Plázák és feketéllő kapualjak, dugók és kerületi kiskirályságok, korrupció és felkész beruházások: Demszky Gábor hiteléhez hasonlóan Budapest fénye is megkopott az utóbbi húsz évben, a főváros 2010-ben darabjaira látszik esni. Mi lesz a dolga és milyen rendszerhibákat kell megszüntetnie az új városvezetésnek?

Ajánlat

A bomló városNovák Attila írása Budapest kulturális, morális és szociális élhetetlenségéről

OK.hu

Ha az október eleji önkormányzati választásokat nézzük, sok meglepetésre nem lehet számítani, hiszen a múlt terhei és a tavaszi országgyűlési választások eredményeinek hullámai a győzelmet biztosan elhozzák a kormánypárt(ok)nak, melyek inkább ellenfelük hibáival, mintsem saját erényeikkel kampányolnak. Ez persze nem nehéz (és egyben hálás) feladat, hiszen 1990 óta Budapest, ez a szétesni látszó város Demszky Gáboré. A városvezetés bírálatának azonban túl kell lépnie a bipoláris politikai logikán, az ebben való tapicskolással nem jutunk igazán előrébb annak tisztázásában, hogy miképp épülhet fel egy modern nagyváros, és hogy mi az, ami jól, s ami rosszul működött. A strukturális hibákat csak akkor számolhatjuk fel, hogyha mindenki képes a változásra és a változtatásra. A legsúlyosabb baj az, hogy sem a főváros, sem a kerületek nem képesek arra, hogy egységes egészben gondolkodjanak a városról, lakóinak pedig segítsenek abban, hogy a lehető legjobban élhető városi létet éljék. Ezt az állapotot "szolgálják" a rossz törvények, rendeletek és a hibádzó jogalkalmazás is.

A városi ember közérzete egyre rosszabb, a vélt vagy valós korrupciós esetek, a félkész beruházások, ad hoc útfelújítások, a gigantikus kocsiforgalom, a magánérdekek nyilvánvaló győzelme a közérdek felett, a felújítások hibái, a hetenként a város belterületére ráengedett rendezvények miatti állandó útlezárások stb. mind összeadódtak és formálták a régi vezetés képét olyanná, amilyennek az biztosan nem akarta. Demszky Gábor legendás ellenzéki hitele már a harmadik-negyedik ciklusában megkopott, a régi időkön való nosztalgiázás pedig inkább egy kényszeres és rituálisan magyarázkodó öndícséretnek tűnik. A budapesti vezetés liberális kulturális felfogása és szabadelvű értékrendje viszont mindenképpen illett (és illik is) Budapest fényes nevéhez, a kortárs törekvések támogatása kiemelte a dugók és a kátyúk honából, sokáig elfeledtette azt is, hol élünk valójában. Ám az idő vasfoga senkinek se kegyelmezett, a nyolcvanas-kilencvenes évek modernje ma már nem modern, maga is emlék csupán: a nyolcvanas évek legendás alternatív zenekaraira a mai fiatalok nem tekintenek másként, mint a mai negyvenesek korosztálya tekintett a nyolcvanas években (anno) a Fonográf és az Illés zenekarokra: némi tisztelettel és távolságtartással, ám érezvén és mutatván azt, hogy nem  a jelenlegi korállapotot tükrözik, idejétmúltak. Hasonlóképp: az idő nem pusztán a Demokratikus Ellenzék - amúgy megérdemelt - hajdani hírnevét és még politizáló figuráit koptatta el, de e generáció kedvenceit is. Amikor most véget ér a Demszky-korszak, őket is siratnunk kell. A főpolgármester búcsújával együtt távozik az Európa Kiadó, az URH, a Kontroll Csoport, a Bizottság Tánczenekar, az Ági és a Fiúk (satöbbi, elnézést azoktól, akik kimaradtak). Persze sokáig fennmaradnak, hiszen egyedülálló nyelvi leleménnyel fogalmazták meg a Kádár-korszak végének unalmát, rosszkedvét (olykor depresszióját) és urbánus ellenállását. ("Az eszemet nem adom, eliszom inkább hát, eliszom.")  Ám nem lesz többé senki, aki kortársként, a nagypolitika szinterének részeként, tehát hivatalosan is reprezentálná őket; a "konzervatív ellenforradalom" (úgy tűnik) eléri a Városház utcát is. Ennyi év, kopás és hiba után természetesnek tartjuk az elmúlást, mint ahogy azt is, hogy a ma tisztelt kulturális idolok és generációs alakok is újabbnak/újabbaknak adják majd át a helyüket a jövőben.

