ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]

KOMMENT.HU

hirdetés
hitelrecessziógazdaságpolitikagazdaság

Viszlát, hitel, jó reggelt, recesszió!

// 2011 // nov // 23

A közelgő hitelösszeroppanás jelei látszanak a magyar gazdaságban, ami könnyen hároméves gazdasági visszaesésbe taszíthatja Magyarországot. Mit lehetne még tenni?

Fotó: Hartl Nagy Tamás [origo]

Ajánlat

A magyar gazdaságpolitika egyszerre birkózik megoldatlan strukturális problémáinkkal, a felhalmozódott külső adóssággal és az európai országokat sújtó globális gazdasági válság második hullámával. Sokak számára ez már önmagában elegendő magyarázat arra, miért gyengül a forint, miért csökkennek a beruházások és arra, miért leszünk várhatóan a válság második hullámának legnagyobb vesztesei között, hasonlóan a 2008-as időszakhoz. Van azonban egy új probléma, ami tetézi a bajt, és amiben megint mi állunk az élen a régióban: a vállalatfinanszírozási csatornák elzáródása. E kibontakozó jelenséget, a hitelösszehúzódás szélsőséges formáját hitelösszeroppanás (credit crunch) néven emlegetik, és önmagában is károkat okoz, de a válság hatásaival együtt nagyon súlyos reálgazdasági következményekkel járhat.

Tekintsük - 21 OECD ország elmúlt ötven évre eső adatai alapján* - hitelösszeroppanásnak azt, amikor a teljes hitelállomány összehúzódása meghaladja a 9,5 százalékot. Az elmúlt ötven év tapasztalatai alapján míg egy recesszió átlagosan egy évig tartott, addig egy tipikus hitelösszeroppanás, két és fél évig. Egy tipikus hitelösszeroppanás esetén közel 20 százalékponttal csökkent a hitelállomány. S ha egy recesszió hitelösszeroppanással járt együtt (az esetek közel egyhatodában), akkor legalább 25 százalékkal nagyobb volt a gazdasági növekedési áldozat, mint amikor a recesszió hitelválság, valamint az ingatlanok és a részvények árának jelentős csökkenése nélkül zajlott le.

Magyarországon az elmúlt egy évben a lakáshiteleknél és a fogyasztási hiteleknél egy 5 százalék körüli csökkenést látunk, miközben a vállalati szegmensben 10 százalékos, 600-700 milliárdos apadást úgy, hogy már előtte is jelentős volt a visszaesés a 2009 év eleji csúcshoz képest (több mint 10 százalék). Az önkormányzati hitelállomány stagnál. A lakossági hitelezés trendjeiben vannak ellentmondások az MNB adatai alapján, hiszen a lakáshitelezés iránti igény csökkenni látszik, a fogyasztási hitel iránt viszont nem - itt inkább a keresletoldal magyarázza a mérséklődést. A banki vállalathitelezés csökkenése viszont komoly problémát jelent és ennek hatását súlyosbítja, hogy az utóbbi hónapokban egyéb vállalatfinanszírozási csatornák is elzárulni látszanak. Ebben a folyamatban a vállalati hitelezés kockázatainak a megnövekedése mellett jelentős szerepet játszott a drasztikus banki különadók bevezetése és ennek hatása a hitelkínálatra, amit bizonyosan tovább ront a devizahitelek végtörlesztésével kapcsolatos jogszabály megszavazása. Eleinte csak a rövid lejáratú források csökkentek a vállalatoknál, de ez elsősorban azért van így, mert a bankok csak fokozatosan tudják átstrukturálni a hosszú távú hiteleiket és először a rövid forrásoknál tudnak fékezni. 2011-ben már a hosszú távú hitelek mutatói is romlani fognak és ez a folyamat nehezen megfordítható. A fentiekből egyértelműen következik, hogy 2010-es állapotból kiindulva is, várhatóan egy éven belül átlépjük a fenti 9,5 százalékos küszöböt.

