korai felismeréssel, az időben elkezdett terápiákkal számottevő javulást lehet elérni a gyereknél, és ezzel részben elejét is lehetne venni az agyonreklámozott magánfejlesztők lehúzásainak és a csodadoktorok praktizálásának is.

Akinek azonban ezekben az állami intézményekben nem jut hely, annak maradnak a minőség-ellenőrzés nélküli magánintézmények, magánórák - jóval kevesebb állami támogatással. És persze az igazán jó, magas színvonalú magánfejlesztőknél is nagyon hosszú a várólista.

A kétségbeesett, a gyerekén segíteni akaró szülő pedig minden lehetőséget megragad. Éppen ezért a korai fejlesztés nagyon jó üzlet. Nincs olyan ár, amit meg ne fizetnének egy-egy szenzációsan új felfedezésnek mondott gyógymódért. Ilyen a már említett delfinekkel való úszás is. Egy korai fejlesztő által mesélt, megtörtént eset, hogy a szülők még hitelt is felvettek azért, hogy a gyerek súlyos mozgásszervi rendellenességét az Egyesült Államokban delfinekkel úsztatva gyógyítsák meg. A várt gyógyulás persze el-, az adósság viszont megmaradt.

Magyarországon az állami intézmények presztízse olyan alacsony - különösen az egészségügyben -, hogy mindenről, ami a "magán" előtaggal kezdődik, azt szokás hinni, hogy automatikusan jobb. Természetesen léteznek igen színvonalas magánintézmények a korai fejlesztésben is. Azonban ezen a címen nem ritkán mindenféle szakmai és hatósági ellenőrzés nélküli "csodaterápiát" kínálnak egy kisszobában - jó pénzért. Ismét megtörtént eset, hogy egy héthónapos gyereket, akinek beszédfejlődése jelentősen lemaradt a szakirodalmakban olvashatóktól, szülei elvittek egy ismert "fejlesztőhöz", aki terápiaként a gyerek arcát és száját masszírozta több alkalommal. Az eredménytelen, de legalább drága kezelés után a csalódott szülők más szakembert kerestek, akinek a javaslatára végre eljutottak hallásvizsgálatra, ahol kiderült, a gyerek egyszerűen csak gyengén hall, és ezért nem próbálgatja utánozni környezetének hangjait. Sok esetben, ha az ilyen eredménytelen kezelések nem is ártanak, hátráltatják, hogy a gyerek megkapja a megfelelő segítséget.

A szülők tehát önhibájukon kívül is könnyen rászedhetők, és ezen az sem segít, hogy nálunk még mindig tombol a New Age és a varázslók divatja. A kilencvenes évek után ismét reneszánszukat élik az alternatív gyógymódok, terjed az intézményellenesség, az orvosok és a gonosz gyógyszerlobbi összeesküvéseiről és embertelenségéről szóló legendák. A kereskedelmi adókon futó ismeretterjesztő magazinok riportjaiban és a bulvármédiában is gyakrabban látni mindenféle látványos eszközökkel és szenzációs új módszerekkel házaló csodadoktorokat, mint szakmailag felkészült szakorvosokat, konduktorokat, gyógytornászokat vagy gyógypedagógusokat.

És miközben az állami korai fejlesztő intézmények forráshiányosak és teljesen telítettek, nem hirdetik magukat és nehéz is a bekerülés, addig a jól menő privát fejlesztők színes reklámjai mindenütt ott vannak, a gördülékenyebb ügymenet miatt pedig a szülők is szívesebben ajánlgatják ezeket egymásnak. A tapasztalatok szerint ráadásul a szülők általában egyszerre több helyre is hordják a gyerekeket fejlesztésekre, a koordinálatlan rendszer miatt pedig az állam jelentős összegeket veszít. A szülőket nem minden esetben tájékoztatják arról, hogy az adott magánszolgáltatás kap-e állami támogatást, így jellemzően az óradíj mellett a TB-kártyát is elkérik tőlük - így ugyanazért a szolgáltatásért kétszer kell fizetni: egyszer a szülőnek, egyszer az államnak. És akkor a számlaadásról még nem is beszéltünk... Az amúgy is felkapott magánszolgáltatásokat bizonyos esetekben ezek a nem éppen legális trükkök még jobb üzletté teszik. Ahogy a minőség-, úgy a pénzügyi ellenőrzés hiánya is károkat okoz.

