Magyarország: ahol mindenki közellenség
// 2010 // szept // 05
"Élősködő cigányok", "csaló leszázalékoltak", "lábukat lógató közszolgák", "tolvaj vállalkozók", "fukszos kopaszok": Magyarországon szinte az összes társadalmi csoporthoz vagy szakmához kapcsolódik egy ellenségkép is, amelyben a problémák gyökerét látjuk, de amellyel saját felelősségünket is elhárítjuk. Miből ered ez a gondolkodásmód?
A különféle foglalkozásokról mindig is éltek népszerű sztereotípiák: a rendőr ostoba, az ápolónő közönyös, az építkezési munkás lusta, amióta pedig vannak informatikusok, azóta az informatikusok - hát, jól tudjuk, hogy milyen a hajuk. De napjaink Magyarországa nem ebben különleges: hanem abban, hogy nálunk nem csak egy-egy foglalkozásról, hanem minden jelentősebb társadalmi csoportról kialakult valami olyasmi, ami már régen nem csupán sztereotípia: sokkal inkább ellenségkép. Nem kellemetlenek, hanem kártékonyak. Immár nem humor, bosszankodás vagy lenézés, hanem gyűlölet kapcsolódik hozzájuk. Ellenérdekeltség-tudat és fenyegetettség-érzés, néha pedig már egyenesen mély, valódi egzisztenciális félelem.
A cigányok élősködnek az államon, nem akarnak dolgozni, mert jól elélnek a segélyekből. Sőt egyenesen azért szülnek gyereket, hogy még több szociális juttatást kaphassanak (gumikalapács!). A rokkant, leszázalékolt prolik nagy része egyszerű csaló, akik nem létező betegségeikre hivatkozva meglopják az államot. A nyugdíjasok folyamatosan nyugdíjemelésre kényszerítik a politikusokat, ezzel pedig az adófizetőkre rónak újabb és újabb igazságtalan terheket (nyugger!). Közszolgák tíz- és százezrei csak a lábukat lógatják, az értelmetlen bürokrácia fenntartására pedig lopásszámba menő magas adókkal sújtják a magánszektort. De a magánszektor sem jobb: a munkavállalók feketén dolgoznak, meglopják a céget, a munkaadó vállalkozók pedig adót csalnak, veszteséges cég mellett villát építenek, minimálbéren vannak bejelentve és BMW-vel járnak (fukszos kopasz!). A még tehetősebbek pedig - talán mondani sem kell - minden egyes százmilliójukat és milliárdjukat tisztességtelenül, szintén mások kárára szerezték.
Ha egymás mellé rakjuk ezeket az ellenségképpé növesztett sztereotípiákat, hamar kiderül, hogy a magyar társadalomból bizony az összes kicsit is jelentősebb csoport itt sorakozik: ebben az országban mindenki velejéig romlott. Osztályok, rétegek, csoportok, ágazatok - lebontva, specializálva, részletezve: a társadalom nagy ellenséges és kártékony halmazok kisebb, egymást metsző ellenséges és kártékony halmazaiból épül fel. Ami megkülönböztet, az csupán a lopás, a megkárosítás, az élősködés konkrét lehetősége, módja, technikája, trükkje. De lényegében mindenki teljesen egyforma: mindenki az államot pumpolja és a másik kárára nyerészkedik.
Természetesen ezekre a támadásokra a védekezés a logikus reakció az érintettek, illetve az érintettekhez valamilyen érdek miatt kötődő szereplők részéről - és persze a védekezés is hasonló árnyaltságú. A cigányok a többségi társadalom kirekesztettjei és elnyomottjai, a leszázalékolt melósok meg a rendszerváltozás és a kíméletlen kapitalizmus áldozatai. A sokat támadott nyugdíjasok valójában egy szétbombázott, elpusztított országot építettek fel a romokból a világháború után saját két kezükkel, és egyébként is mindannyian negyven év megfeszített munkája után mindössze 50 ezer forintot kapnak. Továbbá: a közszolgák a korrupt piacgazdaság és a korlátolt politikusok korában a magyar állam tisztességes és megkérdőjelezhetetlen szakmai felkészültségű működtetői. A magánszektor munkavállalói az egyedüliek, akik a léthűtők országában valóban dolgoznak és termelik a GDP-t. A vállalkozók pedig, akik halálra adóztatva is a hátukon hordják a tízmilliós hont. A tehetősebbek pedig - nos, ők azok, akik hallják és értik az idők szavát, akik tehetségükkel és munkájukkal előre viszik ezt a lemaradó, szegény országot.
