Világszerte összesen közel ezer városban tiltakoztak az elmúlt hétvégén a világgazdasági válság hatásai, a bankok és a pénzvilág kapzsisága ellen a Szálljuk meg a Wall Streetet amerikai mozgalom követői. Milyen mélyebb válságra mutatnak rá ezek a furcsa megmozdulások?

Ajánlat

Bohócforradalom spanyol módraSzilvay Gergely írása a spanyolországi tüntetésekről

Kapucnisok lázadása: mire nem adnak választ a londoni zavargások?Anne Applebaum cikke a londoni zavargásokról

OK.hu

Írásban felettébb nehéz visszaadni annak a demonstrációnak a furcsaságát, amelyet az elmúlt hétvégén a londoni Szent Pál-székesegyház lépcsőin tartottak a Szálljuk meg a Wall Streetet mozgalom követői. A megmozdulás nagyon brit volt - a résztvevők például zabkását főzőcskéztek maguknak a járdán -, közben azonban áhítatosan tisztelegtek az eredeti amerikai tiltakozás szellemiségének. A londoniak még a New York-i Zuccotti parkban használt "emberi mikrofont" is leutánozták, az elöl lévők megismételték a szónokok szavait, hogy a hátul állók is hallják, pedig Londonban a hangosítást nem tiltották meg. Az eredmény ezen a videón látható, hallható, és valahogy így írható le:

Újfajta mechanizmusra van szükség! (Újfajta mechanizmusra van szükség!)

Tudjuk, hogy ott vagytok!  (Tudjuk, hogy ott vagytok!)

Szolidárisak vagyunk veletek! (Szolidárisak vagyunk veletek!)

A résztvevők akarata ellenére így az egész kicsit olyan lett, mint a híres Monty Python-komédia, a Brian élete című film egyik jelenete. Ebben a főhős, amikor az őt Messiásnak gondoló csődületnek azt kiáltja, hogy "ti mind egyéniségek vagytok", a tömeg ezt skandálja vissza: "Igen, mi mind egyéniségek vagyunk." Az én amerikai fülemnek ráadásul a hasonlóság még szembeötlőbb volt, mert a szónokok mind brit akcentussal beszéltek, és számomra amúgy is úgy hangzott minden, mintha egy Monty Python-filmet néznék.

Abban egyébként semmi meglepő nincs, a különböző Szálljuk meg mozgalmak - amelyeket Európában a tavasszal megkezdődött spanyol tüntetések után indignadosnak  (felháborodottaknak) is neveznek  - a különböző országokban más és más nemzeti karaktert nyertek. Tokióban  az atomerőművek ellen is tüntettek, Sydney-ben vérszegény lett az egész, mert - mint a szóvivőjük sajnálkozva elismerte - "nálunk itt Ausztráliában nem olyan mély a válság", Rómában pedig, ahol a radikális politikának történelmileg létezik egy erőszakosabb változata is, a tüntetések egyenesen zavargásokba csaptak át, és több millió eurós kárral zárultak. A nemzetközi tiltakozó akciók azonban jó néhány ponton egymással és a korábbi antiglobalizációs mozgalmakkal is is mutatnak közösséget.  A közös, hogy nincs igazi fókuszuk, hogy kezdetlegesek és legfőképpen, hogy elutasítják a létező demokratikus intézményrendszerben való részvételt.

New Yorkban azt skandálták a tüntetők, hogy "ilyen a demokrácia", miközben a demokrácia egyáltalán nem ilyen. A szólásszabadság, az pontosan ilyen, a demokrácia azonban ennél sokkal unalmasabb. A demokráciához intézményekre, választásokra, politikai pártokra, szabályokra, törvényekre, igazságszolgáltatásra van szükség, és sok más, egyáltalán nem izgalmas, időpazarló tevékenységre, amelyek legtöbbje meg sem közelíti a Szent Pál-székesegyház előtti táborozás vagy a párizsi Saint Martin utcán való felvonulás mulatságait.

Mégis, egy ponton elfogadható, hogy a mozgalom nem képes értelmes törvényjavaslatokkal előállni: a gazdasági világválság okai és megoldásai is, definíciószerűen, kívül esnek ugyanis a helyi és országos politika hatókörén. Ahogyan pár évvel ezelőtt az első görög zavargások idején írtam, senki sem szereti a hatalom nélküli vezetőket. Senki sem látja értelmét olyan politikusokra szavazni, akik képtelenek megállítani a Peking, Brüsszel vagy éppen New York felől érkező gazdasági bajokat. Nincs sok értelme Sevilla polgármesterénél panaszt tenni, ha az elégedetlenség oka egy megszorító csomag, amit egy, a világ másik felén eladósodott bank kényszerít az országra.

Nem véletlen tehát, hogy most felbukkant egy koherens program nélküli, nemzetközi tiltakozó akció: egy olyan mélyebb válságot mutat, amelyre ráadásul nincs nyilvánvaló megoldás. A demokrácia alapja a jogállam, ami viszont csak pontosan meghúzott országhatárok között működik, és csak a magukat ugyanahhoz a nemzethez tartozó emberek közötti viszonyokra értelmezhető. Egy "globális közösség" nem lehet olyan, mint a demokratikus állam, és a nemzetállam képtelen diktálni egy milliárddolláros fedezeti alapnak, amelynek székhelye valamelyik adóparadicsomban van bejegyezve, emberei pedig szerte a világban működnek.

Ellentétben a Tahrir téri egyiptomiakkal, akikhez a londoni és a New York-i tiltakozók nyíltan (és nevetséges módon) hasonlítják magukat, a nyugati világban igenis vannak demokratikus intézmények. Céljuk pedig éppen az, hogy megmutassák, ha egy ország politikai változásra vágyik. Képtelenek viszont kezelni azt, ha a globális politikai változás igénye merül föl, vagy ha a problémák a határaikon kívül jelentkeznek. Bár továbbra is mélyen hiszek a globalizáció gazdasági és szellemi hasznában, mindabban, amit a nyitott határok, az emberek, az áruk, a tőke szabad áramlása vagy éppen a szabad kereskedelem hoz, a folyamat egyértelműen kezdi aláásni a nyugati demokráciák legitimációját.

Ezek a "globális" aktivisták, ha nem vigyáznak, felgyorsíthatják ezt a hanyatlást. A londoni tiltakozók azt kiabálták, hogy "újfajta mechanizmusra van szükség". Van már ilyen, úgy hívják, hogy a brit politikai rendszer. És ha nem jönnek rá, hogyan kell használni, egyszerűen csak tovább gyengítik.

Mong Attila fordítása
Distributed by The New York Times Syndicate © 2011 Anne Applebaum