Kemény döntésekre készül a kormány szeptemberben, hogy tartani tudja a költségvetés tervezett hiányát. De mi lenne, ha kiderülne, hogy a magyar állami kiadások egy jelentős részére egyáltalán semmi szükség nincs?

"Matolcsy politikája tankönyvszerűen megvalósíthatatlan" - nyilatkozta az [origo]-nak az első Orbán-kormány gazdasági minisztere, Chikán Attila, aki gazdaságpolitikai irányváltást tart szükségesnek, és hasonlóképpen beszélt Mellár Tamás, a KSH volt elnöke is. Egyre többen vannak tehát már a kormánnyal rokonszenvező közgazdászok között is, akik - elhibázottnak tekintve az eddig követett gazdaságpolitikát - adóemelést és a költségvetési kiadások további lefaragását követelik az Orbán-kormánytól. Az is nyilvánvaló, hogy a szociális rendszerben minden további megszorítás kezelhetetlen társadalmi feszültségeket gerjesztene, a fűnyíróelvű kiadáscsökkentés pedig igen rövid időn belül ellehetetlenítheti az oktatást és az egészségügyet.

Vannak azonban a költségvetés kiadási oldalán olyan tételek, amelyek az állam úgynevezett "gazdasági tevékenységét" finanszírozzák, és amelyeken nagyon is lehetne takarékoskodni, anélkül, hogy azt a lakosság megszorításként élné meg. Ezek a jogcímek a költségvetésben nincsenek összegezve, állami és önkormányzati beszerzések, megbízások, beruházások, vissza nem térítendő támogatások formájában a büdzsé egyes fejezetei között vannak szétszórva. Így aztán mindennek a valóságos mértékét legfeljebb megbecsülni lehet, de még durva becsléssel is több ezermilliárd forintra, akár a bruttó hazai termék, a GDP 10 százalékára is rúghatnak. Nézzünk ezek közül néhány nagyobb tételt, amelyeken százmilliárdokat lehetne megfogni!

Először is a közbeszerzések. Magyarországon az Európai Unió nyilvántartása szerint a nyílt közbeszerzések GDP-hez viszonyított aránya a 2005-2009 közötti években kétszeresen haladta meg az eurózóna átlagát, még 2009-ben is 6 százalék felett volt. Mindez persze az uniós forrásokhoz való hozzáférésnek is következménye, mivel a kormányzati szektorban az uniós pénzekből megvalósuló projektek általában közbeszerzés-kötelezettek. Nem lenne azonban törvényszerű, hiszen a statisztikák szerint nem minden új csatlakozó országban ilyen magas ennek a típusú állami újraelosztásnak az aránya. Csehországban például lényegesen alacsonyabb, igaz, a későn jövő Bulgáriában és Romániában jóval magasabb. Ugyanakkor nemcsak a korrupcióellenes szervezet, a Transparency International, hanem még a Közbeszerzések Tanácsa szerint is legalább 25 százalékkal túlárazottak a magyarországi közbeszerzések. 2008-ban a túlárazás eredményeként az 1600 milliárd forintnyi nyílt közbeszerzés során mintegy 400-500 milliárd forint extraprofit került tehát magánzsebekbe. Sok kicsi sokra megy alapon tetemes összegeket lehetne megtakarítani a meghívásos közbeszerzések és az értékhatár alatti megbízások esetén is, itt is csak becslések vannak, de a GDP 1,5-2 százalékát kitevő összegről beszélünk.

Az állam gazdasági tevékenységének másik hatalmas területe a vissza nem térítendő támogatások osztogatása. Ezek forrásául jórészt az unióból érkező pénzek szolgálnak, de még bőven akad hazai költségvetési finanszírozású támogatás is. A támogatásokhoz általában pályázat útján lehet hozzáférni: egy részük a versenyszektor vállalataihoz áramlik, egy másik, jóval nagyobb hányaduk az államhoz, önkormányzatokhoz, illetve az általuk fenntartott intézményekhez kerül. A versenyszektor vállalatainak adott támogatások kedvező gazdaságfejlesztési hatásában bízni naivitás, a hatékony versenyt teszi lehetetlenné (és mélyen antidemokratikus) az, hogy egyik vállalat közpénzekből fejlődhet, a másik meg drága források igénybevételére kényszerül, vagy azért nem tud egyről a kettőre jutni, mert elvonják tőle a másoknak adott támogatások fedezetét.

Az önkormányzati szektorba áramló támogatások egy része, amelyekből főleg az alapfunkciók ellátásához nem kapcsolódó beruházásokat (fürdő, stadion stb.) valósítottak meg, messzemenően hozzájárult ráadásul a helyhatóságok kezelhetetlen eladósodásához: azért vettek fel hitelt, hogy a pályázati források elnyeréséhez szükséges önrész meglegyen. Ezekből többnyire olyan projekteket valósítottak meg, amelyeknek működtetése további közpénzek folyamatos felhasználása nélkül nem lehetséges. Az ajándéknak gondolt támogatás így viszi a pénzt, főleg, ha a létesítmény működtetése a helyi politikai elitbe ágyazódott vállalkozói körök tollasodásának legfőbb csatornájául szolgál.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy összességében a GDP tíz százalékára tehető éves keretösszeg felett rendelkezni az uralkodó elit legfőbb célja, annak elosztása átláthatatlan hatalmi harcok és alkuk eredményeként valósul meg, így törvényszerű, hogy nem a hatékonyság, hanem a zsákmányszerzés és a klientúra építésének szempontjai dominálnak. Ez a képmutató és élősdi újraelosztás azonban az erőforrások óriási pazarlását eredményezi, egyben a versenyképességet igencsak lerontó korrupció melegágya is. Ha az állam az ilyen típusú aktivitását képes lenne összezsugorítani, akkor egy gyökeresen új, a méltányos versenyen alapuló társadalmi-gazdasági rendszer felé nyithatnánk.