És persze mindenki becsületes, mindenkinek minden teljesen megérdemelten jár: senki sem bűnöző, mindenki hős - na jó, legalábbis áldozat.
Hogy mekkora is a mértéke a társadalmi bizalmatlanságnak, sőt ellenségeskedésnek, azt nehéz felmérni. A különféle, egyre interaktívabbá váló televíziós és rádió műsorok nézőinek és hallgatóinak megnyilvánulásaiból, és persze elsősorban a magyar internet felhasználói tartalmaiból azonban lehet sejtésünk erről.
A jelenségnek számos oka lehet, ezek közül az egyik pedig egyértelműen a marxista gondolkodásmód továbbélése. Ez fedezhető fel egyrészt a homogén, azonos érdekekkel rendelkező társadalmi csoportok feltételezésében, másrészt abban, hogy e felfogás szerint ezen csoportok közt harc dúl, hiszen a politika elosztási kérdésekről szól, melyeknek mindig nyertesei és vesztesei vannak. Ezért aztán ami valakinek - nekik - jó, másoknak - nekünk - mindenképpen rossz. Amit ti elvesztek az államtól, azt az állam valójában mitőlünk veszi el.
Van egy másik egyértelmű ok is, maga a magyar politika. Vagyis az, ahogyan a politika az államot eszközként használja: minél több csoportot próbál meg függő helyzetbe hozni, lekötelezettjévé tenni. Ha jól megy, osztogatással, ha meg rosszul, akkor a megszorítás lebegtetésével. Ennek pedig szükségszerű következménye - ha nem egyenesen célja -, hogy a társadalom egyes csoportjai egymás ellen fordulnak. A fehér melós a cigányban lát fenyegetést, a vállalkozó a közszolgában, az egyetemista a nyugdíjasban, és keresztbe és fordítva, mindenki mindenkiben. A magyar szavazók világnézeti vagy kulturális tömbjeit így a politika által sokkal hatékonyabban manipulálható gazdasági érdekközösségekre lehetett bontani.
A kétezres években jól megfigyelhettük, hogy ez a fajta gondolkodásmód, illetve politika az aktuális történéseknek megfelelően hogyan termelte ki az újabb és újabb közellenségeket. A 2002-es választások miatt váltak közellenséggé a segélyekkel, kompenzációkkal, állami juttatásokkal megvásárolt alacsony jövedelműek (panelproli!) és a 13. havi nyugdíjjal (júdáspénz!) elcsábított nyugdíjasok, akiknek a mohóságát kihasználva a szocialista kormányzat elzálogosította az ország jövőjét - tartotta az akkori közkeletű bölcsesség.
Ezzel párhuzamosan a státustörvény kapcsán a 2002-es kampányban, illetve a kettős állampolgárság ügyében a 2004-es népszavazás során a határon túli magyarok (23 millió román!) is széles körben a gyűlölet tárgyává váltak. Hiszen, emlékszünk, a magyarországi szociális rendszert fenyegették, a nyugdíjunkra és a segélyeinkre utaztak. De ez a sors várt később a zsíros magyar gazdákra is (tízmilliós traktor!), akik Budapestre jöttek pénzt követelni a nagy büdös semmiért (és szándékosan tönkretenni nehéz gépeikkel a pesti utakat, ahogy ezt a sztori színesebb verziója tartotta). Az egészségügy és a felsőoktatás átalakítási kísérletei során pedig a hálapénzre ácsingózó orvosokról, a magyar állam pénzén tanuló, majd hálátlanul külföldre kiköltöző orvostanhallgatókról, illetve a semmirekellő, ingyenélő egyetemistákról kezdtek el - az előzőeknél kétségtelenül halványabb - rémképeket festeni.
