A középosztállyal és a gazdagokkal szembeni ellenszenv meghaladása, az adórendszeren keresztüli jövedelem-átcsoportosításról való lemondás a fő üzenete az egykulcsos szja-tervnek. De miként illeszkedik ehhez a kormányzati irányvonalhoz a pénzintézeti különadó és a végkielegítés-adó?

Ajánlat

Létezik-e igazságos jövedelemadó?Bartus Gábor írása az egykulcsos személyi jövedelemadóról

A bankadó egy szörnyszülöttTallián Miklós írása

OK.hu

Mások és korábban én is egyetértettem azzal a kormányzati tervvel, hogy egyetlen, egységes kulccsal adóznak majd a személyek. A Fidesz-KDNP adóátalakítása azonban nem merült ki ennek a tervnek a meghirdetésében, a nyári törvénykezési időszakban a parlamentben a kormánypárti többség elfogadta a pénzügyi intézmények különadóját (a "bankadót"), valamint módosította a személyi jövedelemadó szabályait a közszférában kifizetett végkielégítések egy meghatározott szint feletti részére kirótt 98%-os különadóval.

A két különadó első látásra (sőt, sokadikra is) ellentétes üzenetet hordoz, mint az egységes szja-kulcs terve. Ez utóbbi a jövedelem-kiegyenlítést és a gazdasági sikeresség szerinti megkülönböztetést kívánja száműzni az adórendszerből, az előbbiek viszont markánsan éppen ezt valósítják meg. De lehet-e valami speciális ok, ami miatt mégis tolerálható ez a két különös adófajta?

A bankadó

Mi, magyarok Széchenyi óta tudjuk, hogy pénzügyi közvetítés, hitelezés nélkül a vitális gazdasági működés elképzelhetetlen. Éppen ezért az ezen tevékenységekre kivetett extra adók nem várt mellékhatásokat okozhatnak: csökkenő gazdasági növekedést; egyes pénzügyi szolgáltatások díjának növekedését; a hitelezés további fékeződését (Mindezen problémákat részletesebb lásd például itt.) A bankadó további negatív tulajdonsága, hogy bonyolítja a hazai adórendszert, növelve az adóadminisztrációs költségeket, holott számos elemzés kimutatta: hazánkban elsősorban nem is az adók általános szintjével van a legnagyobb gond (bár azok sem alacsonyak), hanem a nemzetközi összehasonlításban kirívóan magas adóadminisztrációs terhekkel. A bankoknak tehát meglehetősen gigantikus méretű söralátétre lesz szükségük a következő években. Ezek az ellenérvek, de mi szólhat a bankadó mellett?

Sokan szokták emlegetni, hogy a bankok rendszeresen "extraprofitra" tesznek szert, amit akár "jogosan" lehetne megadóztatni. Ugyanakkor - mivel a bankok nyeresége elsősorban a hitelezéshez kapcsolódik, a gazdasági világválság hatására pedig ez észrevehetően szűkült - a profitjuk éppen most csökkent jelentősen. A 2010 második negyedévére vonatkozó friss adatok szerint, ha az OTP nem lenne, a magyar bankszektor összességében veszteséggel zárt volna!

Nemzetközi színtéren a bankadó ötlete két okból szokott felmerülni: egyfelől, hogy egyes kockázatos pénzügyi transzferek megadóztatásával az azok iránti keresletet csökkentsék, másfelől, hogy egyfajta biztonsági tartalékot képezzenek, amiből válságok esetén a bankmentő akciókat finanszírozni lehet. Ezekkel szemben viszont a magyar bankadó egyszerűen a költségvetési hiány toldozására-foltozására született, az előbbi két célhoz nincs köze.

Akárhogy is, ez a fajta különadóztatás legfeljebb "háborús" körülmények között érthető meg, olyankor, amikor például a harcoló alakulatoknak is joga van a magántulajdon jogát felülírva rekvirálni a sikeres hadműveletek megvalósításához. Ha az új kormány a vártnál vagy reméltnél sokkal rosszabb költségvetési helyzettel szembesült, más, mondjuk kiadáscsökkentő lépések kivitelezésére meg nem volt tere, érthető lehet, hogy kényszerhelyzetében nem nyúlhatott más eszközhöz, nem volt jobb megoldása. A vészhelyzet elmúltával azonban a normális jogviszonyoknak kell helyreállni. Ha Magyarországon gazdasági szükséghelyzet, "hadiállapot" van(?), s a költségek lefaragása ilyen gyorsan nem ment, a bankadó akkor is legfeljebb csak rövidtávon indokolható. Például ebben az évben. De jövőre is?

Ráadásul ebben az esetben is érdemes lett volna feltérképezni, milyen termékek vagy mely ágazatok megadóztatása igazolható legalább olyan mértékben, mint a bankoké (bár kétségtelen, a bankoknál kevesebb más gazdasági szereplőt utálnak jobban manapság), illetve, hogy melyik adófajta járt volna esetleg enyhébb káros mellékhatásokkal. Például - ha már a fizetőképesség volt az elsőszámú szempont - valószínűleg más, "kiugróan" jövedelmező ágazatot is lehetett volna találni a vészhelyzeti áldozatvállalásra.