Milyen lépésekből állna ez a fajta nyitás? Első lépésként el kell érni azt, hogy az uniós forrásokat (a magyar befizetések nélkül évi mintegy 700 milliárd forintot) egy az egyben az államadósság csökkentésére fordíthassuk. Ez elemi érdekünk, mivel külső források nélkül képtelenség az adósság tőkerészét törleszteni. A csökkenő államadósság, valamint a képmutató modell leépítésének következtében gyorsan mérséklődnének a kamatfelárak, az adósságszolgálat egyre kevésbé emésztené fel a növekedés forrásait. Jelenleg mintegy ezermilliárd forinttal többet kénytelenek a hazai adósok (állam, vállalatok, háztartások) kifizetni évente a magas kamatfelárak és az árfolyamváltozások miatt, és akkor még nem is beszéltünk az előbb már részletezett összegekről (a túlárazott közbeszerzések extraprofitja, a feleslegesen osztogatott támogatások).

Másodszor: nem szabadna további állami és önkormányzati beszerzéseket indítani mindaddig, amíg a helyzet nem konszolidálódik. Felül kell vizsgálni a közpénzek folyósítása nélkül nem fenntartható létesítményeket, esetleg magánkézbe adni őket. Az, hogy az előző kormányzatok a lopás szinonimájaként intézményesítették a PPP-modellt, még nem jelenti azt, hogy korrekt viszonyok esetén ne lehetne eredményesen működtetni ezt a fejlett piacgazdaságokban jól bevált konstrukciót. Ott, ahol az államnak kötelessége nem hülyének lenni, a magánszféra és az állami szervezetek együttműködése a kölcsönös előnyökön alapul. Ott, ahol az államnak jogában áll hülyének lenni, ott hasznok csak a kedvezményezett vállalkozásoknál csapódnak le.

Ha ennek sikerülne véget vetni, felére-harmadára zsugorodhatnának az ilyen célokra fordított költségvetési kiadások. Az új társadalmi-gazdasági struktúrára történő átállás önmagában jelentősen csökkentené az állami alkalmazottak számát. Ez a fajta redisztribúció a magas fizetésű hivatalnokok tömkelegét igényli, akik a pályázatokat, közbeszerzéseket kezelik, folyósítják a pénzt, ellenőrzik a teljesítéseket stb. A versenyen alapuló modellben a fejlesztési források elosztásának alapelve a visszafizetési kényszeren alapul. Olyan új intézmények jönnének létre, illetve bővülnének számottevő mértékben (olcsó hitelezés, hitelgarancia, kockázati tőke), amelyek átvennék a magas fizetésű alkalmazottakat, nekik aztán a kiközvetített források díjából kellene eltartaniuk magukat. Nemcsak az állami kiadások csökkennének tovább jelentősen, hanem a vállalkozásfejlesztés hatékonysága is nagyságrendekkel emelkedne, és egyúttal a korrupció is érezhetően visszaszorulna.

Az állam gazdasági tevékenységének radikális korlátozásával mód nyílna egy olyan, elsősorban a bérek terheinek csökkentésére irányuló adóreformra, amely végre felszabadítaná az alacsony termelékenységű hazai kis- és középvállalkozásokat a csalás kényszere alól. Ez a gazdasági növekedés beindulásának legfontosabb előfeltétele. A bérek adóinak és járulékainak a csökkentésével azonban maga az állam és az állami alkalmazottak járnának a legjobban: a foglalkoztatás költségei csökkennének, miközben a nettó kereset valóban erőteljesen növekedhetne.

Alaposan mérséklődhetne az állami vállalatok támogatásigénye is. Ezen gigavállalatok termelékenysége éppen olyan alacsony, mint a hazai kkv-szektor átlaga. Míg azonban a kis- és középvállalkozások "trükköznek", a bérek terheinek egy részét zsebbe fizetéssel elcsalják, addig az állami vállalat mint munkaadó ezt nem teheti meg. A terhek egy részét csak állami támogatásból képes megfizetni, jelentősen hozzájárulva ezzel a költségvetési kiadásokhoz.

Szélesebb értelemben ennek a modellváltásnak a tovagyűrűző hatásai teljesen új pályára tudnák állítani a magyar gazdaságot. Kiderülne, hogy a magyar költségvetés egy részére nincs is szükség. Olyan célokra szednek be adókat, amelyekből a köz semmit sem profitál, csak egy meghatározott kör érdekeit szolgálják. Az újabb pénzügyi vészhelyzet kihívásaira ennek az újraelosztó rendszernek a visszavágásánál jobb válasz nem adható.