A korai fejlesztés körüli káoszt tovább mélyíti a szülők hozzáállása, a már említett kisgyerekes szubkultúra kialakulása. Sokan úgy is fejleszteni akarják a gyereküket, hogy annak nincs is rá szüksége. A gond akkor kezdődik, ha a szülő adott esetben felülírja egy szakorvos véleményét, és a fejébe veszi, hogy például az amúgy kis korrigálásra szoruló mozgásprobléma kezelésére szigorú terápiára van szükség. A valóban szakavatott korai fejlesztőknek pedig így nem ritkán már az a szomorú feladat jut, hogy a dilettánsok által "félrefejlesztett" gyerekeket megpróbálják úgy-ahogy rendbe hozni. De sajnos egyre többször találkoznak olyan gyerekekkel, akik a nem megfelelő, ám kitartó terápia hatására visszafordíthatatlan károkat szenvednek - például a különösen nem súlyos lábujjhegyen járásból, egy rosszul választott módszerrel akár sántává is lehet "gyógyítani" egy gyereket (ismét csak megtörtént eset).

Szintén gyakori, hogy a mozgásfejlődésben teljesen normális mértékű eltérést mutató párhónapos gyerekek szülei a vizsgálat után nem akarják elhinni, hogy nincs is semmi komoly gond. Ilyenkor a szülő addig keres, amíg talál valakit, aki végre megleli a "bajt" és terápiát ad a gyerekének. Szerencsés esetben ez csak a pénztárcának árt. Egyre több azonban az ilyen "túlaggódó" szülő, aki évente százezreket költ az adott esetben felesleges, rosszabb esetben káros kezelésekre. És lélektanilag teljesen érthető, hogy ha egyszer annyi pénzt és energiát öltek valamibe, akkor nehezen ismerik el, hogy hiába hordták ide meg oda a gyereket. Az ellenvetések tiltakozást váltanak ki, és a szülők inkább csak folytatják, amit elkezdtek. És ahogy mondjuk a gyerek egy-egy mozdulatából a rendellenességet, úgy a javulást is be tudják magyarázni maguknak. Sőt, a szülői érzésekből, a kétségbeesésből, aggódásból néha már-már vallásos rajongás alakul ki egy-egy áltudományos elnevezésű "eljárás", "módszer", "technika" iránt. Különösen fájdalmasak azok a szélsőséges példák, amikor maga ez a szülői konokság vezet oda, hogy a gyerek egészségkárosodást szenved a hibás terápiától.

Egyes családok esetében viszont nem is a gyerekkel, hanem a szülővel van a probléma: vagy nem képes mit kezdeni a gyerekével és ezért hordja el mindenhová, vagy görcsösen keres valamit, és azt sem tudja, hogyan nyújthatná, hogyan adhatná a legtöbbet gyerekének. Nagyon sokszor pedig nem is a gyereknek, hanem az unatkozó, magát egyedül érző szülőnek (legtöbbször a gyesen lévő fiatal anyukának) van szüksége arra, hogy a gyereket tornáztassák és masszírozgassák - hiszen így ő is közösségbe járhat. Ha például egy anyukán látszik, hogy a semmiféle rendellenességgel nem rendelkező gyereket mégis erőszakosan fejleszteni akarja, általában egy népszerű, sokat reklámozott fejlesztő-játszóházba irányítják, hogy az lekösse őt. Tulajdonképpen ezek az egészségre ártalmatlan, de különösebben semmit nem is használó játszóházak, játékos fejlesztést hirdető magánintézmények ebből a szempontból még kifejezetten hasznosak is.

Hogy a szülők rendszeresen felülírják az orvosi és szakértői véleményeket, és mindenféle fejlesztőterápiára kényszerítik heti több alkalommal gyereküket, annak nem csak a divathullám, a hatásos reklám, valamint saját makacsságuk az oka. Nagyon hiányzik ugyanis a megfelelő tájékoztatás a korai fejlesztésről. A már hivatkozott TÁRKI-kutatás szerint az egészségügytől a megkérdezettek 40%-a nem időben vagy nem megfelelő tájékoztatást kapott. Az intézményvezetők pedig egyetértenek abban, hogy az újszülöttekkel, kisgyermekekkel foglalkozó orvosok általában nem tájékozódnak arról, hogyan ismerhetnék fel az eltérő fejlődésű gyermekeket, de az is előfordul, hogy a kora gyermekkori fejlesztés lehetőségeiről nem is hallottak.

Hogy mi lehet a megoldás? A korai fejlesztés körüli káosz és visszaélések ellen az államnak kellene fellépnie: szigorúbb törvényi szabályozással, szakmai és pénzügyi ellenőrzéssel, de elsősorban a korai fejlesztés állami intézményrendszerének kiépítésével és a megfelelő tájékoztatás biztosításával. Addig azonban marad az ilyen-olyan csodamasszás meg delfinnel úszás, terjednek az újabb és újabb költséges őrületek, és a fejlődés helyett sok gyerek továbbra is csak szenvedni fog.

Az írás korai fejlesztők, konduktorok segítségével készült.