Innentől pedig már nem volt megállás: jött az államreform és az élősködő közszolgák, az adóemelések és az adócsaló vállalkozók, hogy aztán az egyre mélyülő gazdasági válságban megtudjuk, hogy a cigányok tehetnek mindenről.
Talán nem szükséges különösebben érvelni amellett, hogy mennyire beteg is ez az állapot. És az a baj, hogy ezeknek a félelmeknek ráadásul szinte mindig van valós alapja - hol több, hol kevesebb, de van. Onnantól viszont, hogy ezeket a félelmeket gerjeszteni akarják és mozgósításra használják, megszűnik annak a lehetősége annak, hogy a valós problémamagot meg lehessen találni és meg lehessen oldani. És bármennyire is jó dolog gyűlölni a közellenséget: ma Magyarországon mindenki közellenségnek számít valaki számára. Így jobb, ha tudjuk, hogy valaki most éppen minket gyűlöl.
134 komment
A Komment.hu cikkeihez regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá.
Ha még nem regisztrált,
tegye meg itt!
Mivel a Komment.hu szerkesztősége a hozzászólásokat előzetesen szűri, azok azonnal nem jelennek meg az oldalon. Csak azokat a hozzászólásokat publikáljuk, amelyeket erre érdemesnek tartunk. Moderálási elveinkről részletesen itt olvashat.
137
S X
2010. 12. 29. 14:40
(136)
Nos, ha az általánosítást kerülni akarjuk, akkor az ezen cikkhez kapcsolódó kommentjeimet ezennel befejeztem. Ugyanis az egész írás egy általánosításból indul ki ("ma Magyarországon mindenki közellenségnek számít"), erre úgy reagálni, itt is vannak ilyen meg olyan emberek is, nem tudok.
BUÉK
136
morvai.j.zs
2010. 12. 28. 23:16
Kedves „SX” [135]!
A megjegyzés kínos voltát arra értettem, hogy korábban a szláv népeket említette. Ebbe nem csupán az oroszok, a szerbek vagy a bolgárok tartoznak bele, hanem a katolikus szlávok is. Egyfelől nem hiszem azt, hogy minden szláv nép esetében hosszú távon érlelődött tapasztalattal rendelkezne ebben a kérdésben, másrészt elképzelhetőnek tartom, hogy esetükben is van különbség. Most az előbbi mondatomban az ortodox szlávokat azért vettem egy kalap alá, mert a nyugati keresztény értékrendtől idegen (és többnyire számunkra elfogadhatatlan) mentalitással rendre őket azonosítják – legalábbis ha a szlávokról beszélünk. Az általam használt „balkáni” kifejezés is ezért került be hozzászólásomba, s természetesen nem a taljánok okán.
De mivel olasz tulajdonban lévő transznacionális cég hazai leányvállalatánál dolgozom, az olaszokat ért kritikájával egyet is érthetnék. De ezt csupán én azon olaszok alapján mondanám, akiket én ismerek (alig egy tucat - a hatvanmillióból), általánosítani nem szeretnék – viszont a kint élő olaszokat Ön jobban ismerheti nálam (hozzászólásából feltételezem, hogy több alkalommal volt szerencséje Itáliában látogatást tenni, mint nekem).
Én is szeretem egyébként a dolgok jó oldalát nézni: a hozzászólásom fő oka az Ön kategorikus kijelentése volt, miszerint ezekhez és ezekhez képest mi ilyen és olyan nép vagyunk. (Talán ezért volt a kissé agresszívebb megközelítés – elnézését kérném ezért.) Úgy gondolom, itt is, ott is vannak ilyen és olyan emberek. A vérmérséklet pedig szerintem nem határozza meg az összefogás mértékét. Pl. a vérmérséklet tekintetében élvonalbeli (legalábbis a hírek szerint…) szerbek összefogása nem egy esetben példaértékű.
