// 2011 // máj // 20
Végsőkig kitart férje mellett a Valutaalap bukott vezetőjének felesége, ugyanúgy ahogyan Hillary Clinton és még sokan mások. A holtomiglan-holtodiglan ősi parancsa vezeti ezeket az okos, modern nőket, akik többnyire saját karrierjüket is feláldozták vagy a józan számítás?
Napok óta a lemondásra kényszerült IMF-vezér, Dominique Strauss-Kahn szexbotrányára és annak pikáns részleteire figyel a világ. A férfi a pletykák szerint nem először botlott meg: egy francia írónő is kitálalt egy majdnem tíz évvel ezelőtti afférról, és újra előkerült a 2008-as magyar kaland, az M. Nagy Piroskával folytatott rövid viszony is. Az ügy nyilván érdekes kérdéseket nyit a francia belpolitikában, de van egy másik izgalmas aspektusa is. Miközben a vádak joggal háboríthattak fel minden jóérzésű embert, a nőknek nehezen ellenálló közgazdász-politikus felesége, a Franciaországban rendkívül népszerű, milliomos médiasztár, Anne Sinclair az eset után mégis határozottan kiállt férje mellett. Reakciója azonban egyáltalán nem meglepő, sőt nagyon is tipikus. Úgy tűnik, hogy a szexbotrányba keveredő politikusok feleségeinek mindig ugyanaz a szerep jut: a megaláztatás ellenére is megbocsátó, férjét tűzön-vízen át támogató nőé. Vajon miért?
Anne Sinclair kiadott egy közleményt, amelyben megvédte férjét a szerinte alaptalan vádakkal szemben, a közvéleményt pedig "tisztességre és visszafogottságra" szólította fel. Az előző botlásokkor nemcsak hasonló módon járt el, hanem tudatosan építette is Strauss-Kahn imázsát. A mindig megértő, jó feleségként viselkedő Sinclair még egy könyvet is kiadott a műgyűjtő elődeiről, amivel azt próbálta bizonyítani, hogy vagyonuk nem Strauss-Kahntól, hanem javarészt a Sinclair család örökségéből származik. 2006-ban pedig odáig ment, hogy azt nyilatkozta a nagy csábító hírében álló férjről, hogy büszke rá. Egy politikus esetében ugyanis fontos, hogy képes legyen a csábításra.
Nem Strauss-Kahné az első hasonló jellegű szexbotrány, és nem Anne Sinclair az első nő, aki az erős gyanú ellenére is hisz férjében. A legemlékezetesebb eset talán Bill Clinton félrelépése volt Monica Lewinsky-vel. Hillary Clinton kiállt férje mellett, sőt később már politikai összeesküvésként emlékezett vissza a botrányra. Hillary az NBC csatorna 2008. januári Today show-jában úgy nyilatkozott, az egész Lewinsky-sztori egy jobboldalról indított hatalmas konspiráció része volt, amely valójában már akkor elkezdődött, amikor férjét megválasztották elnöknek.
Eliot Spitzer, New York állam demokrata kormányzója 2008-ban bukott le egy prostituált-hálózat visszajáró ügyfeleként. Spitzer pár nappal a botrány kirobbanása után lemondott a kormányzói posztról, mert magánéleti kilengései szöges ellentétben álltak azzal az állásponttal, amelyet a prostitúció kérdésében képviselt. Politikusként tehát teljesen hiteltelenné vált. Felesége, Silda Spitzer az Eliotról szóló életrajzi könyvben abszurd módon mégis szinte magát okolta az eset miatt: "Egy feleségnek kötelessége gondot fordítania a szexre. Az én hibám: nem tettem eleget." Silda Spitzer mondata, akárcsak Anne Sinclair fent idézett kijelentése férje csábítási képességeinek dicséretéről, jól példázza, milyen szerep jut a nőknek a férfiak által uralt politikában, politikai oldaltól, pártszínektől és szlogenektől függetlenül. A megcsalt nőnek olykor még magát is kell hibáztatnia, vagy büszkének is kell lennie férje képességeire.
Mi lehet az oka annak, hogy ezek a nők a nyilvánosság előtt rendre kitartanak a férjeik mellett, holott a legnagyobb megaláztatásban van részük? A házasság intézményének tisztelete vagy a férjtől való egzisztenciális függés valószínűleg nem hozhatóak fel erős érvekként, hiszen a hasonló politikusfeleségek általában jelentős magánvagyonnal is rendelkeznek, a házasság intézményét pedig éppen férjük sértette meg. Nem volna kilátástalan a helyzetük a válás után, egyedül sem.
