Nácinak nyilvánították és elűzték Cannes-ból a világhírű filmrendezőt, aki szerencsétlen nyilatkozata után rögvest bocsánatot is kért. Szabad-e közel hetven évvel a háború után viccekkel tabukat döntögetni?

Ajánlat

• Lars von Trier Hitlert éltette Cannes-ban
• Lars von Trier bocsánatot kért Hitler éltetéséért
• Kitiltották Cannes-ból Lars von Triert, amiért Hitlert éltette

OK.hu

Kitiltották Lars von Trier dán filmrendezőt a cannes-i filmfesztiválról, miután arról beszélt, hogy igazából megérti Adolf Hitlert és még szimpatizál is vele. "Persze csinált rossz dolgokat, és nem a második világháborúra gondoltam, amikor azt mondtam, hogy megértem" - tette hozzá a sajtótájékoztatóján viccelődő rendező, aztán mindezt azzal egészítette ki, hogy nagyon is pártolja a zsidókat, de "azért Izrael eléggé idegesítő". Az már akkor nyilvánvaló volt, hogy ezt a fajta humort nem mindenki díjazza (nem is feltétlenül kell), noha aki egy kicsit is ismeri a dán rendező munkásságát, annak számára nyilvánvaló lehetett, hogy csupán viccről van szó. A provokatív gesztusairól jól ismert von Trier ennek ellenére később mégis úgy érezte, hogy nyilatkozatban kell bocsánatot kell kérnie. Ebben egyértelműen tagadta, hogy "antiszemita, fajvédő vagy náci" lenne - noha ezek komoly emberben addig sem merültek föl. Ekkor azt lehetett gondolni, hogy nyugvópontra is jut az ügy, de nem: egy nappal később kitiltották a rendezőt a fesztiválról, és azt még most sem lehet tudni, új filmje egyáltalán versenyben maradhat-e az Arany Pálmáért.

Hogy a történtekről pontosabb képünk legyen, nem árt tisztában lenni az ügy hátterével. Gondolok itt elsősorban arra, hogy von Trier harminchárom éves koráig abban a tudatban élt, hogy ő zsidó, és csak ekkor tudta meg, hogy édesapja valójában német volt. Fontos adalék még, hogy filmjeit a múltban rendre szétszedte a sajtó a cannes-i bemutatókat követően: volt ő már sátánista, nőgyűlölő és még ki tudja, mi minden. Náci speciel még nem volt, ám a korábbi bocsánatos bűnökkel ellentétben ezt már nem tudja levakarni magáról. Von Trier a létező legnagyobb tabuba gázolt bele, amit a nyugati világban tiszteletben szokás tartani, és a fesztiválszervezők hisztérikus reakciója újra ezt igazolta: igen, mi szeretjük ám a jó tréfát, no de Hitlerrel és a nácikkal nem szabad viccelni. Pedig elég sokan megtették már ezt az elmúlt pár évtizedben, és nem dőlt össze a világ. Sőt, maga Von Trier is utalt arra a szónoklata végén ("Vajon hogy fogok ebből kikeveredni?"), hogy még véletlenül se vegye komolyan a szavait senki. Az sem mellékes szempont, hogy ha valamiről ellentmondást nem tűrően kijelentjük, hogy nem szabad vele még viccelni sem, akkor annak a feldolgozása, megértése is sokkal nehezebben fog menni. Nem túlzás ezért az sem, hogy ez a merev, dogmatikus és humortalan hozzáállás csak árt az ügynek.

De a viccet félretéve is számos példa van arra, hogy búcsút inthet a karrierjének az, akit bárhogyan is kapcsolatba hoznak a nácizmussal. Csak a közelmúltból emlékezhetünk a divattervező John Galliano esetére, aki egy videófelvételen láthatóan tökrészegen azt magyarázta egy idegennek, hogy a beszélgetőtársát el kéne gázosítani, és hogy ő bizony szereti Hitlert. Valamiért nem tudok biztos lenni abban, hogyha Galliano csak annyit mond, "atombombát kellett volna dobni a szülővárosodra, mielőtt még anyád megszült volna téged", ami amúgy nem kevésbé durva, akkor is ekkora ügy lesz az esetből. De Hitler az más. Így gondolta ezt a munkáltató, a Dior is, és Galliano repült a cégtől. Négy évvel ezelőtt az énekes, Bryan Ferry nyilatkozata kavarta fel a világot: akkor a Marks & Spencer mondta fel a vele kötött reklámszerződést, amiért Ferry egy interjúban arról beszélt, csodálója Leni Riefenstahl filmjeinek és Albert Speer építészetének, elismerően nyilatkozott a látványos náci parádékról és azzal viccelődött, hogy a stúdióját "Führerbunkernek" nevezi. (Egyébként, ha már pop és nácizmus: mára minden, amivel 1977-ben a punk sokkolni próbált, megszokottá és elfogadottá vált, egyedül a náci tabu maradt érintetlen.)