A nemzedékileg elfáradt budapesti városvezetés húsz évének negatívumai számosak, a fő probléma az volt, hogy a teljes államtalanítást motiváló liberális élnihagyás ideológiája - mely sokakban a szociáldarwinizmus tanításaiként hatott -  nem volt képes kezelni a város problémáit. A túlzásba vitt decentralizációért, a kerületi kiskirályságok rendszerének kialakulásáért azonban nem csak a főpolgármester és a baloldali-liberális tábor ideológiája és személyi állománya felelős, hiszen jól érezték magukat ebben a struktúrában azok is, akik éppen a főpolgármester és a koalíció ellen politizáltak, és így építették ki a jobboldali ellenzékiség bástyáit. Közös a felelősség abban, hogy a kerületek nem tudtak fővárossá válni, és hogy a fővárosi akarat sem mindig jutott el a kerületekig.

Hiba volt a kritikátlan meghajlás az egyébként a maga helyén kiválóan hasznosulni tudó befektetői nagytőke előtt. Mielőtt bárki romantikus antikapitalizmussal és/vagy szociális demagógiával vádolna, megnyugtathatom, a tőke barátja vagyok: kizárólag a piacgazdaság bizonyította be életképességét a gazdaságban. Ám a kritikátlan piaciság helytelen és legalább annyira a feltörekvő országok (including Kelet-Közép-Európa) sajátja, mint a kapitalizmusellenesség. A "tiszta piaciság" eszméje sohasem volt működőképes, nem számolt azokkal, akik önhibájukon kívül nem képesek a piacon sikeresek lenni. Ráaádsul az eszme kelet-közép-európai hangadói közül sokakat nagy állami megrendelések tettek sikeres vállalkozóvá. Alig van még egy olyan nagyváros a világon, ahol a nagytőke igényei ennyire szabadon alakíthatták a város szövetének alakulását, mint Budapesten. Nem lett volna szabad engedni, hogy a belvárosi plázák tönkretegyék a városi élet gazdasági szövetében oly lényeges szerepet játszó kiskereskedelmet, benne a sok-sok kis egzisztenciával (a polgárság alapelemeivel). A plázásodás következménye azonban az is, hogy a városi terek jelentősége csökkent. A régente oly sok üzlettel tarkított belvárosi utcákon egymás után sorjáznak a bezárt boltok, a feketéllő kapualjak, néha egy-egy nagy üzletlánc helyi boltja szakítja meg az egyhangúságot, sajátlagos balkáni ízt kölcsönözve a magyar fővárosnak: cukrászda vagy kávézók (bár utóbbiak azért vannak) helyett a FoodCourtban futnak össze az ismerősi szálak.

A nagy nyugati városok féltő szívvel fordulnak történelmi örökségük, hagyományos polgárságuk és a kiskereskedelem felé, ebben a tekintetben a budapesti (és olykor a kerületi) városvezetések a fővárosban benne rejlő lehetőségeket rosszul vagy nem használták ki. Az ötödik kerületi önkormányzat és a főváros közös, Budapest Szíve projektje - bár a sétálóutcák kialakulásának szervességét építkezéssel sietteti - nem számol a megoldatlan autóforgalommal, és ezzel maga is a városi dugók okait gyarapítja.

Kerületi kiskirályok, megannyi kerületi (és magánemberi) Csák Máté miatt sem tudott egységes egésszé összeállni Budapest. Számos csillogó-villogó középület és negyed tőszomszédságában (vagy éppen benne) rogyadozik az úttest, máshol a felújított utcák rohadása teszik nyilvánvalóvá a pusztulást és a nemtörődömséget. Bár a városfelújítási és szociális dimenziók elválasztása elengedhetetlen feltétele minden tömbrehabilitációnak, mégis: annak egészében kellene érteni és értelmezni a városi lakosság problémáit, útjait, épületeit, lakóházait és irodáit.

Ugyanakkor a városi problémákat nem csak pártok, vezetők és struktúrák okozzák, hanem az az ember is, akit az állampárti évtizedekben leszoktattak az autonóm és felelős gondolkodásról, viszont a rendszerváltás utáni sajátos és kíméletlen piacosodás már annyi nyomot hagyott a viselkedésén, hogy ne féljen a hatóságoktól és jogai érvényesítésében ne legyen tekintettel másokra.