Kedd hajnalban a kormánypárti képviselők szavazatával elfogadta az országgyűlés az új médiatörvényt, amely ellen mind itthon, mind nemzetközi szinten a szólás- és sajtószabadság korlátozására hivatkozva tiltakoznak. Kell-e félni attól a hatalomtól, amely hatalom fél a médiától?

Ajánlat

Médiatörvény 2010Az [origo] összes cikke az új médiatörvényről

Adam Michnik: Magyar barátaimhozA lengyel Gazeta Wyborcza alapító főszerkesztőjének írása a médiatörvényről

OK.hu

"The press is the enemy" - Nixon híres mondata akkor és abban a helyzetben, amikor elhangzott, teljes mértékben igaz volt. A sajtó már csak olyan, hogy bizonyos politikusokkal és politikai erőkkel szemben olykor valóban kérlelhetetlen és kegyetlen ellenségként viselkedik, amire a politikusok hol rászolgálnak, hol pedig nem. Most, hogy a magyar kormányra itthonról és külföldről is össztűz zúdul a médiatörvény miatt, és a kormány képviselői a magyar baloldali ellenzék mesterkedését sejtik már német üzleti és brit konzervatív lapok publicisztikái mögött is, érdemes egy kicsit elgondolkozni Nixon mondatán. A magyar kormánypárt ugyanis láthatóan pontosan azt gondolja a médiáról, mint az USA egykori elnöke.

De vajon mi lehetett az eredeti szándék a médiatörvény mögött? Már teljesen lényegtelen. A lényeg az, hogy a kormánypárt képviselői vagy nem tudták, vagy nem akarták hihetően és meggyőzően elmagyarázni sem idehaza, sem külföldön, hogy miért van szükség erre a törvényre - valójában. Lehet, hogy az elhangzott érvek - a bulvármédia elleni fellépés, az emberi méltóság védelme, a kuruc.info levadászása stb. - fedték a valóságot, ám mégsem sikerült senkit sem meggyőzniük. Most pedig már az ügy abban a szakaszban van, amikor a jó szándék bizonygatása és a magyarázkodás senkit nem érdekel.

Tegyük viszont gyorsan hozzá azt is, hogy akinek nincs semmiféle rossz és hátsó szándéka, az nem úgy viselkedik, ahogyan azt a kormánypárti képviselők tették. A médiatörvény vitájának parlamenti közvetítésében ugyanis olyan elképesztően feszengő kormánypárti képviselőket lehetett látni, akik a szégyenkezés összes lehetséges öntudatlan gesztusát produkálták. A kormánypárti felszólalók pedig vagy folyamatosan mellébeszéltek, zavartan és feltűnően amatőr módon kikerülve az ellenzék teljesen egyértelmű kérdéseit, vagy pedig erőszakos visszatámadással és ledorgálással próbálták meg letudni a kötelező válaszadást. És akkor a kamerák és újságírók elől az Országgyűlés különböző zárt részeibe folyamatosan szemlesütve menekülő honatyákat még meg sem említettük. Minden gesztusukon látszott: nagyon is jól tudják, mit készülnek megszavazni, és hát nem büszkék rá.

Mostanra tisztán látszik, hogy a törvény által keltett bizalmatlanság légkörében a médiahatóság és a média, illetve a kormány és a média viszonya gyors romlásra van ítélve. Ahogyan a hasonló öngerjesztő folyamatoknál lenni szokott, a törvény hatására egymással szembe kerülő felek olyan lépésekre fogják magukat elszánni, amelyek korábban egyébként eszükbe nem jutottak volna. Ahogyan a sajtó egyre nagyobb része támadja a kormányt, a kormány ezt önigazolásnak fogja majd fel, amikor pedig az NMHH tényleg elkezdi osztogatni a pofonokat, az a médiát és rajta keresztül a közvéleményt elkerülhetetlenül a kormány ellen fogja hangolni.

