Hogyan és miért képes a görög politika az államcsőd szélén is sakkban tartani Európát?

Ajánlat

Mit okozna egy magyarnak a görög csőd?Az [origo] vonatkozó cikke

A bazi nagy görög tanácstalanságMong Attila írása

"Vigyázó szemetek Berlinre vessétek!"Antal Dániel írása

Az euró és a varázslókMartin József Péter írása

OK.hu

Az európai adósságválságban már egy ideje egyértelművé vált, hogy Görögország képtelen lesz visszafizetni a meglévő adósságait. Az ahhoz szükséges megszorítások túlzott mértékű GDP-visszaesést okoznának, ami csökkenti Athén bevételeit és fizetőképességét. Ezért, bár senki sem merte még hivatalosan bejelenteni, de egy ideje az európai trojka - az Európai Unió, az IMF és az európai jegybank -, illetve a hitelező bankok azon törik a fejüket, miképpen lehetne elkerülni a fizetésképtelenség egyoldalú görög bejelentését, és egy jogilag kissé pongyola kifejezéssel, egy "egyezményes csődeljárás" során a legkisebb pánikot keltve leírni a görög adósság egy részét. Rengeteg dologra kellene figyelni: nehogy a hitelező, főleg európai bankok beleroppanjanak az eljárásba; a csőd ne váljon "fertőzéssé", magával ragadva a jóval nagyobb olasz vagy spanyol állampapírpiacot; Athén maradjon az eurózóna része; és persze tisztázni kell azt is, hogy ki mennyit hajlandó veszteségként leírni a folyamat során.

Egy állam fizetésképtelensége, bár nagyon fájdalmas az érintett, kezelhető kihívás a világgazdaság számára. Az érintett ország devizája persze brutálisan leértékelődik és a költségvetés képtelen kifizetni a nyugdíjakat, béreket és sok más egyebet, amihez képest az IMF hitelprogramjai szociálisan hiperérzékeny megoldásnak tűnnek. A piac által kikényszerített kiigazításnál kegyetlenebb nincs. De a környező országok általában egy kisebb pánikot követően túlteszik magukat ezen az eseményen. Oroszország 1998-as összeomlása a posztszovjet térségben, vagy a 2002-es argentin csőd Latin-Amerikában nem indított el dominóeffektust, és egyetlen hitelező szervezet vagy bank sem pusztult bele. Csakhogy a görög esetben most nem egészen erről van szó. Görögország súlyos, de nem elszigetelt eset, egy sor nála nagyobb ország van mértéktelenül eladósodva az eurózónában. Az európai gazdaság a recesszió küszöbén áll, erősen megkérdőjelezve a piac által eddig finanszírozott adósságpályák fenntarthatóságát. Adva van egy, a 2008-as válság által már kivéreztetett bankrendszer, és végül itt van a közös pénz ügye is, ami úgy emeli be ezeket az országokat az egységes monetáris térbe, hogy közben nem ad automatikus fiskális garanciát a csődjükre vonatkozólag. Finanszírozási szempontból a görög adósság a maga bő 300 milliárd eurós mértékével nevetségesen kis ügy kellene, hogy legyen az uniós gazdaságnak. Azonban a görög esetet a piacon mindenki európai kérdésként kezeli, és ezt az Unió által korábban erősített asszociációt kellene most gyengíteni, lehetőleg megszüntetni.