A végkielégítés-adó

A végkielégítés-adó egyértelműen a közszférában elharapózott végkielégítés-business erkölcsi problémáját kívánja kezelni. Számos állami tulajdonú közszolgáltató vállalatnál lett divat a felsővezetés tagjainak munkaszerződéseibe igen jelentős mértékű, közgazdasági szempontból nem mindig magyarázható nagyságú végkielégítéseket rögzíteni. Az ilyen-olyan úton felfogadott menedzsernek ezek után - függetlenül az általa végzett munka hasznosságától - márcsak azon kellett szurkolnia, hogy minél előbb rúgják ki, majd elégedetten szemlélhette bankszámlája gyarapodását. A köz felháborodása ez esetben teljesen jogos.

A közszféra végkielégítéseinek általános megadóztatása (hovatovább a 98%-os kulcs már nem is adó, ez einstand) azonban nem tökéletes gyógyszer erre a problémára. A végkielégítésnek vagy bármely más, az elbocsátáshoz kapcsolódó munkáltatói tehernek van értelmes közgazdasági funkciója. A végkielégítés egy eszköz arra, hogy elősegítsük a hosszú távú munkaviszonyok fenntartását, a hosszú távú felelősségvállalás ösztönzését és jutalmazását. Különösen azokkal az állásokkal kapcsolatban, ahol az adott munkaviszony speciális szakértelmet igényel. Ilyenkor a munkavállaló olyan kompetenciákat, ismereteket sajátít el, ami specifikus az adott munkahelyen, s ez a tudás máshol kevéssé használható, vagy egyenesen értéktelen. Ha az elbocsátás könnyű (például a végkielégítés mértéke korlátozott), a munkavállaló könnyen tartózkodhat a munkahely-specifikus beruházásoktól, nehezen lesz rávehető továbbképzésekre, vagy a formális részvétel mellett is inkább visszatartja teljesítményét.

Továbbá az ilyen munkavállalói járandóság általában erkölcsileg sem vitatható. Gondoljunk például arra az ötvenes éveiben járó köztisztviselőre vagy pedagógusra, akit több évtizedes becsületes szolgálat után küldenek el munkahelyéről (mert nem szimpatikus az új főnökének, mert leépítik az államigazgatást, vagy gyerekhiány miatt megszűnik az iskola, stb.). Lehet, hogy csak hosszú hónapok után (ma a munkanélküliségben töltött átlagos idő 18 hónap) vagy egyáltalán nem jutnak új álláshoz. S mivel a munkaerő az embertől el nem választható, a munkának sokszor kiemelt értéket tulajdonítunk (lásd például a katolikus egyház társadalmi tanításában), a munkaviszonynak így gyakran van biztosítási jellege is. A végkielégítés egy eleme lehet a munkaviszony biztonsága növelésének.

A közszféra egyes helyein azonban elszaporodtak a politikai kinevezettek, egyes menedzserállásokba az uralkodó politikai pártok hű fegyverhordozói kerülnek. Itt speciális szabályokat kellene alkalmazni, hiszen itt tudható, hogy a választásokat követően a vezetőket biztosan lecserélik majd. A végkielégítés, mint a munkaviszony biztosítása itt eleve értelmetlen eszköz - ezzel legfeljebb az új kurzus képviselőinek orra alá lehet borsot törni, nekik (azaz, az adófizetőknek vagy az adott szolgáltatás megvásárlóinak) drágább lesz így a menedzsercsere. Ennek a helyzetnek a kezelése azonban csak extraadók kivetésével nem orvosolható. Talán az ilyen munkaviszonyok speciális szabályozására és visszafogott, önkorlátozó politikai kultúrára lenne szükség.

Régi dilemma: vajon szabad-e az egyes gonoszak megbüntetése érdekében olyan általános szabályhoz nyúlni, ami válogatás nélkül fog szankcionálni mindenkit, a becsületeseket is? Nem minden közszférában elbocsátott személy BKV-s humánpolitikai igazgató, s nem minden nagy összegű járandóság erkölcstelen.

Abba a jobboldaliak számára vonzó adópolitikai térbe, amit az egykulcsos személyi jövedelemadó tervével jelölt ki az új kormány, két látványt zavaró elem került a bankadóval és a végkielégítés-adóval. Bár mindkét adónem népszerű lehet az elszámoltatásra jogosan vágyó és a gazdasági sikert gyanakvóan figyelő közönség körében, üzenetük ellentétes az szja-reforméval, s nem szolgálják hatékonyan a polgári attitűdök megerősödését. Bár a kormány célja a gazdasági válsághelyzet kezelésével, a hiánycél tartásával, valamint az erkölcstelen, a köz kárára történő egyéni gyarapodással szembeni fellépéssel kapcsolatban helyes, az ehhez választott eszközök inkább tűnnek rossznak, mint jónak, és semmi esetre sem következetesnek. A bankadó majd fél százalékot vesz vissza a gazdasági növekedésből, aminek stimulálása egyébként a kormány egyik kiemelt célja. A végkielégítés-adó, vagyis a végkielégítések felső plafonjának bevezetése csökkentheti a hosszú távú munkavállalás biztonságát, holott meghirdetett prioritás a munkahelyteremtés. Az új kormány, úgy tűnik, kedveli a kihívásokat.