A hátuk mögötti kommentelés kérdését egyébként nem az olasz rendőrökre értem, hanem a hazai viszonyokra. Lehet, hogy az olasz rendőrök szemtől-szemben kevésbé viselik a kritikát, mint a mieink, de talán a hátuk mögött sem kapnak annyi megvetést és pocskondiázást, mint magyar társaik.
135
S X
2010. 12. 28. 15:27
morvai.j.zs (132)
Nem igazán értem. Miért kínos megjegyzés? A cikk "Mo:ahol mindenki közellenség" címen fut. Most miért baj, ha más országokhoz viszonyítom az itteni állapotokat? Kicsit túlspirázza a pc-t.
Az olaszokat én mondjuk nem nevezném balkáni népnek, inkább mediterránnak, de ahogy gondolja.
Talán jobb, ha csak a hátuk mögött kommentelve találjuk meg őket. Lehet, hogy nyíltabb szemtől szembe nekik menni, csak hát ennek az eredménye az, hogy a carabinierik elég gyakran csőre töltött géppisztolyt fognak az emberre ellenőrzéskor, nálunk meg ennél talán barátságosabbak a rendőrök.
Nekem az itteni helyzet igenis jobban tetszik, és inkább a jót nézem benne.
Az utastársaival próbáljon szóba elegyedni, és néhány nem kioktató, nem is agresszív beszélgetés során talán rá tudja venni őket a közösségibb gondolkodásra. De azért számolja össze, hány kultúrált ember jut egy szotyízó-lábfelrakósra.
134
mpolgar
2010. 12. 28. 14:32
Folytatás.
Hiszen, erről szól a történelem, minden új hatalmi rendszer elitjének első dolga leutánozni a másikat. Mármint, külsőségekben, és ami még fontosabb, a magánvagyon felhalmozásában.
A kisember dolga más lenne. Ezt, én tisztán látásnak hívom. Ez, nem ott kezdődik, hogy elfogult vagyok, hanem elemző. Személyes fájdalom nélkül nézem mások sorsát, és hasonlítom a magaméval. Igaz, én sem felejtek, azt megjegyzem, megőrzöm, leginkább azért, hogy én ne kövessek el ilyen hibákat.
Ha valamiben, abban az egyben biztos vagyok, hogy valakinek a jó léte mindig fájt, és mai napig fáj valakinek. Ez, oda-vissza igaz. Sajnos, soha nem sikerült olyan világot teremteni az embernek, hogy mindenkinek minden egyenlően jusson, legyen szó jogokról, vagy anyagiakról. Az már maga lenne az utópia.
Olyan országban, ahol nem bővelkednek a javakban, elosztás kérdése az élet. Először ezt kellene tudomásul venni, aztán azt, hogy mindenkinek vannak fájdalmai, szép múltja, álmai, nemcsak nekem. Nemcsak a javakat kellene elosztani, megosztani, befogadni, de az emlékeket, fájdalmakat is. Mindenkinek át kéne éreznie a másikét, nem csak a saját sebeit nyalogatni.
Ezt hívják történelmi konszenzusnak. Ha úgy tetszik ez a történelmi konklúzió, és a túlélés záloga.
Egy ismerősöm mondta: Mindenkinek fáj a világ, mindenki emlékszik valami rosszra, valami szépre, és mindenki vár valamire, amit csak együtt lehetne megteremteni, de a saját emlékei mindenkit fogva tartanak, és attól nem is akar szabadulni, mert úgy hiszi, hogy nála van a kulcs. Pedig, ez a kulcs nem kinyitja a kapukat, hanem pontosan az ő börtönét zárja be.
A parasztságnak fájdalma volt a kisbirtok elvesztése, a kuláktörvény, az iparosnak az államosítás, a későbbiekben fájt mindenkinek minden, hiszen nem kapott légteret, pusztán csak annyit, hogy ne haljon bele. A baj az, hogy ma már kapunk, de nem tudunk élni vele.
Sajnos, fogva tart a múlt, és úgy látom, nem is nagyon akarunk szabadulni tőle.
Én például hasonló nézeteimért nem egyszer megkaptam, hogy megalkuvó vagyok.