Ebben a bonyolult tárgyalási folyamatban mindenki azt gondolná, hogy a görög kormánynak csak statiszta szerep jut. "Adós hallgass!" alapon, erkölcsi szempontból persze Athénnak valóban csak örvendeznie kellene azon, hogy megmentik. A valóság azonban az, hogy a görög kormánynak még mindig van két nagyon erős adu a kezében, amivel igenis az események központi szereplője tud maradni. Az egyik az egyoldalú fizetésképtelenség bejelentése - amolyan "rendezetlen csőd"; a másik az eurózónából való egyoldalú kilépés, amit a csődeljárás során az európaiak egyelőre feltétlenül ki akarnak zárni. Mindez rendkívül destruktív következményekkel járna mindenkire, így Görögországra nézve is. Azonban a görögöknek egyre kevesebb a vesztenivalójuk, a többieknek pedig egyre több. Görögországra nyomorúságos évtized vár szinte minden kimenetelnél, míg a többiek még talán megmenekülhetnének. A görögöket ezt követően jó pár évre el fogják felejteni, miközben, ha nem sikerül megállapodni, akkor mások ülhetnek a "vádlottak padjára". Nem csoda, hogy Athén mindent ki akar hozni ebből a tárgyalásból.

A fő nézetkülönbség a felek között az adósságleírás mértékére vonatkozik. A hitelezők érthetően kemény feltételeket akarnak részben jól felfogott pénzügyi érdekből, részben azért, mert a görög csőd precedenssé válhat. Ha túl könnyen elengedik Athén tartozásait, több más, bajba jutott európai politikus is könnyen inkább ezt az utat választaná. Jobb már az elején elvenni a kedvét mindenkinek. Viszont Athén szempontjából semmi értelme belemenni egy, az ország gazdaságának túlélését ugyan biztosító, de évtizedes stagnálást okozó alkuba. A görög politikusoknak is saját választóikkal kell elsősorban elszámolni, így érthetően a legkevésbé sem érdekli őket, hogy ez mennyire nehézzé teszi a már így is megkésett európai döntést. Ha már leírják a görög adósságot, akkor engedjék el annak minél nagyobb részét és hagyják őket békén. Heteken, ha nem napokon belül dönteni kellene, és az idő Athénnek dolgozik. Nem véletlenül szivárogtatnak ki a sajtóba híreket, egy lehetséges görög népszavazásról az eurozónából való kilépésről, fogadnak el a korábbi ígéreteknél kedvezőtlenebb költségvetési terveket okozva ezzel egyre nagyobb pánikot a piacon. Nem véletlenül keménykedik a trojka és halasztja el a következő hitelrészlet átutalását, reménykedve, hogy Athén mégiscsak enged a végén. Klasszikus idegjáték, amin könnyen rajtaveszthet mindenki. Viszont, amíg mindenki a görög összeomlástól remeg a világon, addig a trojka rá van utalva a görögökre.

Ki lehet-e zárni Athént a róla folyó tárgyalásokból? Elvileg igen. A trojka megállapodhat a hitelező bankokkal a görög állampapírokon elszenvedett veszteség mérsékléséről, vagy az európai országok feltőkésíthetik azokat és összehozhatnak egy, a mostaninál jóval nagyobb válságalapot garantálandó az olasz vagy spanyol államháztartást. Vagy az európai jegybank elvileg eljárhat az amerikai minta szerint és növelheti a potenciálisan veszélyeztetett országok államkötvényeinek felvásárlását, a likviditása kifogyhatatlan. Persze ez utóbbi hosszabb távon az infláció elszabadulásával járhat, így végül azért a német és a finn állampolgár is fizet, csak ezt legfeljebb kevésbé veszi észre. Ha ezek az eszközök és legfőképpen az alkalmazásukra vonatkozó politikai egyezségek már most rendelkezésre állnának, akkor hitelesebben lehetne azt mondani a piaci szereplőknek, hogy a görög csőd ezen kis ország magánügye marad: "Görögország menjen csak csődbe, akár lépjen ki az eurozónából, kezelni tudjuk a következményeket".

A felkészülésre az európai döntéshozóknak elvileg volt másfél évük. Már rég túl kellett volna tenniük magukat a görögökön és a válság többi, nem kevésbé akut problémáján dolgozniuk. Egyelőre azonban nagyon úgy tűnik, hogy az európai gazdaságpolitika forgatókönyveit nem Berlinben, Párizsban vagy Frankfurtban, hanem Athénban, Rómában és Lisszabonban írják.