Riasztó adósságválság fenyegeti az eurót, az Európa Uniót, sőt még Amerikát is, amiben sokan a nyugati világ végső összeomlását és Kína, valamint a feltörekvő országok felemelkedésének újabb állomását látják. Miben rejlik mégis a Nyugat stratégiai előnye?

Ajánlat

Bárcsak (megint) úgy élhetnénk, ahogy élünk!Mong Attila írása a devizahitelesek mentőcsomagjáról

Vattamunkásokkal a bérkommandó ellenPapp József cikke a kötelező béremelésről

OK.hu

Természetfölötti okossággal kellene bírni ahhoz, hogy az ember meg tudja mondani, mi lesz az eurózóna válságának kimenetele. Az egyik pillanatban túlzásnak tűnik, a következőben meg már nem annyira az a prognózis, hogy a részleges vagy teljes görög államcsőd, ami most már alig-alig tűnik elkerülhetőnek, az euróövezet felbomlásához, sőt az egységes piac és az Európai Unió széthullásához vezet. Én egyelőre arra tippelek, hogy az utóbbiakat azért elkerüljük, bár az lehet, hogy hamarosan lesz újdrachma, újescudo, sőt talán még újlíra is).

Az mindenesetre elég biztosnak tűnik, hogy a gyorsan terjedő európai államadósság-krízis, amihez hozzá kell vennünk majdnem olyan riasztó amerikai párját is  (ez utóbbi éppen egy ottani államcsőddel fenyeget, ami valóban nagy baj volna), a világ Nagy Kiegyenlítődésének újabb fejezetét jelenti. Ebben a fejezetben a vezető hatalmak - Amerika és Európa - tovább veszítenek gazdasági és politikai előnyükből a feltörekvő országokkal - elsősorban Kínával - szemben.

Az európai és amerikai adósság felhalmozódása mögött többé-kevésbé hasonló okok állnak. A dél-európai országok azért adósodtak el ennyire, mert az euró alacsony banki kamatokat és biztonságot eredményezett, vagyis könnyen és büntetlenül vehettek fel óriási hiteleket. Ez Görögországban és Portugáliában államháztartási fegyelmezetlenséghez, Spanyolországban és Írországban nagy ingatlanpiaci buborékokhoz, és végül pánikhoz vezetett. Olaszország már évtizedek óta krónikusan verseny- és reformképtelen, amit az euró jelentette biztonság egy időre elfedett, de bohóc, alkalmatlan és korrupt miniszterelnökének kormányzása alatt válsága csak tovább mélyült (az Economist szerint az elmúlt tíz évben átlagosan 0,25 százalékos gazdasági növekedést produkált évente, aminél rosszabb teljesítményt az egész világon csak Haiti és Zimbabwe tudott felmutatni).

Az alacsonyan tartott banki kamatok, a beáramló kínai tőke Amerikában is elősegítette a felelőtlen hitelfölvételt, megkönnyítette az ingatlanpiaci buborék kialakulását, majd a pánikot. Amerika és Európa dolgát is megnehezíti, hogy nagy szociális rendszereik és elöregedő népességük kolosszális költségeket rónak rájuk; illetve láthatólag mind Amerikának, mind az Európai Uniónak komoly nehézséget okoz éppen, hogy egy-két napnál előrébb gondolkozzon, és így intelligens megoldást leljen a problémára.

Amerikában például biztosan elengedhetetlen lesz az adóemelés, csakhogy ezt éppen képtelen elfogadni a saját gyerekes állam- és adóellenes retorikáját teljességgel elhívő Republikánus Párt. A hatalmi ágak szigorú elválasztása ráadásul egyébként is megnehezíti a gyors döntést, különösen mostanság, amikor az intelligens és pártatlan diskurzus, mintha szinte teljesen kiveszett volna Washingtonból. Az Európai Unió intézményei eleve csak nagyon lassan tudnak dűlőre jutni bármilyen kérdésben, az európai politikai közösség, így a szolidaritás is gyenge, ami pedig megnehezíti, hogy nagyobb pénzeket mozgassanak a zóna egyik részéből a másikba. (A szorgalmas és takarékos németek nem értik, miért kellene nekik óriási összegeket költeniük a felelőtlen, lusta és notórius adócsaló görögök megmentésére - igazuk is van, csak éppen nem ez a legalkalmasabb pillanat ennek a fölemlegetésére).