Ám legyek, de inkább, mint a már behegedt sebeimet nyalogató ember, aki mindíg hátrafelé mutogat.
Szépek az emlékek, én is őrzök sokat, de az nem teremti meg a jövőt.
Inkább igyekszem okulni, és a gyerekeimet is arra tanítottam, hogy ne a múltban éljenek, csak éljenek a lehetőséggel, hogy ismerik, de a holnap másról szól, azt még meg kell teremteni.
Azt, viszont, a múlt hibáiból okulva lehet-ne, csak jól csinálni!
133
mpolgar
2010. 12. 28. 14:20
Kedves Hozzászólók!
Újra hallatom a hangomat, bár, mostanában nagyon unom a parttalan vitákat, a múlt lerágott csontjai felett való siránkozást. Mégis!
Úgy tűnik, hogy ez elől nem lehet kitérni. Igaz, hogy nem tettük rendbe a múltat, nem számoltunk el, le, de mi, az itt lévők, még élünk, és nekünk kellene egymással békében élni.
Ez nem a magas politikusok feladata, hanem a kisemberé, aki képes minden fájdalma mellett tovább élni, és lépni. Ha, megtörtént volna a számonkérés, akkor már minden jó lenne mindenkinek? A fejekben, szívekben, a jövőbe vetett hitben kellene ezeket megvalósítani. No, meg, a józan ész, és megfontolás sem ártana.
A közellenségnek kikiáltott, vagy hitt emberekről van szó.
Nekem eltérő nézetem van erről. Vannak kiskaliberűek, és vannak nagyok. A kicsik közé tartozik a jól öltözött idős hölgy, aki utál az ABC-ben, mert szebb húst kaptam mint ő, aki megjegyzést tesz, mert terhesen az eladó hamarabb szolgál ki, aki rokkantságát, korát meghazudtoló módon tolakszik, sőt, időnként minősíthetetlen hangon szól a tömegközlekedési eszközökön, mert helyet kér magának, vagy egyszerűen, modortalan, udvariatlan, ugyanúgy, mint sok, tőle fiatalabb ember is. Azok, akik obszcén megjegyzésekkel illetik a kismamákat, a kisgyerekkel közlekedőket, akik nem hiszik el, hogy fiatal ember is lehet beteg, szerencsétlen, stb.
A másik csoportba nem az éppen aktuális, és számomra kedvezőtlen intézkedéseket, törvényeket hozók tartoznak, hanem azok, akik a legnagyobb ellenségei egy nemzeti összefogásnak. Ők a soha nem „felejtők”, a soha meg nem bocsájtók, vagy, azok, akik a múltat mint valami fétist emlegetik, minden kritika nélkül.
Tudomásul kell vennünk, hogy volt múltunk, van jelenünk, és remélhetően lesz jövőnk is.
A jövőt csak a múlt tapasztalataiból építhetjük. Nagy baj lenne, ha csak a pozitív példákat látnánk magunk előtt. Volt itt rossz is bőven, bár az elosztás kicsit szangvinikus volt.
Találkoztam Ausvitzot megjárt zsidóval, aki rövidesen a Hortobágyon találta magát, aztán ismerek idős, valamikori ludovikás tisztet, aki később a demokratikus hadsereg ezredese, majd idegenbarát, mocskos hazaáruló lett. Gondolom, ilyen ismerősei másnak is vannak.
Kis ország vagyunk.
Egy szó, mint száz. Itt mindenkinek vannak sérelmei, túlságosan gazdag volt történésekben, és sorsfordulókban a XX. század.
Ez azzal is jár, hogy nem tudtuk megemészteni, feldolgozni a változásokat. Hiányzik, egyszerűen kimaradt a „feldolgozási” szakasz. Ami maradt, azok az idealizált emlékképek, amiket sokszor nem is mi éltünk meg, hanem elődeink.
Hagyjuk az álmokat, a szép emlékeket! Vegyük észre, hogy amíg nálunk állt a zászló, másoknak rossz volt, és fordítva!
