A posztszocialista városok magukon viselik az egykori ideológia térbe írt jegyeit. Az Európa Kulturális Fővárosa programja célul tűzte ki Pécs szocialista múltjával való szembenézést is, illetve annak újraértelmezését. Vajon mit tudott kezdeni a kulturális főváros az őt körülfonó panelgyűrűvel, és az ott maradt szocialista építészeti álmokkal?

Ajánlat

Budapest, a bomló városNovák Attila írása a morálisan és kulturálisan egyre élhetetlenebb fővárosról

OK.hu

"Amiképpen az embernek, úgy a városnak is vannak nyílt vagy eltakart sebei."- szögezte le Pécs városi önreprezentációjában fontos szerepet betöltő Echo folyóirat hét évvel ezelőtt. Pécsett szépen rétegződnek egymásra a különböző korszakok építészeti lenyomatai, de mai kinézetét alapvetően három sikeres korszak határozza meg. Az egyik a török kor elmúlta után felfutó barokkos városmag, amely a mediterrános arculat legfontosabb elemeit adja. A másik csúcs a Zsolnayak virágkora, a szecesszió és a gyár világa, ami fontos szereppel bírt a megtisztelő kultúrfővárosi cím elnyerésében. Ha hozzávesszük még a dzsámik egzotikus báját és az ókeresztény kor fennköltségét, kirajzolódhatna az idilli város egészséges teste.

Csakhogy Pécset, mi tagadás, mégiscsak a bányászat tette magyarországi középvárossá, és ez a harmadik sikerkorszak minden korábbinál erőteljesebb módon formálta az épített környezetet. A történelmi városmag eltörpül a vasúton túli panelváros, a Kertváros mellett. Az egyetem, mely ma a városi gazdaság legfontosabb képviselője, részben panelkörnyezetben, szocialista sztárépítészek által tervezett épületekben működik, és akkor még nem is említettük a legendás monumentalitású Uránvárost, vagy a hírhedt Magasházat.

Fontos leszögezni, hogy ezek a helyek nem pusztán az égető lakáshiányt gyorsan megoldani kívánó építkezések voltak, melyekről már a kortársak is tudták volna, hogy nem lesznek a városkép új ikonjai. Épp ellenkezőleg: a pécsi Uránváros például a legkiemeltebb presztízsberuházások egyike volt, maga a büszkén felvállalt modernitás, egy új élet- és városeszmény zászlóshajója. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a kor igazi hősét, Gagarint az Olimpia étteremben fogadták - disszonáns is lett volna egy űrhajóssal a dzsámi előtt kezet rázni.

Ezért aztán nem is meglepő, hogy kevés városban volt olyan zuhanásszerű az egykor nagy presztízsű helyek rendszerváltás utáni leértékelődése, mint Pécsen. A Cseh Tamás által is megénekelt Olimpia étterem ma töredezett betonú torzó csupán, a panelövezet néhány utcája pedig csendben gettósodni kezdett. A hetvenes évek útikönyvei lelkesült leírásokkal invitáltak a neonfényes toronyházak közé a szocialista korzókra. Ha most Pécs honlapján kattintunk a városnézés menüpontra: ez a korszak sem a látnivalók, sem a városrészek, de még az emlékek címszó alatt sem jelenik meg.

A probléma nem pusztán építészeti vagy pécsi probléma: a múlthoz való viszonyulás egész magyar társadalmat érintő kérdését veti fel. A kulturális főváros projekt felkínálja azt a lehetőséget, hogy a város térbeli struktúrájának kezelésén keresztül valamiféle mintát adjon arra, hogy miképpen kezelhető a félmúlt, hogyan lehetne szembenézni a szocializmus hagyatékával. Hisz, ahogy az életrajzokból sem hagyhatók ki könnyedén évtizedek, úgy a városnak is kezdenie kell(ene) valamit szocialista részeivel, integrálnia (kéne) azokat az önmagáról kialakított képbe. Az egész kultúrév igazi, társadalmi szempontból is releváns tétje ez.

