Írország közel egy évtizeden át volt EU-tanácsadóink és politikusaink számára az európai felzárkózás bezzeg-gyereke, amelyről példát kellett volna vennünk. Most nálunk is nagyobb bajban vannak. De valójában mit kellene, és mit nem lenne szabad ellesnünk az írektől?

Ajánlat

Az ír válságAz [origo] összes cikke a témában

Amiről a szónok hallgatAntal Dániel írása Orbán és Barroso programbeszédéről

Fiskális alkoholizmus és furcsa kompromisszumokAntal Dániel írása a Költségvetési Tanács felállításáról

Nyissuk ki az eurózóna kapuját!Antal Dániel írása Magyarország helyéről az európai piacban

Gazdag vagy szegény nemzet-e a magyar?Antal Dániel írása a versenyképességről

OK.hu

Gazdaságpolitikához értő közgazdászként sok éven át bosszantott az "ír csoda": botcsinálta nemzetgazdászok és a kelta csodát áruló dublini és brüsszeli szakértők hada hozta azt az ír receptet, ami a svéd-csepphez hasonlóan egyszerre volt mindenre jó és semmire sem. Nem lehetett vitatkozni azzal, hogy Írország igen hatékonyan használja fel a gazdagabb EU-országoktól kapott segítséget; intézményei kívülről mentesnek látszottak a meddő politikai vitáktól és a gazdasági növekedése szinte páratlan volt. Ha viszont valaki kinyitotta a világ gazdaságföldrajzi atlaszát, tudhatta, hogy Magyarország és Írország gazdaságának működése, problémái és lehetőségei között igen kevés az átfedés. Az ír példa azonban mást jelent 2010-ben, mint 2000-ben, az előcsatlakozási alapok korában. Írország ma nem fejlesztési támogatást, hanem az életben maradáshoz szükséges segélyt kér Brüsszelből. Ebből a szemszögből nézve duplán érdekes a kérdés: vajon Írország mennyire (volt) jó mintaország? Hasonlítunk-e hozzájuk vagy sem? Volt-e valami jó abban, amit csináltak, és mi az, amit nem szabad tőlük átvenni?

Sajnos a csatlakozásunkat megelőző konjunktúra és a mostani válság idejében is igen keveset tudunk arról, hogy mik az ír modell tanulságai. Írország egy kis népességű és gyorsan növekvő, a világnyelvként funkcionáló angolt anyanyelvként beszélő népességű agrárgazdaságból indult el a gazdasági fejlődés útján, Magyarország viszont egy közepes és erősen öregedő, a világ által soha nem értett magyar nyelvű ipari gazdaságból startolt a rendszerváltás után. A világgazdasági válság eltérő módon hozta felszínre a két ország gyors átalakulásának és kiegyensúlyozatlan fejlődésének a problémáit: hazánk ráadásul valószínűleg ki is esett a gazdag országok klubjából, ahova 2007-ben még Írországnál is kevesebb év alatt sikerült feljutnia. Ma Magyarországon a költségvetési szektor, Írországban a bankrendszer van válságban, ami messze nem ugyanaz a probléma. Eddig az éves GDP közel harmadát vitte el az ír bankok megmentése, mivel az ír kormány garantálta, hogy nem hagyja az ír emberek pénzét a rossz bankokból elúszni. Csak az arányok érzékeltetése végett: ez a gazdaság teljesítményéhez képest a tizenötszöröse annak, amit a mi kormányunk az öregségünkre félretett pénzünkből remél jövőre megszerezni, vagy amennyit idén a válság miatt saját kiadásaiból spórolni kényszerült. Ezzel szemben Magyarországon semmiféle bankválság nincs és nem volt az elmúlt években: nemhogy az államnak kellene bankot mentenie, de a magyar bankrendszer olyan stabilnak bizonyult, hogy a kormányunk különadóval vesz el pénzt az államcsőd elkerülése érdekében a bankoktól.

Önmagában az a kiindulópont, mindkét ország egy emberöltőnél rövidebb idő alatt akart eljutni a gazdag országok klubjába, csak a hasonló ambícióra utalt. A gazdaságpolitikai párhuzam csak addig a pontig nyilvánvaló, hogy a huszadik század második felében mindkét ország úgy gondolta, hogy kiaknázatlan ásványkincsek és jelentős belső keresletet garantáló hátország hiányában szüksége van az EU kontinentális piacára és a külföldi anyagi és humántőkére. Tudatos ipartelepítéssel, de nagyon eltérő szerkezetben építettük újra termelőkapacitásainkat: Írország tudatosan választotta ki az Intelt és az Apple-t olyan referenciabefektetőnek, amelyet követhetett a Google és a HP. Magyarország a kilencvenes évek tudatos iparpolitikájának eredményeként büszkélkedhet azzal, hogy a Suzukit és a GM-et követte az Audi és a Daimler. Az egyik ország a globális szolgáltatásokra és informatikára, a másik autógyártásra specializálódott. A mintabefektetőknek az exportteljesítménye nélkül se a gázszámlánkat, se az államadósságunkat nem tudnánk fizetni, ezzel mégsem vagyunk önmagában elégedettek.

