A Fidesz továbbra is ragaszkodik azon elképzeléséhez, hogy folyamatosan tabukat kell dönteni, de senki nem járhat rosszul, vagy legalábbis ezt kell kommunikálni. Van-e rosszabb a presztízsveszteségnél?

Nem tud kilépni a Fidesz az ellenzéki korszakban saját maga által ácsolt kommunikációs panelekből. A második Orbán-kormánymindenáron be akarja bizonyítani országnak-világnak, hogy létezik olyan gazdaságpolitika, amelynek nincsenek vesztesei. Csak kapkodjuk a fejünket: az adórendszert és a pénzügyi szektort dróton rángatják a naponta változó politikai és kommunikációs célok, tovább rombolva a jogbiztonságot. Helyzetbe hozzák a tehetőseket, majd kompenzálják a kisebb pénzűeket, aminek következtében a vállalatok szorulnának ellentételezésre, aztán jöhet a bérkommandó, és a végén nem lesz élő ember, akit ne akarna kompenzálni a kormány. Pedig tökéletes, mindenkinek tetsző gazdasági intézkedéseket még kétharmaddal sem lehet bevezetni.

A rögtönzés és a kapkodás az utóbbi hetekben hihetetlen méreteket öltött. Mind a forint-euró árfolyam, mind pedig Magyarország kockázati felára (CDS) immár két és féléves csúcsra tört, a Bajnai-kormány hivatalba lépése előtt voltak utoljára ilyen gyengék e mutatók. A pozícióromlás részben a nem szűnő világgazdasági válság számlájára írható, de nem kétséges, hogy a gazdaságpolitika napi cikkcakkjai is felelősek érte. Magyarország ismét a gyengébb láncszemek közé tartozik a régióban, jóllehet a görög, de általában az eurózóna-periféria mutatóival való összevetésből is még mindig viszonylag jól jön ki, államcsődveszély egyelőre nincs.

Többször is lehetősége lett volna a tizenhat hónapja hatalmon lévő Fidesznek arra, hogy meghaladja ellenzéki korszakának mindenre (állami) gyógyírt kínáló, ugyanakkor a 2002 és 2010 közötti kormányokat differenciálatlanul egy kalap alá vonó, minden intézkedésüket egyformán opponáló üzeneteit. A kormány háborúban áll, szokta mondani Orbán Viktor, de vajon ki a fő ellenfél? A kormányfő előbb a Nemzetközi Valutaalapot, aztán az államadósságot nevezte meg az ellen haduraiként, no meg az eurókrízist és a világgazdasági lassulást. De nem arról van-e szó - nem lebecsülve persze a romló külső körülményeket és a valóban brutális államadósság-örökséget -, hogy az ellenség a saját sorokba is beférkőzött, onnan destruál és obstruál, és csak nem engedi, hogy ésszerű irányba menjenek a dolgok? Ne kerteljünk: érdemi ellenzéki alternatíva híján a kormány legfőbb ellenfele immár saját maga. Pontosítsunk: a Fidesz korábbi politizálása.

A tavalyi választási kampányban a jobboldali párt nagyarányú adócsökkentést ígért, amely egycsapásra és a költségvetés kiadási oldalának lefaragása (megszorítások) nélkül képes beindítani a gazdasági növekedést. Erről az egyidejűségről már akkor látszott, hogy puszta vágyálom. Ez lett volna az első lehetőség arra, hogy a kétharmados győzelem birtokában és a világgazdasági kényszerekre hivatkozva olyan fordulatot hajtsanak végre, amely pragmatikus irányba tereli a kormány gazdaságpolitikáját, és vagy ad acta teszi a radikális adócsökkentést, vagy tartós (!) költségvetési fedezetet teremt annak megvalósításához. Az ország nemzetközi és piaci megítélése a megelőző évek mélypontja után a Bajnai-kormány egy éve alatt sokat javult, a fordulatot így nem a gazdaságpolitikában, hanem a Fidesz saját politizálásában kellett volna végrehajtani.

