Újabb válságtanácskozáson van túl az Európai Unió. A hosszú távú megoldás egyik eleme körvonalazódik, de igazi válasz még mindig nem született azokra a problémákra, amelyek végeredményben az eurózóna belső kiegyensúlyozatlanságából fakadnak. Elég-e az államháztartási hiányra és az államadósságra koncentrálni?

Ajánlat

Átült Orbán a "helyes fiúk" közéMit gondol a kormány az EU-ról?

"Két lépés vissza a szakadék széléről"Szakértői vélemények az új uniós megállapodásról

"Túl kell élni 2012-t"Orbán Viktor az EU-csúcs után

Megszorítani vagy élénkíteni?Deák András írása

OK.hu

A csütörtöki európai uniós csúcson elfogadottak valószínűleg nem oldják meg az euró válságát. Nem a britek és a többiek ellenkezése miatt - ezek technikai-jogi kérdések, amelyekre lesz megoldás; ha 23, 24 vagy 25 tagállam nagyon túl akar lépni az érvényes európai szerződések keretein, és szorosabb együttműködésre akarnak lépni egymással, úgyis meg fogják csinálni.

A probléma az, hogy azok a megoldások, amelyeket péntek hajnalban elfogadtak, nem elégségesek. A csomag arra koncentrál, hogy megakadályozza - uniós felügyelettel és szankciókkal -, hogy az egyes tagállamok túl nagy államháztartási hiányt és így államadósságot halmozzanak fel. Csakis és egyedül az államháztartási hiányra és az államadósságra koncentrálni önmagában azonban nem elég. Ahogy Martin Wolf rámutatott a csütörtöki Financial Timesban, ha egyedül ezt a két mutatót néznénk, akkor a szabályokon egyedül a görögök akadtak volna fent. A szintén kis híján csődbe ment írek például fegyelmezettek voltak, ahogyan a spanyolok is. Mégis bajba kerültek.

Az eurózóna válsága ugyanis nem abból, illetve nem csak abból fakad, hogy egyes tagállamai notóriusan nem tudnak fegyelmezett államháztartási politikát folytatni. Hanem abból, hogy egész gazdaságuk kiegyensúlyozatlan volt, ideértve a magánszektort is. Ha az uniós államok folyó fizetési mérlegének alakulását figyeljük az elmúlt időszakban, abból sokkal jobban kiderül, hogy ki a ludas.

Az eurózóna perifériájának államai elsősorban nem azért mentek majdnem tönkre, mert az állam fegyelmezetlenül költekezett. Hanem azért, mert az euró oltalmában egy évtizeden keresztül alacsony kamatlábakat élveztek, vagyis olcsón jutottak hitelhez, ami az egész gazdaságban fegyelmezetlen viselkedéshez vezetett: például óriási építkezési lufihoz. Amikor 2008-ban beütött a válság, és elfogyott a pénz, akkor ott maradtak az üres épületek és a sok rossz hitel.

Az ír államadósság nem azért nőtt hirtelen ekkorára, mert az ír állam egy évtizeden át ész nélkül költekezett. Hanem azért, mert 2008-ban kénytelen volt gyakorlatilag államosítani az összes banki hitelt, hogy megmentse a pénzügyi rendszert az összeomlástól.

Az államháztartási fegyelem fontos, és ha van rá valamilyen intézményes garancia, hogy Európa-szerte javuljon, akkor az segíthet megnyugtatni a piacokat. Ha az Európai Központi Bank elég jónak ítéli a megállapodást, és - ahogy ígérte - elkezd nagyobb mennyiségben olasz és spanyol államkötvényeket vásárolni, az is jó, mert csökkenti a jelenleg túl magas kamatokat ezeken a kötvényeken.

De hosszú távon csak akkor lesz megoldás, ha az EU vezetői szembenéznek azzal, hogy a válság nem csak államháztartási válság, hanem az eurózóna belső gazdasági-kereskedelmi kiegyensúlyozatlanságából fakad. Erre pedig csak az a megoldás, ami minden jól működő valutaövezetben jelen van: valami olyan mechanizmus, ami lehetővé teszi a nagyarányú pénzügyi transzfereket az övezeten belül, hogy ellensúlyozza a mostanihoz hasonló torzulásokat.

Ha ugyanis most egyszerűen arra kényszerítjük a bajban lévő államokat, hogy szigorú államháztartási politikát folytassanak (magyarul kiadást csökkentsenek), azzal csak annyit érünk el, hogy most talán megmentjük őket az összeomlástól. De hosszabb távon nem segítünk rajtuk, sőt. Hiszen végeredményben pénzre, gazdasági növekedésre van szükségük ahhoz, hogy visszafizessék a sok adósságot. Ez persze egyrészt a saját maguk sara: ügyes reformokkal, különösen a piaci verseny növelésével lehet emelni a növekedési potenciált.
 
Ha az érintett állam nem élénkíthet keresletet, mert nem költhet, akkor valahova máshova kell fordulnia. És ha közben az eurózóna magjában lévő államok - elsősorban Németország - is konzervatív államháztartási politikát folytatnak (vagyis keveset költenek, és sokat takarítanak meg), akkor még csak azzal sem könnyítik meg a perifériaállamok dolgát, hogy veszik az exporttermékeiket. Ha senki nem költ, senki nem vásárol, akkor senki nem tud eladni, és nincs gazdasági növekedés.

Vagyis nagyobb uniós transzferekre van szükségük - valamivel finanszírozni kell a növekedést. Az eurókötvény nem volt rossz ötlet, de úgy látszik, a németek erre nem hajlandók.

A probléma végeredményben politikai. A piacok eddig elhitték, hogy az eurózónát, ami valójában sok különböző gazdaságból áll, lehet működtetni közös költségvetési politika és jelentős közösségi pénzügyi transzferek nélkül. (Ahogy minden más valutaövezet is működik - Amerikában van egy nagy szövetségi költségvetés.) Most már nem hiszik el.

Ha tartós megoldást akar, akkor az eurózónának előre kell lépnie egy nagyot, egy erősebb politikai unióba, ahol ezeket a struktúrákat és eszközöket ki lehet alakítani. Ahol a gazdasági válságba süllyedt tagállamokat meg lehet segíteni könnyebb közösségi kölcsönökkel, fejlesztési pénzekkel. De erre nem nagyon van esély, mert az Európai Unió így is nagyjából elérte azt a pontot, ahol lényegesen szorosabb integrációra már nem nagyon van mód.

Mindez nem jelenti azt, hogy az eurózóna szükségszerűen szét fog hullani. Csak annyit, hogy a normális működés nem fog helyreállni, és a "fertőzött" államok hosszú ideig magas kamatokra és alacsony gazdasági növekedésre lesznek kárhoztatva. Az is lehet, hogy egyik-másik csődbe megy (a görögökkel már gyakorlatilag ez történt, hiszen leírták az adósságuk felét), esetleg kihullik az eurózónából. Igaz, egy olasz csőd és kiválás olyan hullámokat vetne, amitől az egész hajó felborulhat; de ezt előre látni már nem lehet.