A recessziók egyik jó előrejelzője az azokat átlag háromnegyedévvel megelőző hitelösszeroppanás mellett, az ezzel együtt járó beruházási visszaesés. Nálunk 2011 második negyedévében 6,5 százalékkal volt kisebb a beruházások értéke, a teljes első félévben pedig 4 százalékkal, mint az előző év azonos időszakában. Ez azért megrázó, mert a válság első hulláma miatt már két és fél éve esnek a beruházások - 2009-ben több mint 8 százalékkal és 2010-ben mintegy 5 százalékkal - és ebben az évben, ha nem is növekedésre, de javuló tendenciára lehetett számítani a nemzetközi folyamatok tükrében. Ezek után nem nehéz igazat adni azoknak, akik recesszióra számítanak az elkövetkező évben, még akkor is, ha a külkereskedelem továbbra is jól teljesít.

De miért is fontos a vállalatfinanszírozás a gazdasági növekedés szempontjából és milyen szempontból okoz károkat a hitelcsatornák bedugulása? Legfőképp azért, mert a finanszírozási források elapadása drasztikus pusztítást vihet végbe a gazdasági intézményekben, termelési és szolgáltatási értékláncokban és eltűntetheti a későbbi növekedés alapjait. Ha egy termelő vállalat nem kap hosszú távú finanszírozást, akkor beruházásokat halaszt el, ha a rövidtávú források apadnak el, akkor gépsorokat kell leállítani egy idő után. Mindkettő kihathat nem csak a foglalkoztatásra, hanem a fogyasztási cikkek és a berendezések, reáleszközök piacára és továbbgyűrűzhet a gazdaságban.

A hazai banki források elapadása idején vannak más forrásbevonási lehetőségek, például a kötvénykibocsátás. Erre meg is jelent néhány üdvözlendő példa ismét, de ezek nagysága a probléma súlyával nincs összhangban és nem jelenthet megoldást. A saját források, a saját tőke a magyar gazdaságban korlátos, elsősorban ott van a bevonásra lehetőség, ahol az elmúlt évben sikerült tőkét felhalmozni. A hitelcsapok elzárása ezért súlyosabban érinti a kis és középvállalatokat, hiszen náluk kevesebb az ilyen tartalék.

A korábban rendelkezésre álló külföldi tőke elapadt, a hazai multinacionális vállalatok a válságban igyekezték kivinni a megtermelt nyereséget, néhány éve már fokozatosan romlik az új források bevonásának lehetősége. Az adózás változása az elmúlt két évben rontotta a kilátásokat és ezért sok multinacionális vállalat a korábban tervezett beruházásait elhalasztotta. Többen kivonultak. A kockázati tőke alapok is egyre ritkábban kopogtattak nálunk. A Jeremy-program 100 milliárdos nagyságrendű kerete jóformán az egyetlen érdemi kockázati tőke típusú forrásbevonási lehetőség jelenleg, de viszonylag vontatottan indult meg a tőke kihelyezése és csak egy szűk innovatív vállalati kör juthatott ezen keresztül finanszírozáshoz. A tőzsde, mint pénzügyi közvetítő, bár átmenetileg magához tért a 2008-as válság után, komoly forrásbevonásra továbbra sem adott lehetőséget, a nagy nyilvános kibocsátások kora lejárt.

A bankok az elmúlt két évben szisztematikusan vizsgálták felül és strukturálták át hiteleiket, a külföldi és a magyar tulajdonosok is drasztikusan erősítették a banki kockázatkezelési szempontokat, minden előterjesztés háromszor annyi ideig mozgott pályáján, mint korábban, minden nagyobb ügyre jogi, műszaki, pénzügyi szakértők pecsétje kellett. A pénzintézetekben megsokszorozódott a kockázatkezelés szerepe, létrejöttek az "intenzív kezelésre" szakosodott részlegek. Nagyon sok vállalat élte meg azt, hogy különösebb indok nélkül nem tudott hitelt megújítani hasonló feltételekkel és más forrásból kellett pótolni a kieső összeget, vagy összehúzódtak, tehát leépítettek és projekteket ütemeztek át.

Amikor a tőkebevonás és bankhitel ellehetetlenül a vállalatok egyik klasszikus rövidtávú finanszírozási megoldása az, hogy az adóbefizetéseikkel csúsznak, és az adóhatósággal egyezkednek. Szeptemberben, amikor a kormány bejelentette, hogy 100 milliárd forintot akar megtakarítani az adóbehajtás szigorításával, akkor ezt a csatornát is elvágta. Ez elsősorban a kis és közepes méretű magyar vállalatoknak volt megrázó, mivel náluk is kiesett az elmúlt évben több mint 400 milliárd forint banki hitelforrás. Amikor a bejelentés után megjelent az inkasszó e vállalatoknak a számláin, az komoly likviditási problémákat okozott. Akik tudták, saját forrásból hordták be a pénzt, de sokaknak ez volt a kegyelemdöfés.