Azt már a 2008-as nagy krach után lehetett látni, hogy ha a világgazdaság meg is ússza összedőlés nélkül, a hatalmas adósság, amibe a nagy nyugati államok a csőd felé rohanó bankok megmentésével verték magukat, egy sor problémát okoz majd. A magas államadósság rettenetes koloncként nehezedik rájuk. Hosszú időre aláássa a gazdasági növekedést, és arra kényszeríti az országokat, hogy ambícióikat minden fronton visszafogják. A britek például repülőgép-hordozó nélkül kénytelenek vívni a líbiai háborút, mert annyira le vannak égve, hogy drasztikusan csökkenteniük kellett fegyveres erőik méretét. A hosszúra nyúlt "retreat from Empire" (a gyarmatbirodalom végének) újabb fejezete ez. Niall Fergusson , egy népszerű brit történész, mostanában egyenesen arról szokott írni, hogy az amerikai államadósság, ami a nemzeti össztermék körülbelül száz százaléka (15 trillió dollár), az amerikai impérium végét, sőt, igazi apokaliptikus összeomlást hozhat el.

Lehet. Én viszont amondó vagyok, hogy korai temetni Amerikát és Európát, bár tény, hogy óriási adósságterhet nyögnek, ennek következményei pedig bizonyára nem túl rózsásak, még ha pontosan nehéz is őket felmérni.

Korai temetni őket, egyrészt azért, mert a válság előtti és az azt okozó pénzbőségbe bőven belejátszott az elmúlt két évtized amerikai (és kisebb mértékben európai) gazdasági növekedése is, amit pedig részben a technológiai forradalom tett lehetővé. A Nyugat jóléte elsősorban nem a hiteleken alapul, hanem azon, hogy a szabadpiaci kapitalizmus (még ha divatos is becsmérelni) és a tudományos racionalizmus sokkal több értéket és sokkal gyorsabban képes előállítani, mint bármely más ismert gazdasági és világnézeti rendszer. Az elmúlt évtizedek (és persze évszázadok, ha már itt tartunk) összes technológiai vívmánya Amerikából és Európából származik, hiába építenek akárhány kilométer autópályát meg hidat Kínában, és végeredményben ez a gazdasági fejlődés fő motorja.

Történetesen a kínai siker is ennek köszönhető: beszüntették a dogmatikus erőlködést a sehova nem vezető államszocializmussal, és bevezették a kapitalizmust, a szabadkereskedelmet. De az innováció területén a lemaradásuk továbbra is jelentős, részben azért, mert zárt és erősen ellenőrzött intellektuális környezetben, mint amilyenek a diktatúrák, éppen az innováció nem szokott túl jól menni. Ész nélkül trappolni parancsszóra és új dolgokat kitalálni csak a legritkább esetben megy egyszerre. A kínaiak mostanában szeretik azt mondogatni, hogy már nincs mit tanulniuk a Nyugattól, lásd a gazdasági válságot, amit ők olyan ügyesen elkerültek. Nekem viszont úgy tűnik, mintha a fejükbe szállt volna a siker, és mindig ilyenkor szokás a legnagyobbat zakózni.

Egyébként is nehéz elhinni, hogy ezt a nyaktörő fejlődést, amin keresztülmennek, és ami már most a világ egyik legegyenlőtlenebb országává tette Kínát, észbontó korrupcióval és környezetszennyezéssel együtt, a végtelenségig meg lehet úszni valamiféle társadalmi felfordulás nélkül. Azt most még nem tudni, hogy Kína ezekkel a kihívásokkal hogyan lesz képes megbirkózni, de arra emlékezzünk: az autoriter rendszerek stabilitása csak látszólagos, merevségük miatt valójában elég rosszul reagálnak a belső forrongásokra, hirtelen átalakulásokra. Ezt valamennyire a kínaiak is sejtik: a mostani vezetés, főleg a miniszterelnök, Ven Csia-paó, elég sokat beszél a demokráciáról, még ha a gyakorlatban semmilyen valódi engedményt nem is tettek ebbe az irányba.

Itt rejlik a Nyugat egyik legfontosabb stratégiai előnye: a politikai rendszere. Nálunk persze nincs nagy ázsiója a liberális demokráciának, de ezeknek az országoknak az évszázados stabilitását és dinamizmusát egyszerre garantálták a független intézmények, az egyéni szabadságjogok, a jogrend, a megosztott és alkotmányos fékekkel kordában tartott politikai hatalom, és a rendszeres választások (még ha ez utóbbiak sokáig korlátozottak is voltak). A Nyugat az adósságválság vihara után is megőrzi ezeket az értékeket, és a nyitott piacokkal és a technológia fejlődés eszközeivel együtt ez még akkor is hatalmas előny, ha az utóbbi időben sem az amerikai, sem az európai vezetők nem tűntek a helyzet magaslatán állni.