A dédapánkkal könnyebb szembenézni, mint az apánkkal: a pécsi pályázat nagyszabású tervei ezzel kezdődtek. A klasszikus modernitásból a későmodern társadalomba való átmenet biztos jele minden városban az egykori gyártelepek kiürülése, az ipar kivonulása a városmagból. A Zsolnay-projekt abba az Európában már jól ismert sorba illeszthető városfejlesztési irány, ahol az egykori malmok, szerelőcsarnokok, pályaudvarok művészeti vagy kulturális funkciókat kapnak.

"Nem elfedni, hanem feltárni akarjuk jellegzetesen kelet-közép-európai kulturális tapasztalatainkat, beleértve a szocializmus negyvenöt éves örökségét is" - szögezi le A határtalan város címet viselő programszöveg. De hogyan lehet kezelni az "elhibázottság" kulturális tapasztalatát? A tervekben szerepel, hogy "a pécsi 2010-es program nemcsak a városközpontot kívánja használni, hanem Uránváros, Kertváros vagy Meszes kulturális tereit is." E térhasználat a gyakorlatban azt jelenti, hogy az egykori szocialista kulturális infrastruktúrát igyekszenek élettel telivé tenni. Elsősorban az akkor felépített művelődési házakban és közművelődési intézményekben találkozhat a közönség programokkal, új létesítmények ezekben a városmagon kívüli területeken nem készültek. Ez pozitív társadalmi üzenet lehet: ami vállalható ebből a korszakból - a művelődési ház mint kulturális koncepció ilyen, - az tovább is vihető, ha illeszteni tudjuk a jelenhez. Azon az alapvető hibán azonban, hogy a lakótelepek valóban leginkább csak lakástelepek, ezzel aligha sikerülhet változtatni, arról pedig csak álmodozni lehet, hogy a programok közt a városrész építészetét értelmező séták, bányászmúlttal szembenéző kiállítások vagy a modernitás egykori lelkesültségét értelmező alkalmak legyenek. (Igaz, a Bárka csapata tett ilyesmire is kísérletet.) Különösen a leginkább szegregálódó meszesi városrészben hiányzik egy saját központ kialakítása - az EKF pusztán a burkolatok rendbetételéig jutott. És hát ez önmagában nem is integrálja ezeket a helyszíneket a pécsi önreprezentációba.

A kulturális főváros pályázat leginkább kézzelfogható és látványos eredménye (legalábbis eddig) a városi terek újjászületése volt. A tervezet a programhelyszínek decentralizálásán túl a szocialista városrészekben található közterek megújításán keresztül közelített a félmúlt problémájához. Társadalmi szempontból a panel lényege, hogy a köz és privát hagyományos viszonyát teljesen átértelmezte. Ettől olyan nyomasztó. Mivel nincs egyértelmű utcai és udvari front, mivel a lakások ablakai-ajtai nem egyfelé nyílnak, megszűnt a köztér és a privát tér természetes aránya. A panelházak alkotta város egy minden irányból nyitott és ellenőrizhető terület lett. Nincsenek igazi terei, utcái: az, hogy egy panelházon mindkét oldalon ablakok vannak, azt az érzetet kelti, mintha át is lehetne látni rajta. Ezzel pedig éppen a város lényege változott meg, hisz nincs benne olyan közös tér, agora, ahol a társadalom természetes módon szerveződni tud. (Nem is beszélve a sokat emlegetett kis panelkonyhákról, melyek a lakáson belüli társadalomszerveződés legfontosabb alkalmától, az asztal körüli közös étkezéstől fosztották meg családok ezreit.)

Aki a panelnegyedekben a terekkel kíván kezdeni valamit, ezt a tapasztalatot kezeli, nem pusztán új padokat és mászókákat helyez ki. Sikerült-e a közterek felújításával bármivel is közelebb hozni a pécsi félmúlt nyomasztó jelenvalóságát, vagy csak a burkolatos lobbi ezredfordulós tapasztalatával terhelődött meg a szocialista álomváros? Igen is, nem is - de, ami megvalósult, az nagyon fontos kiindulópontként szolgál ahhoz, hogy egyszer sikerüljön. A köztérfejlesztés - éppen a mindennapos párbeszéd lehetősége miatt - fontos társadalmi üzenet, a posztszocialista örökség kezelésének első lépése. Ha létrejönnének virtuálisan is olyan közös társadalmi terek a tornyok árnyékában, ahol el lehetne legalább kezdeni a félmúlt értelmezését, már nem hiába volt az EKF.