Most pedig képzeljük el, mi történt volna, ha Lars von Trier Cannes-ban Sztálint dicsőíti a sajtótájékozatón, és arról beszél, hogy amúgy semmi baja a kelet-európai nemzetekkel, de azért "Lengyelország elég idegesítő". Egy-két elhatárolódás, elítélő nyilatkozat, jegyzék a lengyel követségről, és maximum értetlenség, hiszen Sztálint nyilván minden épelméjű ember pszichopata diktátornak tartja, akiben semmi szimpatikus nincsen. Lett volna belőle egy vicces, mínuszos hír mindenütt és kész. Pedig Sztálin tömeggyilkosi mivoltát sem kérdőjelezi meg ma már senki, de rá a Nyugat kevésbé érzékeny, talán mert szovjet katona nem jutott az Elba túlpartjára soha. Vagy vegyük példaként a japán Kishidan zenekar esetét, amely idén márciusban kavart botrányt azzal, hogy a nácik uniformisára emlékeztető ruhában lépett fel egy tévéműsorban. Vajon feltűnt volna bárkinek is, ha ugyanez a zenekar a Vörös Hadsereg egyenruhájában jelenik meg?

Kissé leegyszerűsítve ez még mindig a nürnbergi ítélet világa, ahol csak jók és rosszak küzdenek egymással a második világháborúban, az előbbieknek bármit szabad, a vesztesek pedig mindenért elviszik a balhét. Hiába derült fény azóta a szövetségesek számos olyan múlt századi tettére, amikhez hasonlókért szigorú ítéleteket szabtak ki Nürnbergben, az amerikai, brit, francia stb. hivatalos álláspont gyakorlatilag változatlan. Pár évtizedig persze el lehetett hitetni sok mindenkivel, hogy igen, a világháború, sőt, az egész világtörténelem rosszfiúi kizárólag a nácik voltak, de manapság, a korlátlanul áramló információ korában ez sokkal nehezebb. Ha pedig olyan kényelmetlen kérdéseket kezdünk feszegetni, hogy miként bántak a gyarmataikkal még a háború éveiben is a demokratikusan megválasztott kormányokkal rendelkező britek, franciák vagy belgák, akkor ki is lyukadhatunk a még mindig meglévő rasszizmusra is. Elvégre kit érdekel, hogy kinyírtak pár millió feketét, nem igaz?

Könyvtárnyi, ma is folyamatosan gyarapodó irodalom szól arról, hogy mit jelent a holokauszt, az eltervezett, állami szinten megszervezett népirtás. A von Triert kitiltó cannes-i határozat viszont nem a történelmi-lelkiismereti feldolgozás eredménye, hanem csupán illemszabállyá üresedett reflex. Könnyű mindenért a nácikat okolni, és úgy csinálni, mintha egyedül ők rondítottak volna bele a civilizált Nyugat képébe. Pedig nyilvánvalóan a nácikkal együtt az összes tömeggyilkos (sajnos volt belőlük elég sok) ugyanúgy teljes joggal rászolgált az utókor megvetésére, épp ezért nehéz megmagyarázni, miért egyvalaki testesíti csak meg a gonoszt közülük.

Közel hetven évvel a második világháború után lehetne már a civilizációnkban annyi belátás, hogy végiggondoljuk, mi az, ami segít és mi az, ami árt annak, hogy megértsük, mi és miért történt a múlt században. Az ilyen esetek, mint most a cannes-i zsűri eltúlzott és álszent reakciója, egyáltalán nem segítenek abban, hogy ez a világ kicsit is normálisabb legyen.