1940. augusztus 30-án hozták meg a második bécsi döntést, amelynek értelmében Erdély északi részét Magyarországhoz csatolták, szűk négy évre. Hogyan és miért határozza meg a mai napig ez az átmeneti időszak a mi Erdély-képünket, valamint a románság magyarképét?

Ajánlat

Egy talált szó megtisztításaAblonczy Balázs írása a Felvidék, mint szó helyes használatáról

Az erdélyi sokkterápiaKelemn Attila írása a magyarországi iskolások kötelező jellegű erdélyi kirándulásairól

Az emlékezés matricájaAblonczy Balázs írása a a történelmi Magyarországot ábrázoló matricákról

OK.hu

A hetven évvel ezelőtt meghozott második bécsi döntés neuralgikus pont a két ország, Románia és Magyarország történetében: máig meghatározza a románság magyarképét, de a mi Erdély-képünket is. Magyarország kétségtelenül nagyhatalmi szándék eredményeként kapta vissza Észak-Erdélyt - kérdés, hogy tudott-e élni a lehetőséggel.

1940 nyara háborús feszültséggel volt terhes a Kárpát-medencében: miután a Szovjetunió 1940. június 26-án közölte a román féllel, hogy 24 órát ad a bő két évtizeddel korábban megszállt Besszarábia és Észak-Bukovina kiürítésére, a budapesti kormány is közölte, hogy a továbbiakban "nem tűr diszkriminációt" és a Trianonban elveszített csaknem 103 ezer négyzetkilométernyi terület sorsáról is tárgyalni kíván.

Ha pusztán a nagyhatalmi kényszerek között lavírozó, a nagyhatalmakra és szomszédaira egyaránt ügyesen nyomást gyakorló budapesti kormány működését nézzük, el kell ismerni: Teleki  Pál kabinetje ügyesen politizált. Fűt-fát megígért Berlinnek: olajkoncesszióktól gabonaszállításokon át a pengő leértékeléséig; folyamatosan nyomás alatt tartotta Romániát, és ügyesen játszott a nemzetközi politika megannyi eszközén: a propaganda-hadjárattól a háborús fenyegetésig.

Bajos megítélni, hogy mennyi realitása volt egy magyar-román háborúnak 1940 nyarán, s azt sem, hogy mennyi esélye lett volna a győzelemre a gyengén felszerelt, de motivált és fegyelmezett magyar honvédségnek a létszámban nagyobb, jobban felszerelt és imponáló méretű erődrendszer mögött felálló, ugyanakkor demoralizált román hadsereggel szemben. A német félnek mindenképpen rosszul jött volna a háború két szövetséges ország között, ezért először kétoldalú tárgyalásokra (Turnu-Severin, sőt, az igazán ínyenceknek: Szörényvár, 1940. augusztus 16. és 24. között) ösztökélte a két országot, majd pedig az 1940. augusztus 30-án, a bécsi Belvedere-palotában Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter a második bécsi döntés (a román történetírásban - korántsem meglepő módon - inkább "diktátum") során kettéosztotta Erdélyt: a kisebb északi, és az 1941-es magyar népszámlálás szerint enyhe magyar többséggel rendelkező területet Magyarországnak ítélte, csaknem 1 millió román lakossal, míg az iparilag fejlettebb és ásványkincsekben gazdagabb Dél-Erdély - körülbelül 400 ezer magyar lakossal -  Romániánál maradt.

Romániában a sorozatos területveszteségek (Besszarábia, Észak-Erdély, majd szeptember 7-én Románia lemondott Dél-Dobrudzsáról Bulgária javára) belpolitikai földrengéshez vezettek: a kormány lemondott, az országban zavargások törtek ki, Károly király elhagyta az országot és a Vasgárda részese lett a kormányhatalomnak.