Míg, a korábban nincstelen, félművelt káderek tobzódtak, addig, a korábbi elit méltatlanul szenvedett. Míg a tisztes iparos lenézett volt, a szalagon dolgozó gyári munkás számított a munkásság elitjének. A korábbi értelmiséget leírták, „flekkes” lett, addig kineveltek egy másikat, amelyik egy idő után elkezdte utánozni az elődeit. Kiderült, hogy nem városban születik a paraszt, hogy az arisztokraták nem is voltak olyan rosszak, hogy a szocializmus zászlóvivői egészen jól viselik a villák, a házvezető nők –cselédek- világát, hogy szeretik a drága külsőségeket, hogy más pénzével ők is szívesen gazdálkodnak. Hogy, ha valaki elveszít valamit, az nagyon fáj, hogy midnenért meg kell kűzdeni, és amiért megkűzdöttem, azt még bárki elveheti.
Lehetne még sorolni, de minek.
Folyt, köv.
132
morvai.j.zs
2010. 12. 28. 13:58
Kedves "SX" [130]!
Nem rólam van szó, hanem másokról, akiket látok. És nem a verésről: úgy hiszem, nem kell ahhoz verésnek lenni, hogy kényelmetlenné váljunk egymás számára egy közös légtérben - ehhez a nemkívánatos viselkedés jóval árnyaltabb megnyilvánulásai is elégségesek.
Az egy irányba való beállás: mifelénk az első ajtón felszállni kívánók addig nem férnek fel, míg valaki hátra nem üvölt a tömegbe, hogy ugyan húzódjanak már hátrébb a busz végében tátongó üres helyekre, hogy más is felférjen. Ez minden reggel megtörténik - és persze a középen álló bámészkodó, a tömeg "eleje", aki addig zavartalanul ácsorog, visszakiabál, mondván kikéri magának ezt a hangnemet. (Nem feltétlenül ezekkel a szavakkal.)
A szabad helyekre leülni szintén bajos, mivel a szomszédos széken helyet foglaló utasnak vagy a poggyásza, vagy az alsó végtagja helyezkedik el az ülő alkalmatosságon. Meg lehet ugyan kérni, hogy tegye szabaddá – ha meghallja a kérést. Fülében rendszerint lóg valami, ami kiszűri a külvilág zajait. De volt már rá példa, hogy „normál fülű” egyén is úgy tett, mintha nem hallaná a kérést. A kérést intéző személynek ráadásul történetesen kisgyermek volt a karján.
Aztán van olyan, akinek lenne ugyan üres hely, de nem szeret háttal utazni. Ez – saját korára való tekintettel, vagy ki nem mondott hivatkozással – szívfájdalom nélkül felállít másokat, mert neki éppen azok a helyek tetszenek, ahol már ülnek.
A szétköpködött szotyi- és tökmaghéjról nem is beszélve.
És még egyéb közösségi helyzetekről (pl. orvosi várótermekről) is lehetne még kisregényt írni, úgy hiszem.
Annak viszont örülök, hogy a tapasztalataink nem egyformák. De az, hogy a balkáni vagy a szláv népekhez képest nálunk jobb a helyzet (mellesleg rájuk és ránk nézve – különböző okokból – egyformán eléggé kínos ez a megjegyzés), az a mi problémáinkat nem kisebbíti.
Azt pedig, hogy a pedagógusokkal, orvosokkal, rendőrökkel szemben facet to face nyájasak vagyunk, a hátuk mögött viszont rögtön őket találjuk meg, eléggé visszataszító sajátosságunknak tartom. Itt én nem beszélnék közösségi együttműködésről, legfeljebb az egyéni érdekek sérelmeinek féltéséről.
131
ismerős
2010. 12. 28. 11:47
Kedves Dr. Pizza! (126)
Na igen!
Az én apámat viszont a 60-as években szorosan a felizzított szeneskályha mellé ültették a Tanácsháza "dísztermében" (kabátban-kalapban), s ha arrébb merészelt húzódni a perzselő hőség elől, rásuhintottak egyet gumibottal. Mielőtt elfeledném megemlíteni,a magyar mezőgazdaság jövőjéről folyt közöttük a "pábeszéd".