A vállalatoknak - és erre jól emlékezhetünk a kilencvenes évekből - ilyenkor még egy eszköze van, a kiszolgáltatott szállítók felé tartozás. Ezek mértéke az elmúlt két évben egyenletesen nő, a növekmény az MNB adatai szerint két év alatt 1000 milliárd forint fölött van. A konszolidált érték is kb. 100-200 milliárddal nőtt évente. A kereskedelmi hitelek 2010-ben a vállalatok teljes finanszírozásának már 14 százalékát tették ki és nagyrészt ilyen egymás közötti tartozások miatt nőnek. A kilencvenes évek elején a fizetési sorok sok átalakuló országban a bankhitelekhez hasonló nagyságrendet értek el, de - emlékeim szerint - Oroszországban volt olyan év, amikor a GDP értékét közelítette.  Ezek a tartozások az esetek túlnyomó többségében kényszerhitelek, esetleg hallgatólagos megegyezésen alapulnak és a fizetési normák súlyos sérülését jelentik. A követelés-kezeléssel foglalkozó cégek közlései szerint ma Magyarországon a számlák több mint 80 százalékát megint késve fizetik. Minden gazdasági szereplő részt vesz a körjátékban, de a gyenge piaci erővel rendelkezők jobban szenvednek tőle. Ennek a fizetési norma-eróziónak a legjellemzőbb, s egyszersmind legabszurdabb vonása, hogy az állam és az önkormányzatok legalább annyira késlekednek fizetéseikkel, mint a vállalatok. Az államnak, pont azon kellene munkálkodnia, hogy e fizetési sorok csökkenjenek, e helyett ő maga indít el ilyen láncokat.

Magyarországon felszámolást indítani nem éri meg, a folyamat lassú, legalább három-négy évig eltarthat és az esetek 90 százalékában még a felszámolás költségei sem térülnek meg. Ugyanakkor a 90-es években azt is megtanultuk, hogy egy ilyen bizalmi válság nehezen fordítható vissza, olyan szabályozási, finanszírozási és makrogazdasági feltételek szükségesek, amelyek ma nem állnak rendelkezésre.

Álljunk meg egy pillanatra a bizalom kérdésénél! A válság első hulláma és a lakosság reakciója óvatosságra intette a vállalatokat beruházási döntéseikben, de nemzetközi konjunktúra függvényében készültek az eredeti növekedési pályára visszaállni. A beruházási döntésekben jelentős szerepet játszik a közhangulat, márpedig annak van egy kritikus tömeg szintje, ahol a dolgok nem visszafelé, hanem az ellenkező irányba, a teljes fékezés irányába mennek. Az  általános recessziós előrejelzések és a finanszírozási források hiánya átlendíthetik a beruházási hajlandóságot egy olyan szinten, ahonnan már a nullához közelít majd az értéke. A kormányzatot komoly csalódás érte, amikor az adócsökkentések által kint hagyott jövedelmek nem generáltak a fogyasztás növekedésén keresztül konjunktúrát. Ez hasonló lakossági közhangulat változásból fakadt. A középosztály egy része felmérte a kockázatait és úgy döntött elhalasztja bizonyos fogyasztási vagy beruházási döntéseit. Most egy másik nagy csalódás érhet bennünket. A megtakarítási hajlandóság növekedése nem fogja a vállalati beruházásokat fellendíteni a pénzügyi közvetítő rendszeren keresztül, mert állampapírokban vagy külföldi pénzintézetekben landolnak majd ezek az új források. Egy közvélemény kutatás alapján, az elmúlt két évben folyamatosan csökken azon vállalatok száma, amelyek jövő évre beruházásokat terveznek és ma már csak 50 százalék körül van ezek aránya.

