Az ajkai timföldgyár vörösiszap-tárolójának katasztrófája kísértetiesen hasonlít a Tisza cianid-szennyezését kiváltó szerencsétlenséghez. Milyen környezetvédelmi politika vezetett ide, és ki felelős a helyreállításért?

Ajánlat

"Futnak, és nyakig piros mindenki"Az [origo] riportja az iszapömlés pusztításáról

OK.hu

2000. január 30-ának éjszakáján Észak-Erdélyben, nem messze Nagybányától a romániai Aurul bányavállalat meddőtárolójának gátja átszakadt, és több ezer köbméter iszapszerű, cinaidban és nehézfémekben dús szennyvíz áradt szét a környéken, belekerülve a Tisza mellékvízfolyásaiba, majd a második legnagyobb folyónkba. A méreg útját jelentős vízszennyezés, az elővilág pusztulása kísérte. Az emberi egészségre és a környezetre is jelentős veszélyt rejtő bányászati hulladékot néhány földgát különítette el a külvilágtól. A kockázatokhoz képest szerény védvonal könnyen adta meg magát a csapadékos tél időjárás viszontagságainak. Míg a szennyező vállalatnak nyilván jelentős megtakarítást jelentett a zagytározáson való spórolás, addig a szennyezés elhárításának, az ökológiai állapot helyreállításának költsége, valamint a mérgezés révén károsodott hazai vállalkozások és magánszemélyek vesztesége óriási volt.

2010. október 4-én délben Közép-Dunántúlon, Ajka közelében a Magyar Alumínium Zrt. timföldgyára két zagytározójának gátja átszakadt, és egyelőre ismeretlen mennyiségű, lúgos kémhatású vörösiszap szabadult ki, hétfő estig elárasztva Kolontárt, Devecsert és Somlóvásárhelyt. Többen súlyosan megsérültek vagy életüket vesztették. A katasztrófa pontos oka még nem ismert, a cég honlapja szerint "jól lokalizált, korszerűen megépített, monitor rendszerrel ellátott, üzembiztos tárolók szolgálnak a vörösiszap tárolására", egyes sajtóhírek szerint a felelős ismét a szélsőségesen csapadékos időjárás lehet.

S itt és most érdemes megállni egy pillanatra, leszögezve, hogy Magyarország vagy a Kárpát-medence éghajlatában egyelőre semmi kiszámíthatatlanul váratlan, elképzelhetetlenül szélsőséges helyzet nem alakult ki. Az éghajlatváltozás a jövőben fenyegető, valamilyen mértékben valószínűsíthető jelenség, nem már jelenlévő, elháríthatatlan valóság. A mérsékelt égövben sem 2000-ben, sem az idén megfigyelhető csapadék nem számít tragikus időjárási kilengésnek, főleg nem olyannak, aminek prognosztizálása, amire való felkészülés és számítás ne lenne a józan, körültekintő mérnöki tervezés része. Sem a romániai aranymosók, sem a hazai timföldgyártók nem hivatkozhatnak az aktuális időjárás okán vis maior-ra, elháríthatatlan helyzetre. Bár a szerencsétlenség okait nyilván megfelelő igazságügyi és szakértői eljárások keretében fogják tisztázni, melyek eredményét a publicistának értelmetlen és igazságtalan lenne előre megjósolnia, gyanítható, hogy a hulladékelhelyezés nem kellően körültekintő módja szerepet játszhatott az eseményekben. Nem lenne szerencsés, ha a klímakatasztrófával való fenyegetés árnyékában minden gondatlan környezetszennyező kibúvóként hivatkozhatna az átlagosnál adott esetben bőségesebb csapadékra, egy viharra, vagy más időjárási jelenségre.

Aggódhatunk amiatt is, hogy a kárt okozó vállalat vajon helyt tud-e állni a kárfelszámolásban? Az elmúlt évtizedek egy másik jelentős, hulladék eredetű környezetkárosításában végül a Budapesti Vegyiművek garéi klór-benzol- és dioxin-szennyezését csak állami segítséggel, az adófizetők forintjainak bevonásával tudták felszámolni, mert a kár nagysága meghaladhatta a károkozó teljes eszközállományának értékét is. Ha az állam nem akar időről-időre jelentős szennyezések mások utáni feltakarítója lenni, hatékonyabban kellene érvényt szereznie a környezetvédelmi előírások betartásának. Az mégsem normális eljárás, hogy a nagyobb környezeti károk után mindig az adófizetők terhére történjen meg a rehabilitáció. A mostani költségvetési helyzetben ez különösen tragikus lenne.

A környezeti szabályozás sajnos nem ér ott véget, hogy a törvényalkotók elfogadnak egy szigorú rendelkezéseket magába foglaló jogszabályt. Ezeknek a reguláknak a teljesítését rendszeresen és hatékonyan ellenőrizni, a nem teljesítőket szigorúan szankcionálni szükséges. A magyar környezetvédelem azonban legendás a nyugat-európai szigorúságú törvényeiről és az azokhoz társuló, balkáni színvonalú ellenőrzésről. Költségvetési és technikai forrásokkal nem kellően ellátott, egyébként szakmájuknak elkötelezett munkatársakból álló felügyelőségeink jelenleg képtelenek az efféle haváriák bekövetkezési gyakoriságának mérséklésére, idejük nagyobbik részét irodai papírmunkával, s nem helyszíni ellenőrzésekkel, a kritikus kockázati pontok felderítésével tölthetik.

A katasztrófa továbbá környezetpolitikánk prioritásainak helyességét is vizsgálat tárgyává teheti. Az utóbbi időben a hulladékgazdálkodásban szinte minden erőt és tudást a települési szilárd hulladékok korszerűbb, az Európai Unió magas sztenderdjeinek megfelelő kezelésére, különösen a szelektív gyűjtésre és az újrahasznosításra koncentráltuk, míg kevesebb közfigyelem fordult az ipari tevékenységek hulladékaira. Ugyanakkor a termelési hulladékok nemcsak jóval nagyobb mennyiségben keletkeznek - a települési hulladékok az összmennyiség ötödét sem érik el -, de az emberi egészségre és az élővilágra különös kockázatot jelentő, úgynevezett veszélyes hulladékok is döntően itt állnak elő. Amíg hazánkban - és közelünkben, a Kárpát-medencében - úgy tűnik, évtizedenként egy nagyobb ipari-bányászati hulladék eredetű környezeti katasztrófa történik, s nem igazán tudjuk, hány időzített bomba ketyeg körölöttünk, addig EU-s nyomásra évente több milliárd forintot fogunk elpazarolni a települési hulladékok ártalmatlan komponenseinek optimálisnál magasabb arányú szelektív gyűjtésére. Ugyancsak kevés figyelem jut például az energetikailag kíválóan hasznosítható mezőgazdasági melléktermékekre, hulladékokra - amelyekből szintén lényegesen több keletkezik, mint települési szilárd hulladékból.

Ma a hulladékgazdálkodás első számú közellensége az ásványvizeket és üdítőitalokat magába záró PET-palack. Lássuk be, hogy a PET-palack nem okoz égési sérüléseket, nem teszi tönkre senki otthonát, nem változtatja terméketlenné a szántóföldeket, nem mos alá vasútvonalakat. Lehetséges-e, amennyiben egyszerre nincs erőnk mindent megoldani, hogy a kevés helyett a sokra, az alig kockázatos helyett a veszélyesre, a jelentéktelen helyett a fontosra, a divatos helyett a lényegire figyeljünk - a környezetvédelemben is?