A gyors, szinte türelmetlen meggazdagodás vágya miatt mindkét ország gazdaságára jellemző egyfajta kiegyenlítetlen fejlődés, aminek egyfelől pozitív eredménye a világszínvonalú termékeket előállító vállalatok meghonosodása, másrészt gyengesége, hogy a fejlődés ütemével sem a helyi kisvállalkozások, sem az állami szervek nem tudtak lépést tartani. Hiába gyártják a világ legmenőbb mobilalkalmazásait vagy sportkocsijait az íreknél és nálunk, és hiába nő mindkét ország ipari termelése közel tíz százalékkal a válság ellenére: a kisvállalkozások nem voltak képesek olyan minőséget elérni, amivel kapcsolódhattak volna a világ élvonalát képviselő csúcstermelőkhöz, és az állami szervek sem voltak képesek a világ élvonalának megfelelően korrekt kereteket biztosítani az üzlet fejlődésének. Mindkét ország kisvállalkozói túlzottan függenek az EU támogatásaitól, és mindkét ország piacszabályozó intézményei látványos kudarcokat vallottak. Írországban a bankfelügyelet képtelennek bizonyult arra, hogy leállítsa az ingatlanbuborék finanszírozását. Magyarországon az állami szervek nem voltak képesek megakadályozni, hogy az EU csatlakozásunk óta ne szegjük meg minden évben a felelős költségvetési gazdálkodás szabályait.

A gazdasági válság igencsak átrendezte a gazdasági erőpozíciókat a világban és Európában is, és ebből a menetből se Írország, se Magyarország nem túl jól jött ki. Miközben a világgazdaság gravitációs pontja érezhetően délkeletre tolódott, az EU-nak a központja relatíve megerősödött: éppen ezért olyan izgalmas, hogy Magyarország jelenleg Keleten, Írország Nyugaton keresi az igazodási pontjait. Az írek elfogadják az EU, az IMF és a Világbank szabályait és tagok maradnak a Gazdasági és Monetáris Unióban. Az ír kormány az amerikai kamarával egyeztet a válság megoldásáról, és idén több külföldi befektetés fog érkezni az országba, mint az elmúlt hét évben bármikor. Írország azon a pályán szeretne ügyesebben továbbhaladni, amivel fél emberöltő alatt a közepesen fejlett országból a gazdag országok közé verekedte fel magát. Magyarország ezzel szemben már nem fogadja el az EU pénzügyi intézményrendszerének segítségét, megszünteti a nyugati szervekhez hasonlóan felállított költségvetési ellenőrző szervezetét, államadósságát keletről szeretné finanszírozni, kormánya a hazai vállalkozói kamarával konzultál és belső erőforrásait keresi, továbbá egyáltalán nem törekszik a monetáris unióba. Vajon annyira különbözőek vagyunk, hogy tényleg más utat kell bejárnunk, vagy mégis hasonlítunk, és egyikünk téved?

Úgy gondolom, hogy a modell követése vagy a modellváltás sokkal élesebb választások elé fog bennünket állítani az elkövetkező tíz évben, mint korábban.

Az EU-tagság Írország bezzeg-ország státusza óta sokkal több joggal és kötelezettséggel jár. Amikor beléptünk, úgy tűnt, hogy csak korlátozott fejlesztési segélyre tarthatunk igényt, azonban az EU sokkal bőkezűbbnek (és egymásra utaltabbnak) bizonyult. A világválság kirobbanásakor először éppen Magyarországnak nyújtott az EU segítséget, hogy a devizahitelesek ne veszítsék el mindenünket; a görögök azért tudnak még (állami) nyugdíjat fizetni, mert az eurózóna a segítségükre sietett. Most Írország számíthat a Maastricthi vagy Lisszaboni Szerződés idején elképzelhetetlennek tartott (és egy főre vetítve a nekünk adottnál talán nyolcszor is nagyobb) segítségre. A számlát álló Németország eközben hónapok alatt kikényszerítette a tagsági kötelezettségek komolyabban vételét is. Még nyáron is hihetetlennek tűnt a Lisszaboni Szerződés módosítása ennek érdekében, azonban a Gazdasági és Monetáris Unióval szembemenő tagállamokat szankcionálják. Az erre vonatkozó szerződést akár már a vonakodó magyar elnökség előtt aláírhatják a tagállamok. Az EU Bizottsága kimondta, hogy a közös nyugdíjpolitika alapja csak az lehet, hogy az egyik ország állami nyugdíjrendszere nem fenyegetheti a másik ország állami költségvetését. A német kancellárnő halálra rémítette Írország hitelezőit, amikor kimondta, hogy aki olyan kormánynak ad kölcsönt, amely azt nem tudja megadni, a jövőben számítson veszteségekre is. Egy külső szemlélő számára talán még izgalmasnak is mondható Írország és Magyarország ellentétes irányú tapogatózása, de az íreknek és nekünk is a bőrünkre megy a dolog. Talán ma sem volna érdektelen megkeresni az ír és a magyar modell hasonlóságait és különbségeit.