Van azonban egy furcsa csavar az egész történetben: mégpedig az, hogy a média a Fidesszel szemben egyáltalán nem volt ellenséges, sőt. Orbán Viktor nem izzó gyűlöletben vette át a kormányzást, hanem egy olyan pillanatban, amikorra a sokat emlegetett balliberális médiának nem hogy túlsúlya, hanem már súlya sem igazán volt. Magánbeszélgetésekben még neves baloldali értelmiségiek is szimpátiájukat fejezték ki a Fidesz elnökének egyre baloldalibb és szociálisan érzékenyebb megnyilvánulásai miatt, liberális közírók pedig a Fidesz kétharmadának előnyei mellett érveltek. A magyar sajtó általánosságban vagy reménykedve, vagy távolságtartóan, de semmiképpen sem kérlelhetetlen ellenségességgel várta az új kormányt. Persze, bizonyos esetekben volt ebben egy jó adag opportunizmus is, de ezt talán hozzá sem kell tenni.

A médiatörvénynek azonban egyértelműen az az üzenete, hogy a Fidesz ennek ellenére is ellenségként tekint a sajtóra. Hogy ennek mi lehet az oka, szintén remek tárgya lehet a találgatásoknak. Valószínűleg van némi igazság abban, hogy a motivációkat a '90-es évek médiaháborúiban kell keresni. Például, hogy számos kormánypárti döntéshozó számára máig az a kép él a médiáról, amit a '94-es választások előtt megtapasztaltak, amikor a Fidesz a baloldali-liberális sajtó kedvencéből hirtelen első számú közellenség lett, és a média támadásaiban majdnem meg is semmisült. Akárhogy legyen is, a médiatörvényt egyértelműen ezekre a médiaháborús viszonyokra szabták. Csak éppen lassan már 2011-et írunk, amikorra is a késő kádári médiaelitnek leáldozott, a véleményformáló orgánumokat pedig az interneten kell keresni, amelyek úgy egyébként függetlenek, a piacról, nem pedig pártalapítványokból élnek, és hát ismételjük meg még egyszer, a Fidesszel szemben még csak ellenségesek sem voltak. Idáig.

Azok a politikusok, akik elérték, hogy a médiatörvény olyan legyen, amilyen, nem csak hogy a média működését és jelenkori állapotát nem ismerik, de saját országuknak a hasonló helyzetekben azonnal feléledő kulturális hagyományait (ld. kurucosság) sem. Nem is beszélve arról, hogy miközben ők jobb esetben szabályozástechnikai, rosszabb esetben hatalmi kérdésként tekintenek a médiaszabályozásra, addig bizony ez a kérdés a nyugati világban elsősorban jogállami kérdés. A sajtó szabadsága ugyanis arrafelé mára egy ország demokratikusságának első számú fokmérője lett (lévén sajtószabadság és diktatúra ritkán járnak együtt, tehát ez egy elég hatékony mutató), és az amerikai külügyminisztérium országjelentései sem véletlenül szentelnek akkora figyelmet a témának.

Azoknak a politikusi alkalmassága tehát, akik a médiatörvényt keresztülverték és közben ennyi alapvető szempontot nem vettek figyelembe, finoman szólva is megkérdőjelezhető. Az biztos, hogy attól a hatalomtól, amelyik annyira ostoba, hogy semlegesíteni akarja a médiát, de közben mégis ellenséggé teszi, attól igazán nem kell félni.

És különben is: miért féljen a média attól a hatalomtól, amely hatalom fél a médiától?

Nixon elnöknek természetesen rengeteg jó oka volt rá, hogy a sajtót ellenségnek tekintse. Nagyon úgy néz ki, hogy erre a mostani magyar kormánynak is egyre több oka lesz. A legfőbb okot azonban úgy hívják, hogy médiatörvény, és ahogy Nixon esetében igaz volt, úgy a magyar kormány esetében is igaz: legfőbb ellensége saját maga.