Bár a "kis magyar világ" (tanulmányozásához ez kötelező) mindössze szűk négy évet tartott, következményei sokrétűek, s bizonyos értelemben még ma is alakítói az Erdélyről, román-magyar viszonyról közgondolkodásnak. És mélyen meghatározzák a románság nem elhanyagolható részének Magyarországról vallott képzeteit is: a sokszor felbukkanó, magyar revíziós törekvésektől való román félelem azokban a kaotikus napokban leli részben magyarázatát, míg a magyar történetírásban (de nem itt) sokszor szőrmentén kezelt atrocitások, amelyeket a m. kir. honvédség tagjai követtek el, meggyilkolva többek között gyerekeket és öregeket is Szilágyippen, Ördögkúton, Omboztelkén, megágyaztak a tartósan rossz román-magyar viszonynak 1940 és 1945 között. Szépen keretezték továbbá a Ceausescu-korszak magyarellenes politikájának lózungjait, a rájuk való emlékezés része a román diskurzusnak, míg ezek negligálása a magyar oldalról tovább erősíti a gyanút Magyarország szándékait illetően.

A szenvedésekből kijutott a kisebbségben maradt magyar és román tömegeknek is: 1940 és 1944 között 190 ezer magyar hagyta el Dél-Erdélyt, alapjaiban roppantva meg a vidék magyar polgári és paraszti társadalmát. S ugyancsak ebben az időben 200 ezer román hagyta el Észak-Erdélyt, nem minden magyar hatósági noszogatás nélkül. S bár a belvedere-i döntés kapcsán anakronizmus felvetni, de a döntés következményei közül mégsem lehet kifelejteni, hogy a visszacsatolástól jobbára lelkes észak-erdélyi magyar zsidóság csaknem teljes megsemmisítése szintén magyar adminisztráció alatt ment végbe 1944-ben, míg Dél-Erdélyben maradt hitsorsosaik lényegesen nagyobb eséllyel élték túl a vészkorszakot, mert ott nem volt deportálás.

Kétségtelen, hogy ennek a négy évnek voltak pozitív hozadékai is a helyi magyarok számára: a magyar kormány hatalmas, pengőszázmilliókban mérhető összegekkel segítette a visszacsatolt területek talpraállását, vasutat épített, utat javított és egyetemet alapított. Demográfiai elemzések mutatják, hogy ez a négy év népességtartalékban akár évtizedekkel odázta el egy-egy erdélyi város románná válását (hasonlítsuk össze mondjuk Arad és Nagyvárad vonatkozó etnikai adatsorait), a magyar intézményrendszer megerősítése pedig a romániai magyar értelmiség helyzetét javította az elkövetkező évtizedekben.

Ráadásul ebben a négy évben - az ország külföldtől való elzártsága és valutáris korlátozások miatt, jobb lehetőség híján - Magyarország más részeiből több százezernyi turista látogatott Észak-Erdélybe - és itt nem az 1940. őszi egyenruhás turistákra gondolok. A kormányzat tudatos idegenforgalmi propagandával és néhány helyre (Kalotaszeg, Kolozsvár, Székelyföld) koncentrált fejlesztésekkel máig hatóan alakította a magyar társadalom Erdély-képét. Hogy az erdélyi templom vizuálisan máig kalotaszegi típusú, fasisakos épületként rögzült; hogy Erdély ma is sokszor Észak-Erdélyt, a Nagyvárad-Kolozsvár-Marosvásrhely-Csíkszereda útvonalat jelenti; hogy a Korondon, Körösfőn, Parajdon látható cserge-, taplókalap- és lajbihalmok az akkori magyar kormányzat háziipart támogató törekvéseinek máig nyúló eredményei; hogy a képzeletünkben Erdélyről rögzült archaizmus nem kis részben köszönhető annak: abban a négy évben ugyanannyi - jobbára ezt a képet erősítő - Erdély-útikönyv jelent meg (szám szerint tizennyolc), mint az 1788 és 1986 közötti kétszáz évben összesen.

Ennek a négy évnek a képei, eszméi, mintái máig hatnak. Mint ahogy a felszabadulás és a megalázottság érzése is kergeti egymást az egyazon témáról szóló román és magyar diskurzusban. És mivel úgy tűnik, hogy - minden ellenkező híreszteléssel ellentétben - 1958-1960-ban lezajlott a román-magyar háború, ezek szerint tulajdonképp lejátszottuk azt a Duna-Tisza-közi nagy birkózást, amit Szabó Dezső javasolt.

Meg is nyugodhatunk. Észak-Erdély visszacsatolása történelemmé lett.