Ehelyett jött a "nem-konvencionális" gazdaságpolitika, ami alatt lényegében a megszorítás-nélküliséget kell érteni. Arról, hogy válságban és különösen a periférián mennyire kell "megszorítani" vagy "élénkíteni" (úgynevezett anticiklikus gazdaságpolitikát folytatni) komoly közgazdászok vitatkoznak: az európai főáram, féltve az eurót, inkább az előbbi pártján áll, amit a tengeren túlról folyamatos és éles kritika ér. E szakmai vita jelentősége azonban a magyar gazdaságpolitika-csinálás szempontjából sajnos nem túl nagy, hiszen Magyarország 2004 óta uniós túlzottdeficit-eljárás alatt áll és 2008 őszén közel álltunk az államcsődhöz, Brüsszel és a piacok tehát hallani sem akartak a hiány elengedéséről.

Orbánék ezt megértették, és ezután az államháztartási hiánycél betartása és az államadósság csökkentése olyan sarokpont lett, amelyet azóta sem kérdőjeleznek meg, egyébként helyesen. A virtuális harc azonban tovább folyt a költségvetési "ortodoxiával" szemben. Miközben az egykulcsos adó nem érte el a kívánt célt, mert a fogyasztást nem ösztönözte (leegyszerűsítve: a tehetősebbek megtakarítottak, a középrétegek a hitelüket fizették vissza, míg a legszegényebbeket eleve hátrányosan érintette az adó), a költségvetésen viszont lyukat ütött. Egy felzárkózó országban, és kedvező, konjunkturális viszonyok között az egykulcsos adózás több éves távlatban akár kedvező versenyképességi hatással - igaz, kedvezőtlen társadalompolitikai következményekkel - is járhat, az időzítés azonban nagyon nem sikerült, és bevezetését, úgy tűnik, megint csak inkább politikai presztízsszempontok, mintsem szakmai érvek indokolták.

A tavaszi Széll Kálmán-terv, és az arra épülő uniós konvergenciaprogram lehetett volna a következő állomás, amikor a kormány végleg kihátrál a saját maga által keltett megalapozatlan várakozások mögül. A piac a tervet jól fogadta: úgy tűnt, hogy az ésszerűség kerekedik felül, a kiigazításban a kiadáscsökkentés jóval nagyobb arányban szerepelt, mint a bevételnövelés. Noha a program végrehajtása jókora elmaradásban van és rengeteg a homályos pont, a célokat nem vonták vissza. A bizakodó hangulatnak azonban a magyar gazdaság és a világgazdaság lassulásáról szóló rossz hírek vetettek véget, valamint az, hogy mindenki számára feketén-fehéren kiderült, hogy az adócsökkentés nem pörgeti fel azonnal a gazdaságot. A kormány elkezdett kapkodni, és miközben a költségvetési politika szempontjából visszaállt az "ortodox" útra, annak is a nem túl messzire vezető ösvényére, kommunikációja mindmáig ezzel ellentétes. A retorikával ellentétben lesz jókora megszorítás, miközben az adórendszer inkább bonyolultabbá, mint egyszerűbbé válik. A kapkodás következtében az egykulcsos adónak egy évet se adtak, pedig ennyi idő alatt még ideális körülmények között sem ért volna be a hatása.

A devizahitelesek számára benyújtott végtörlesztési javaslat, valamint a 2012-es adótervek, illetve annak naponta frissülő változatai arra engednek következtetni, hogy a Fidesz továbbra is ragaszkodik azon elképzeléséhez, hogy folyamatosan tabukat kell dönteni, de senki nem járhat rosszul, vagy legalábbis ezt kell kommunikálni. Az államreform vagy - más néven - az ország újjászervezése csak akkor sikerülhet, ha a kormány, akár átmeneti presztízsveszteség árán is, de helyreállítja a hitelességet. Ha azonban a hitelességi csapdában mélyebbre tapos, akkor nem csak a kormánypárt, de az ország is pórul járhat.