Magyarország napokon belül átveszi az EU tanácsi elnöki teendőit. Mi jelentene elnökségi sikert vagy kudarcot? Hogyan tudunk személyesen és közösségként is hasznot húzni az EU-elnökség adta lehetőségekből?

Ajánlat

Koalíciók és fordulatok a nyugdíjvitábanAntal Dániel írása

Amiről a szónok hallgat: Orbán és Barroso értékel és utat mutatAntal Dániel írása

Nyissuk ki az eurózóna kapuját!Antal Dániel írása

OK.hu

A Lisszaboni Szerződés pontosan azzal tette a hazánkhoz hasonló méretű országok számára is elérhetővé a sikeres szereplést, hogy némileg leértékelte a soros tanácsi elnökséget. A világpolitikai szereplés és a legfontosabb EU-csúcsok megszervezése ma már Herman van Rompuy állandó elnök feladata, így Magyarország minden erejét a rendes tanácsi ülések levezénylésének szentelheti. A sikereket és a kudarcokat ahhoz kell mérni, hogy a Tanács egyfajta "felsőház", amely olyan, évek óta előkészített döntéseket véglegesít, amelyeket nem mi indítottunk, és többnyire olyan új feladatokat szab, amelyeknek az eredménye csak az után lesz látható, hogy utánunk mások is évekig dolgoztak rajta.

Mivel a tanácsi elnökség az egész Unió közös ügyeiről szól, a legfontosabb prioritást nem mi határoztuk meg. A 2010-es euróválság miatt megkezdődött a gyakran csak a maastrichti kritériumokkal fémjelzett közös gazdaságirányítási rendszer átalakítása, egy állandó válságkezelő mechanizmus kidolgozása. Időszerűvé vált a Lisszaboni Stratégiát felváltó Európa 2020 gazdaságpolitikai stratégia hét kiemelt programjának lezárása. A magyar kormány a soros elnökségek egyik fő fegyverét alkalmazza akkor, amikor a kizárólag növekedési fókuszú Európa 2020 hét keretprogramjából egyet, a szociális ügyeket, pontosabban a szegénységpolitikát emeli ki. Mindez összhangban volna a belpolitikai stratégiájával, de élesen szemben áll a taktikájával: a legfontosabb szövetségese ugyanis az érintett főigazgatóságot vezető Andor László biztos lehet, akiről az Orbán-kormánynak el kell döntenie, hogy inkább szocialistának vagy inkább magyarnak tekinti. Hazánk az eddigi Gazdasági és Monetáris Unióban sem teljesítette tagi kötelezettségeit, nyugdíjpolitikája pedig az európai szemeszter egyik ketyegő bombája. Az sem teszi könnyűvé a szakmai munkát, hogy az ügyben érintett Pénzügyminisztériumot fél éve vonták össze a gazdasági tárcával, a Költségvetési Tanács szakértőit szélnek eresztették, a monetáris hatósággal a kormány "két malomban őröl", Orbán és Barroso pedig különböző irányokat jelölt ki. Vagyis a fő prioritások terén az ülések szakszerű levezetése kihívás, a szociális politika kiemelése tényleges siker volna.

A soros elnökségekre jellemző sikertörténetnek tippelem a közös EU-szabadalom megalkotását. Ezen a téren a jeget már előttünk feltörték, amikor 23 tagállam úgy döntött, hogy a kekeckedő spanyolokat és olaszokat maga mögött hagyja. Ettől Csehország és Ciprus azért ijedt meg, mert ők is gyakran tesznek egyedül keresztbe, és a "megerősített együttműködés" jegyében máskor egyedül maradhatnak. Türelem kell hozzá, de csoda nem, hogy a magyar elnökség a négy országot visszahozza a közös szabadalmi egyezség alá, és diadalmasan felmutasson egy mindenki számára fontos eredményt. Ha összejön, az uniós koreográfia szerint az udvarias taps minket illet: ahol majd mi végezzük az aprómunkát, annak a babérját szintén valaki más fogja learatni.

A magyar kormányzat olyan bonyolult szakpolitikákat címkézett fel az Erősebb Európa prioritása alatt, mint a víz-, energia- és élelmiszer-politika. Ezeken a területeken a Bizottság és a parlament az általunk elnökölt Tanácshoz képest erős, Magyarországnak pedig a vízkeretirányelven kívül igazán fontos saját kezdeményezése alig látható. Bár szinte biztos, hogy leteszik az alapkövét a szlovák-magyar gázvezetéknek, és szentesíteni fogják a Duna-stratégiát - ezeknek kevés köze van a soros elnökségünkhöz. Nem baj, ha mégis az elnökségi stáb fog sütkérezni a siker fényében, hiszen a soros elnökség egyik fontos feladata az, hogy a magyarok számára közel hozza az Uniót. A közös intézmények még naptárigazítással is segíthetik, hogy az ilyen "rendes" uniós folyamatok a kiemelt hazai figyelem időszakára essenek, mert ezeken keresztül lehet megmutatni, hogy az EU ténylegesen a miénk.

