Mind a szlovákiai, mind a vajdasági kisebbségpolitikában jelentős változások mentek végbe az utóbbi hónapokban. Mit bizonyítanak ezek a látszólag egymástól független, ám valójában egymást erősítő folyamatok?

Ajánlat

Megmerevedett erőviszonyokLosoncz Alpár írása a vajdasági kisebbségi választásokról

OK.hu

Két fontos eseményt jegyezhetünk az utóbbi időben a magyar kisebbségpolitikával kapcsolatban. A szlovákiai parlamenti választásokon győzött a Híd-Most, viszont kiesett a Magyar Koalíció pártja, döbbenetet okozva megannyi megfigyelőnél. Itt a Vajdaságban nemzeti tanácsot választhattak a kisebbségi polgárok, amely önkormányzati szerepkörökkel rendelkezik. Voltaképpen az így kialakult Magyar Nemzeti Tanács (MNT) már meg is kezdte munkáját, és megválasztotta szerveit is.

Első olvasásra úgy tűnik, hogy két homlokegyenest ellenkező jellegű eseményről van szó. Hiszen csupán a második esetben beszélhetünk arról, hogy egy etnikailag egynemű politikai csoportosulás rendelkezik önkormányzati szerepkörökkel, és irányíthatja a magyar kisebbség sorsának alakulását. AZ MNT-ben ugyanis a legerősebb vajdasági magyar párt, a VMSZ (Vajdasági Magyarok Szövetsége) meghatározó hatalomra tett szert, uralmát senki sem veszélyeztetheti. A választások előtt sok szó esett arról, hogy a belgrádi pártok, különösképpen a regnáló Demokrata Párt, közvetett módon befolyást kívánnak gyakorolni az MNT-re, méghozzá tagságuknak magyar részével. De az erős mozgósító retorika, amelyet különösen a VMSZ gyakorolt, nem felelt meg a valóságnak. A szerb pártok ugyan nem akadályozták magyar tagjaikat abban, hogy részt vegyenek a nemzeti tanács-választásokon, de hátszelet sem biztosítottak számukra.

A VMSZ elnöke a választás utáni diadalittas légkörben arról beszélt, hogy bebizonyosodott az a tétel, miszerint nem igaz, hogy a vajdasági magyarság túlnyomó hányada "nemzetileg kifakult". Ezek szerint a Vajdaságban adott a kisebbségbarát konstelláció, csupán ki kell használni a magyarok ölébe hulló esélyeket. Ezt erősítette meg egyébként a magyar diplomácia első embere is, aki szerbiai látogatása alkalmával maradéktalan elismerésben részesítette a szerb kisebbségpolitikát, és a 2009-es kisebbségi törvényt. Ugyanezt tette egyébként a magyar diplomácia 2002-ben is az akkori szerbiai kisebbségi törvény kapcsán, noha eléggé világosak voltak a törvényt terhelő hiányosságok. Aligha kellett volna, ugyanis, változtatni a kisebbségi törvényen, ha az tényleg ideális lett volna. A magyar külügyi politikának azonban valószínűleg megfelelt a pozitívnak minősített szerb példa kiemelése, amely ellentételezhette a frusztrációkkal járó szlovákiai szituációt. Hogy félreértés ne essék, én is azt gondolom, hogy az MNT-ben megtalálhatók a kisebbségi autonómia csírái. De a legfontosabb itt mégis az, hogy a szlovákiai és a szerbiai magyar kisebbségek pályáin egymást erősítő vonatkozások, erős hasonlóságok találhatók. Ezért kell a két eseményt együtt taglalni. Mert a dilemma ugyanaz.

Az MNT választásakor a VMSZ valóban kitűnő pártembereket és pártonkívüli személyeket sorakoztatott fel. Tekintéllyel bíró püspökök, mérvadó egyetemi tanárok, hangadó közéleti emberek jelentek meg  a listán. Az összefogás fennállt, ha nem is volt teljes. A közéleti retorika szerves része volt, hogy történelmi választások előtt állunk. Mégis, a kb. 240.000 választópolgárból csak valamennyivel több, mint 50.000 polgár szavazott a VMSZ listájára, és kb. 20.000 polgár szavazott a többi pártra. Ráadásul, még azt a tényt is meg kell fontolnunk, hogy a választói névjegyzékre jelentkezettek száma (138 ezer) és az urnákhoz járultak száma között szakadék tátong. Ez egy dráma. És nem valószínű, hogy a jelenséget megmagyarázhatjuk a "nemzeti kifakulással", vagy akár annak ellentétével. Sőt, mi több, még azzal a magyarázattal sem elégedhetünk meg, hogy a kisebbségi választóknak elegük van a kisebbség nevében beszélő elitekből. Noha, nem lehet tagadni, hogy fennáll a bizalmatlanság a kisebbségi elitekkel kapcsolatban.

Valójában arról van szó, hogy végéhez közeledik a kisebbségi jogkiterjesztés korszaka. A keretek meghatározása lassan befejeződik, és az EU megfelelő szervei, amelyek sok helyütt külső nyomást gyakoroltak korábban, nem fognak beavatkozni, és eszük ágában sincs, hogy döntőbíróként lépjenek fel a konfliktusokban. Márpedig ez a szituáció újfajta stratégiát igényel. A kisebbségi politikai stratégiák magja mindig a durva, politikailag szított nemzetállami asszimiláció elleni védekezés volt, épp ezért a politika és a kultúra jelentették a kisebbségi elitek működési terepeit. Ez hozta az azonossága érdekében áldozatot hozó kisebbség képét, és a kiélezett társadalomértelmezést. Az európai környezetben azonban immáron nem a durva asszimilatív, kisebbségellenesség jelenti a kihívást, hanem a felpuhított kisebbségpolitika, amely a mindennapok szegleteiben munkál. Csökken a politika felől érkező kihívás intenzitása, nő viszont a gazdasági kihívásokból adódó asszimilatív szempontok ereje. Hogy a Demokrata Párt a Vajdaságban közömbös volt az MNT-vel kapcsolatban, ezzel magyarázható. Mert a végső uralom forrásai nem az MNT-ben találhatók, a gazdasági uralom, a döntő hatalom másutt van.

A kisebbségi stratégiák azonban nem érik el a mindennapok kínjait és megpróbáltatásait, a kevésbé látványos, de attól még létező világot. A nyugati kapitalizmus válságban van, mondja Orbán Viktor. Így igaz, sőt, jó lenne ha a kisebbségi vezérek is elgondolkodnának ezen. Csakhogy a kisebbségek, pl. Szerbiában, a kemény, neoliberalizált kapitalizmusban élnek, és nincs olyan magyar politika, amely ezt megváltoztathatná. És a kapitalizmus nem olyan semleges, ahogy mondják. Nem lesz könnyű, súlyos dilemmák elé néznek a kisebbségiek, szavazók és politikai elitek egyaránt. Mind a vajdasági, mind a szlovákiai választások arra utalnak, hogy a kisebbségpolitika útkeresés előtt áll. Egy biztos: az eddigi stratégiák egyre kevesebbet érnek mind Szlovákiában, mind Szerbiában.