A fenti folyamatok - nem függetlenül a gazdaságpolitika szemléletétől, prioritásaitól - több szempontból is kettészakadó magyar gazdaságban fejtik ki a hatásukat. A multik versus magyar vállalatok kettőssége az egyik probléma, és az előbbiek elbizonytalanodása csúnya hatással lesz a GDP-re. A másik törésvonal a termelő, export ágazatok és a szolgáltatói szektor között húzódik. Az előbbi a gyenge forint miatt és a különadóktól mentesülve növekszik, igazából csak a nemzetközi konjunktúra, a gyorsan változó környezet, és az utóbbi időben a finanszírozás korlátozza expanzióját. A könnyűiparban exportáló egyik ismerősöm azt mondja, hogy teljes személyes pénzügyi megtakarításával az exportját finanszírozza, mert a bankja ok nélkül elfelezte a forgóeszköz hitelét. Nyilván ebből növekedésre nem telik és hiába lesz nemzetközi konjunktúra és gyenge forint, ő akkor sem tud növekedni. A munkáltatói költségek növekedése, a tervezés nehézségei pedig várhatóan növelik majd az óvatosságát.

A szolgáltató szektorok viszont vergődnek. A multik a különadók és a negatív kilátások miatt visszafogták a beruházásokat, kivárnak, túlélnek. A kisebb szereplők, alternatív szolgáltatók még nem heverték ki a válság hatását, de bajban vannak, mert láthatóan a nagyok sokkal kevésbé izgatják magukat a versenyszabályozás miatt, mint pár évvel ezelőtt, a versenyhatóság pedig elsősorban a kartellek és a fogyasztóvédelem területére fókuszál. Az állami mankók, akár ártámogatási oldalon (pl. a kedvezményes áramátvételt jelentő un. "KÁT rendszer"), akár az erőfölénnyel szemben a versenyt támogató hatósági magatartás eltűnőben van. Egyes szektorokban - a pl. infrastruktúrafejlesztés, környezetvédelem, megújuló energia felhasználás -, az EU forrásokhoz való hozzáférés enyhíti a finanszírozási gondokat, de itt az átmeneti lassulás és az átrendeződés szintén növekedési áldozattal jár.

Mi lehet a megoldás a finanszírozási válság küszöbén? Egyrészt az államnak kreatív eszközökkel kell törekednie a csatornák kinyitására, de új bankok, intézmények alapításával nem lehet rövid - és szerintem középtávon sem - célt érni. A Széchenyi kártya visszafogott expanziója egyértelműen mutatja az új intézmények helyettesítő hatásának korlátait. Az FHB, ami jóval a rendszerváltás után állami kezdeményezéssel indult, csak 8-10 év alatt lett sikeres közepes méretű magyar pénzintézet és tizennégy év alatt jutott el oda, ahol most tart. Ezek nem rövidtávú projektek.

A banki vállalatfinanszírozás megindításához a bankok jelenbeli kockázatvállalását kell ösztönözni a jövőbeli terheik enyhítésével és olyan eszközökkel, mint például a célzott részleges kamattámogatások, a jegybank megjelenése a vállalatfinanszírozás támogatásában, pl. kötvényvásárlással. Az adóhatóság működésében - miután közvetlen vállalati információkkal rendelkezik - kiszámítható megegyezéseknek kell felváltani az időszakos padláslesöprések módszerét. A fizetési sorban állások esetén megoldást jelenthet az, ha a megtörtént teljesítések esetén a szűk keresztmetszetet jelentős adós kiiktatásával sikerül megfinanszírozni a tartozásokat. Egy másik fontos eszköz lehet válsághelyzetben, a hazai GDP előállítása szempontjából legfontosabb vállalatok és beszállítóik finanszírozási problémáinak követése, mediálása. Különösen az olyan stratégiailag jelentős iparágakban, mint gépjárműgyártás, gyógyszeripar és biotechnológia, élelmiszeripar és az alapvető szolgáltatások elkerülhetetlen az ilyen figyelem. Még akkor is, ha normál körülmények között az iparpolitikai preferenciák alkalmazása vitatható és a vállalatok is óvatosak, mert sokan nem szeretnének a kormány védőszárnyai alá kerülni.