Véleményem szerint elnökségünk legkézzelfoghatóbb célja a bővítéspolitika. Ezen a területeken még mindig a Tanácsé a főszerep, ráadásul 2009 és 2010 során az EU a saját gazdasági válságával és nem ezzel volt elfoglalva, vagyis bőven van tennivaló. Igen nagy szerencsénkre a számunkra konkrét gazdasági és politikai előnyökkel kecsegtető horvát csatlakozás pont aktuális. Az Orbán-kormány érthetően ezt a már megítélt tizenegyest szeretné berúgni. Ez szerencse dolga lesz, de jó esélyekkel. Mivel nem a csatlakozás ténye, hanem annak a dátuma a tét, a győzelem az volna, ha a magyar elnökség elérné a csatlakozási szerződés aláírását. Ahhoz viszont, hogy csoportelsők legyünk bővítéspolitikában, idegenben is kéne egy-két gólt rúgni. A legsimább a vadonatúj tagjelölt Montenegróval elkezdendő érdemi tárgyalások kiharcolása lehetne - a miniköztársaságban felértékelődnének a jelentős magyar befektetések, és ez másoknak se fájna nagyon. Szerbia ügyének előmozdítása fontosabb, de együtt jár a Koszovó-problémával, amelyet Szlovákia és Románia kimondatlanul összeköt a magyar kisebbség vélt szeparatista törekvéseivel. A macedón névvitát nálunk erősebb diplomáciai hatalmak is mindig csak null-nullra hozzák. A törökök ügyében az EU vesztésre áll, de ez már olyan nagypolitika, ahol minden lépés igen kockázatos. Azt meg aligha kell elmondani egy futballbarát miniszterelnöknek, hogy Izlandot sose szabad leírni. A kis ország képes hamuval és toxikus pénzügyi eszközökkel teleszórni az EU-t, ezért sok tagállam szeretné már belül látni. Izlandnak viszont nem nagyon akaródzik csatlakozni. A tárgyalások kisiklása egy olyan kellemetlenség volna, amellyel a többiek miatt volna muszáj foglalkozni.

A polgárbarát unió címke alá bevont feladatok ártatlanul indultak, de mára alá lettek aknázva. A határon túli magyarokat, valamint Orbán Viktor két fő szövetségesét, Basescu elnököt és Boriszov miniszterelnököt is fájdalmasan érinti, hogy a németek és a franciák el akarják halasztani a schengeni csatlakozásukat. Az alapvető jogok terén nem jön ki jól, hogy sokak szerint a soros elnökként a kirakatba kerülő Magyarország szembemegy az Unióval. A médiatörvényünk körüli összeurópai botrány miatt az ellenzéki és külföldi froclizás mellett tényleges öngólok is becsúszhatnak.

Martonyi János külügyminiszter nem győzi elégszer elmondani Európa-szerte, hogy soros elnökségünk ereje a kormány szokatlanul erős belpolitikai erejére épül, ami két okból kockázatos stratégia. Egyrészt azért, mert a kormány ezt az erejét elsősorban nem a tanácsi elnökösködésre, hanem a teljes magyar állami intézményrendszer átalakítására és alkotmányozásra fordítja. Az erős politikai támogatottság az átalakuló és megszűnő intézmények gyenge intézményi támogatásával járhat együtt, ami különösen akkor okozhat lebőgést, ha a magyar külügyi retorika túlzott várakozásokat kelt az európai partnerekben. Sok fontos elnökségi feladatot ugyanis nem az ereje teljében lévő kormánynak és Országgyűlésnek, hanem az átszervezések, leváltások, irányváltások időszakát élő minisztériumoknak, háttérszervezeteknek és a kormánytól független állami szerveknek kellene lebonyolítaniuk.

Ehhez kapcsolódóan kell értelmezni azt a közhelyet, hogy az EU-elnökség nem a kormány ügye, hanem nemzeti ügy. Pár száz miniszter és államtitkár mellett több tízezer gazdasági szakember, civil aktivista, lobbista fog hazánkba látogatni. Ők rendezvények százain igyekeznek kibeszélni és befolyásolni az EU döntéseit. Ha már itt vannak, ki fogják használni az alkalmat arra, hogy egy közepes méretű tagállamban új intézményi, üzleti és személyes kapcsolatokat építsenek. Miközben a mindenkori kormánynak intézményesen rendelkezésére állnak ezek a kapcsolatok, a kormánytöbbségtől független intézményeknek és az ellenzéknek is igen jól fog jönni, hogy a potenciális nemzetközi szövetségesek házhoz jönnek. A soros elnökségnek a kisebb tagok szereplési lehetősége mellett a másik fontos funkciója az, hogy fél évre fizikailag is elérhető közelségbe hozza az Uniót. Az ellenzéktől csak azt fogjuk hallani, hogy a kormány szembemegy Európával, a kormánytól meg azt, hogy az ellenzék vagy az európai vállalati szféra csak árulkodik. Ezen a téren azonban nem lehet veszíteni, hiszen mindenkinek érdeke, hogy legyen élő európai üzleti, szakmai, baráti szövetségese. Kapcsolatépítésre pedig olyan sok lehetőség lesz, hogy a gyakorlatban ennek a cikknek is bármelyik olvasója részt vehet valamelyik rendezvényen, és begyűjthet némi hasznos információt meg egy csokor névjegykártyát. Az így kialakuló új, személyesen is megerősített kapcsolatok pártállástól, közügytől, iparágaktól, ideológiáktól függetlenül EU-elnökségünk fő hozadékai lesznek. Ezt nem érdemes kihagyni.