Őszre csúszik annak a kamarai rendszer átalakításáról szóló törvényjavaslatnak a vitája, amely visszaállítaná a kötelező tagságot. Pár ezer forintért belépőt kapunk a középkori céhek világába, vagy tényleg van haszna ennek a módosításnak?

Ajánlat

A kamarai tagdíjon és a tagságon csatázik az üzleti és az agrárlobbiAz [origo] vonatkozó cikke

Szavazz megint Kádárra!Tallián Miklós írása az LMP népszavazási kezdeményezéséről

OK.hu

Az elmúlt egy évben a kormány szinte mindent át- vagy leginkább visszaalakított a 80-as évek "megreformált államközpontú" gazdaság- és társadalompolitikájának szellemiségében. Az elképzelések lényege, hogy a különféle érdekek érvényesítésére nem az erre legtermészetesebben alkalmas politikai képződmények (vagyis a pártok) szolgálnak, hanem az érdekeket az egységes államhatalom egyezteti a különböző, általa kijelölt "szakmai" szervezetekkel.

Ebbe az irányvonalba illeszkedik egy olyan törekvés is, amely a nyugdíjrendszerről, az oktatásról és hasonlókról szóló viták árnyékában ugyan kevesebb zajt csap, mégis lényeges, és sajnos egyértelműen rossz irányba mutató lépésről van szó: a vállalkozások kötelező kamarai tagságának visszaállításáról. A kormányzat és a kamarák szerint ez a lépés mindenkinek előnyös volna: segítene a vállalkozások érdekképviseletében, garantálná a magasabb színvonalú szakmai munkát, és hasonlók. A kamarák nem mellesleg milliárdos összeghez jutnának a tagdíjakból, továbbá az állam által fizetett kiegészítésből, utóbbi az egyelőre nem részletezett közfeladatok ellátásáért járna.

Az ötletet a vállalkozások (beleértve a Fidesz-kormánnyal ellenségesnek nem mondható viszonyban lévő nagyvállalkozókat is) szinte egyöntetűen utasítják el. Nem csoda, mert a kötelező kamarai tagság szó szerint középkori helyzetet teremtene, ráadásul újabb korporatív elemet hozna be a magyar közjogi rendszerbe. A kamarai tagság lényege ugyanis nem különbözik számottevően a céhek működésétől, ahol egy privát szervezet közhatalmi jogköröket kap arra, hogy eldöntse: ki és milyen feltételek mellett vállalkozhat, miközben (papíron) a tagok érdekeit is képviseli. Nehezen feloldható ellentmondás: egy szervezet egyszerre legyen pártatlan, megfelelően szigorú szakhatóság, és képviseljen hatékony lobbierőt.

Az elképzelés több szempontból is hibás. Először is modern, nyugati típusú képviseleti demokráciákban nem illik közhatalmat adni olyan szervezetnek, amelyik nem a választott parlamentnek, kormánynak, esetleg a törvényhozó vagy végrehajtó hatalom más szerveinek tartozik elszámolással. Ez a megoldás felborítja a képviseleti demokrácia egyik alapját jelentő arányos reprezentációt: bizonyos csoportok érdekérvényesítő képessége megnő, anélkül, hogy erre a hagyományos képviseleti rendszerben felhatalmazást kaptak volna, vagy esetleg kiemelkedően eredményesek volnának, és így kiemelkedően járulnának hozzá a közterhek viseléséhez.

Tudom, ennek Magyarországon és Európában - a civil szervezetek kultuszával kezdődően - nagy hagyománya van, de ettől még helytelen, és csökkenti a jogbiztonságot. Már épp elég rossz példát láttunk arra, milyen az, amikor a politika menetét nem választott, hanem korporatív elven kijelölt szervezetek irányítják. Gondoljunk csak a közmédiumok kuratóriumaira, az elnökválasztási hercehurcákra: annál alacsonyabb színvonalat azóta is csak ritkán sikerült elérni a magyar közéletben, pedig sok próbálkozás volt.

Másodszor a tapasztalatok szerint a különféle, kamarákba tömörítendő szakmák, csoportok sem egységesek, számos érdek- és véleménykülönbség áll fenn az egyes vállalkozások, egyes tagok között. Könnyen belátható, hogy ha a működés feltétele a kamarai tagsághoz kötött, akkor a kamara véleményét meghatározó tagoknak, vezetőknek igen komoly eszközük lesz az esetleges ellenvélemények elhallgattatására. Aki kritizálja a vezetést, pillanatokon belül a működéshez szükséges tagsági viszony megszűnését veheti észre. Ezzel pedig a képviselet elve a szakmai szervezeteken belül is súlyosan sérülni fog.

Harmadszor kérdéses, hogy a vállalkozások milyen előnyhöz jutnak. A korporatív modell miatt az állammal szembeni érdekérvényesítő képesség eleve meglehetősen csekély marad, és ezen még ront, hogy vélhetően az államnak komoly (informális) beleszólása lesz a tagokat sakkban tartani képes kamarai vezetőség kiválasztásába is. A magyar vállalkozások további, jellemzően komoly versenyhátrányt jelentő sajátosságaira (technológiai elmaradás, alacsony innováció, felkészületlen tulajdonosok)  a kamara semmilyen választ nem képes adni. Ez a fajta érdekképviselet legfeljebb arra jó, hogy a vállalkozások saját rövid távú kényelmüket növelő, eközben azonban ügyfeleik életét nehezítő szabályok megszületését mozdítsák elő.

A kötelező tagság ráadásul mindenkire többletterhet ró. Az állam a már így is működő, igen kiterjedt hatósági hálózat mellett még egy szervezetet finanszírozna, amikor egyébként a kiadások és a bürokrácia csökkentése a cél. A kvázi-hatósági ellenőrzés kiterjedne olyan területekre is, ahol a vevő elégedetlensége tökéletesen megfelelő minőségi kontrollt jelent. A vállalkozásoknak újabb anyagi és adminisztrációs terheket kellene viselniük, szintén a bürokráciacsökkentés jegyében. Ráadásul különösebb politikai haszna a kormányzatnak sem lesz belőle, a vállalkozói kamarák nem kifejezetten szavazómozgósító képességükről ismertek, az pedig az eddigi gyakorlat fényében kevéssé valószínű, hogy a kormányzat a szélesebb körű valódi partneri kommunikáció irányába indulna el.

Hogy ezek után kinek és mire jó a kötelező kamarai tagság, hacsak nem tényleg egyszerűen a korporatív állammodell további erősítéséről van szó, rejtély.