Az EU források felhasználásában - akár a klasszikus infrastrukturális beruházások rovására - növelni kell azokat a vállalati beruházási támogatásokat, amelyek utána mind a beruházási eszközök, mind a munkaerő piacon keresztül pozitív hatást fejthetnek ki. Bővíteni kell pl. a Jeremy-program és az ahhoz hasonló tőkebefektetési programok kereteit, mert folyamatosan csökkennek majd a vállalati saját források az elkövetkező években, ami a banki forrásbevonást is nehezíti majd.

Józan gazdasági önvédelmi megoldásokra van szükség, mert a klasszikus monetáris és fiskális politikai eszközökkel nagyon óvatosan kell most már bánni: a deficitet nem lehet növelni, a reálkamatokat nem lehet csökkenteni. Új intézményeket jól felépíteni túl hosszú időbe telik. A működő és olykor rogyadozó pénzügyi és vállalati intézményeket kell megóvni, mert ezek tulajdonosaival együtt, ezekre építve lehet és kell boldogulni. Értik ők, hogy nekik kell elvinni a balhét, nekik kell gyógyszer és benzin árat emelni, bért csökkenteni, leépíteni, de csak addig tudnak ezzel együtt élni, amíg látják a jövőjüket. A meglepetések erejére építő gazdaságpolitika visszafogja a beruházási kedvet. Nem tűnik egyszerűnek, de vissza kell építeni a tulajdonosok és menedzserek bizalmát. Nem rózsás, csak kiszámítható környezetet kell teremteni a számukra és keresni kell azokat a középszintű megoldásokat, amivel ki lehet nyitni a záruló finanszírozási csatornákat, mert hiába lesz a német lassulás csak egy éves, ha mi egy 2,5-3 éves recesszióba süllyedünk. Ha jól számolok, akkorra fog egyébként éppen elfogyni a lehívható EU-támogatási keret is. Ne felejtsük el, a recesszió rombolja az erőforrásokat, akár fizikai vagy szellemi tőkéről, akár munkaerőről van szó és sokkal egyszerűbb ezekből valamit megmenteni, mint majd évek múlva újraépíteni.

* 21 OECD ország elmúlt 50 éves tapasztalatai alapján. Lásd Claessens, Kose, Terrones: "Mi történik recesszió, hitel összeroppanás és az eszközárak összeomlása idején?". A tanulmány szerint egy tipikus recesszió 1 évig tartott és 3% kumulált növekedési áldozatot okozott, míg egy súlyos recesszió - az esetek negyede - egy negyedévvel tovább tartott és kumuláltan 9% visszaeséssel járt együtt. A hitelösszehúzódások legsúlyosabb negyedét, a csúcstól a mélypontig legalább 9,5%-nál nagyobb hitelcsökkenést produkáló eseteket tekinti hitelösszeroppanásnak. Egy hitelösszeroppanás önmagában átlagosan 2 százalékos növekedés áldozattal járt a vizsgált országokban, mialatt a beruházások átlagosan 6 százalékkal csökkentek. 

 

 

A legújabb hozzászólások

nincsbeceneven // 2013 // jún // 21

Ott lett ilyen az IQ-ja!

Nehéz együttélés a jogállam rendjével
Wee // 2014 // sze // 29

Sziasztok!
Pénzt akarsz keresni rész/másodállásban? (akár diákok is csinálhatják)
A feladatok egyike lenne, a (kis-és...

TheyCallMeTrinity // 2011 // sze // 15

Nem feltétlen értek egyet a cikk írójával, hogy "lúzerképző". Ez olyan, mintha arra utalna, hogy Ács Ferit kellene ideálként...

Magyar lúzerképző: kihez szólnak a kötelező olvasmányok?
Gaál Csaba // 2014 // máj // 29

Akkor sorjában.
1. 2011-ben komoly fiskális lazítás volt a magánnyugdíj-pénztárak kvázi államosításának...

LE A SZOTYIALIZMUSSAL ! ! ! // 2014 // nov // 20

gyikember 2014-11-21 00:20:12
.
A mondandód végét helyesbítem:
itt nem lesz munkahely, mert összeomlik a gazdaság!

[origo] legfrissebb

Hirdetés


RSSHírlevélÍrjon nekünk!ArchívumMédiaajánlatImpresszum
Adatkezelési SzabályzatORIGOOK.huiWiW[freemail]Videa Az ORIGO kiadója az Origo Zrt. © Minden jog fenntartva