Lehet, sőt valószínű, hogy otthon a nappaliban a megcsalt feleségek gyűlölik és látni sem bírják a férjüket, de abban a társadalmi helyzetben, amiben ők vannak, az ésszerűség úgy kívánja, hogy kifelé mindig a férjükben biztos, elnéző asszonyok szerepét játsszák. Egy szexbotrány után elvált közéleti figura sokkal könnyebben bukik meg végleg a közvélemény szemében, miközben a nehézségeken túljutott, továbbra is házasságban élő politikus megítélése sokkal kedvezőbb.
Nincs ez másként a többi híresség esetében sem. Amikor a golfsztár, Tiger Woods félrelépései elkezdtek kiszivárogni, legnagyobb szponzorai további támogatásukról biztosították a golfozót. A kommunikációs és marketinges szakemberek szerint azonban a támogatók csak addig képviselik ezt az álláspontot, amíg a célcsoportok is kitartanak a sztár mellett. A siker tehát önmagában kevés ahhoz, hogy valakiből eladható brand legyen, egy mégoly sikeres, de negatív, bukott figurával senki sem hirdet olyan szívesen. A baseball ütőt ragadó asszonyról, a csúnya jelenetekről és a házastársak elmérgesedő viszonyáról szóló hírek pedig Woods esetében végül tényleg jelentős károkat okoztak. Szépen lassan elkezdtek kihátrálni a támogatók a golfozó mögül, akinek így sportkarrierjét is megviselte a magánéleti válság. A megkopott imázs hatására Woods sokat veszített "piaci értékéből".
A válás tehát jelentős anyagi és politikai veszteséggel járhat. A botrányokat egy felháborodott, egykori férjét támadó házastárs csak tovább mélyítheti - ezt igazolja Woods története is. Ha azonban a megcsalt fél képes felvenni a megbocsátó, minden körülmények között kitartó feleség szerepét, ha elfelejtődni nem is fog a botrány, a csendes és nagyvonalú asszony mérsékelheti a kiváltott indulatokat.
Ha olyan hétköznapi emberekről, házaspárokról volna szó, akik nem a nyilvánosság előtt élik életüket, a feleségek bizonyára jóval kisebb arányban tűrnék el a hasonló megaláztatást. Ezekben az esetekben azonban a felek között nemcsak házastársi kötelékről van szó, hanem érdekszövetségről is: ambiciózus, karrierjüket tudatosan építő párokról, akiknek sikere egymástól is függ. A békés házasság társadalmi megbecsültséget, vagyis előnyt jelent - különösen, ha valaki közszereplő, és az is kíván maradni. Egy nő, aki a megcsalt asszony bélyegét viseli, a közvélemény szemében egy szánni való, sajnálatra méltó figura, az esetek jelentős részében ki van téve az élcelődéseknek, a rosszmájú megjegyzéseknek. A férjében biztos, támogató, megbocsátó feleség méltósága azonban erősödik, csodálják nagylelkűségét és kitartását. Lehetőséget kap arra, hogy morálisan a férje fölé emelkedjen, és ezt a győzelmet később kamatoztathassa: ahogyan például Hillary Clinton is a külügyminiszteri beiktatásakor már viccelődhetett férje szexbotrányával. Esetünkben Anne Sinclair mostani szereplése a saját későbbi életútját is meghatározza, és ő is sokat kockáztat. A TF1 egykori sztárműsorvezetője 1997-ben éppen politikusférje miatt hagyott fel tévés karrierjével, pár napja pedig még arról álmodozhatott, hogy a 2012-es elnökválasztáson esélyes ura oldalán az Élyséé-palota erkélyéről integethet.
Ezekben az esetekben a tudatos kármentésnek, a mindkét fél számára előnyös alkunak valószínűleg még az érzelmeknél is nagyobb szerepük van abban, hogy a megalázott nő végül szinte mindig úgy dönt, nem hagyja el a férjét. De a női politikusoknak és a politikusfeleségeknek nemcsak emiatt jut a férjük feltétlen támogatása osztályrészül. A politikához hasonlóan a közvélemény is erőteljesen férfiszempontok alapján működik, az emberek azt várják tőlük, hogy megbocsássanak, legyenek megértőek, a család összetartói - vagyis, hogy mosolyogva játsszák a jó feleség hagyományos szerepét. Viszont ha nőként nekik lennének szexbotrányaik - amik egyébként jóval ritkábbak -, az valószínűleg tényleg igazán botrányos volna.