Ettől függetlenül én elhiszem Önnek, hogy mindez kevésbé zavarta Önöket a hűsítő habok élvezetében, mindazonáltal nem bánnám, ha az óhaja soha nem válhatna valóra. Legfeljebb, ha garantálni tudja a fordított szereposztást!
130
S X
2010. 12. 28. 08:16
Morvai Úr!
Sajnálom, ha Önt rendszeresen megütik, letapossák, félrerántják a magyar tömegközlekedésben. Velem még ez egyszer sem történt meg, pedig mindig is ezt az utazási formát használtam. És még csak nem is láttam nálunk össze-vissza rohangáló, egymásnak fejjel-vállal nekirohanó embereket. Mindenki beáll a neki megfelelő irányba mozgó tömegbe, és együtt halad a többiekkel. Rómában pl se fel, se leszállni nem tudnak rendesen az utasok, mert egyszerre indul meg mindenki mindenfelé, és csak a legerősebbek jutnak a célba.
Együttműködést pedig tapasztalhat a fórumokon egymást elviselhetetlennek érző csoportok között. Itt mindenki arcoskodik, hogy rendőr így, pedagógus úgy, stb. Aztán ha egy rendőrrel vagy tanárral van megbeszélni valójuk, az esetek döntő többségében értelmesen és igenis konstruktívan állnak a dologhoz. Mindenesetre a mediterrán vagy szláv, indokolatlanul forrófejű mentalitáshoz képest feltűnően higgadtan viselkednek nálunk az emberek.
129
morvai.j.zs
2010. 12. 27. 23:40
Kedves "SX" [128]!
Nem ismerem az olasz példát (a moszkvait meg végképp nem), de a fent említett nemzetek közlekedési kultúrája kapcsán az Ön által leírtak bizony nálunk is igencsak jellemzőek.
Hogy csak a közlekedésnél maradjunk, ennél durvábbaknak is voltunk (voltam) már szemtanúja. (A jegyvizsgálók szemléje például rendre botrányos körülmények között zajlik.)
Százalékos előfordulásukat nem számoltam, de elég sok ahhoz, hogy zavarónak tűnjenek. Közösségi közlekedéssel (ami esetemben valódi "tömegközlekedést" jelent) közelítem meg a munkahelyemet nap mint nap, és ezeket a visszásságokat minden reggel tapasztalom (többnyire többször is). Nem csak, hogy ezerből egy akad - de a kb. 40-50 ember között is van mindig jó pár.
Azt pedig, hogy nálunk mindenki megpróbál együttműködően a közös feladat/probléma megoldásán dolgozni, még viccesnek is érzem (ha meg nem sértem).
128
S X
2010. 12. 27. 08:29
Én úgy veszem észre, hogy ez az ellenségeskedés csak a szöveg szintjén megy. Amikor élőben találkoznak az egymást pl kommentekben utáló embercsoportok, mindenki megpróbál együttműködően a közös feladat/probléma megoldásán dolgozni.
Elvétve akadnak ellenpéldák, de szociopaták minden társadalomban előfordulnak. Egy USA-felmérés szerint pl a tengerentúlon a lakosság 1 %-a komplett pszichopata, újabb egy százaléka szocioapata.Nálunk szerintem ennél kisebb arányban.
Nézzünk meg egy tömegközlekedési helyzetet. Mondjuk a lerobbant/kigyulladt metró helyett villamosra/buszra száll a nép. Majdnem mindenki odafigyel, hogy ne menjen neki a másiknak, ne lépjen a lábára, felveszik a tömeg sebességét, stb. Ezerből egy akad, aki nem. Olaszországban egy jóval kisebb tömegben egyszer csak azt hallod "hé, amigo!" félreránt, legázol, elédvág mindenki. A gyönyörű moszkvai metróban simán ököllel arconcsapnak ha útban vagy. Nálunk ilyenek nincsenek. Lássuk be,együttműködésre törekvő jó kis nép vagyunk.