Magyarországnak ma nincsen a szlovák Dzurindához vagy a lengyel Tuskhoz hasonlítható politikusa, és kezd megkérdőjeleződni, hogy az országban létezik-e olyan belső mechanizmus, amely képes egy ilyet kitermelni. Milyen dilemmái vannak a Nyugatnak Magyarországgal?

Ajánlat

Az orbáni szabadságharc áraPapp József cikke a gazdaságpolitikáról

Ránk dől-e a hanyatló Nyugat?Deák András cikke

OK.hu

Képzelt washingtoni vagy brüsszeli párbeszéd következik: - Itt az ideje, hogy megleckéztessük ezt a magyart, ezt az Orbán Viktort! Nem lehetne ott is egy szakértői kabinetet felállítani, mint a görögöknél vagy az olaszoknál? - Attól tartok nem, uram, Orbán Viktornak kétharmados többsége van a parlamentben, és a párton belüli támogatottsága töretlen. - Jó, jó, akkor kényszerítsük bele őket egy új választásba! Melyik a második legnagyobb párt? - A Jobbik, uram. - Remek, milyen a kapcsolatunk velük? - Meglehetősen rossz uram, a Jobbik egy szélsőjobboldali, rasszista erő. - De csak van valamilyen épeszű ellenzék? - Igen uram, a szocialisták és Gyurcsány Ferenc. - Gyurcsány..., szocialisták..., nem voltak velük valami problémáink korábban? - De igen, uram, masszívan túlköltekeztek, és látványosan kokettáltak az oroszokkal. - Értem. Tulajdonképpen melyik kontinensen is van ez a Magyarország?

Azt hiszem, ez a kis beszélgetés talán némileg rávilágít azokra a dilemmákra, amelyek ma Magyarországgal kapcsolatban külföldön jelentkeznek. Nyilván sokan reménykednek abban, hogy a Fidesz forradalmi gépezetét majd az amerikai és nyugat-európai külügyminisztériumok valamiképpen megfékezik, a merészebbek talán még a miniszterelnök elmozdítását is látni vélik a visszahívott IMF titkos követelései között. Az ötven éve példátlan nemzetközi elszigeteltség, kombinálva a makrostabilitást biztosítani képtelen kormányzati gazdaságpolitikával valóban nyit bizonyos teret a markánsabb nyugati nyomásgyakorlásnak és a külső demokratikus kontrollnak. Papandreu és Berlusconi a külső nyomás és a belső támogatás elapadása révén már megbukott, csakúgy, mint két és fél éve Gyurcsány. Azonban még ha Orbán Viktort is utolérné valami hasonló sors a közeljövőben - ami nem feltétlenül egyértelmű, miként hatna belső népszerűségére - érdemes azért azon elgondolkodni, hogy milyen külföldi imázzsal indulhatnának neki reménybeli utódai.

Orbán ügye ugyanis nem Meciar-é vagy a Kaczynski ikreké. Meciar egy, a rendszerváltás során visszamaradt kövület volt, akinek bukása után joggal lehetett reménykedni abban, hogy Szlovákia is követni fogja visegrádi társait a nyugati demokratikus és kapitalista fejlődés útján. Így is lett. Fico minden hibája és politikai stiklijei ellenére sem Meciar, nem kívánta és nem is tudta volna érdemben átalakítani a rendszert. A Kaczynski ikerpár megjelenése bár nagyon kényelmetlen és riasztó jelenség volt, főleg egy olyan mérvadó ország élén, mint Lengyelország, sosem voltak alternatíva nélküliek, és rövid kormányzásuk után hosszabb lejtőre kerültek. 2005-ös választási győzelmük kisiklásként értelmezhető, és mindenki bízhat a mostani lengyel konzervatív kormányban és jövendő utódaiban. Ehhez képest Orbán csupán egy, már korábban is problémás, most már nyilvánvalóan renacionalizálódó és leszakadó ország eddigi legsúlyosabb tüneteként értelmeződik. És nem biztos, hogy a probléma kezelhető a miniszterelnök és egyre kevésbé szalonképes pártja elmozdításával. Magyarországnak ma nincsen Dzurindája vagy Tuskja, és ami még rosszabb, kezd megkérdőjeleződni, hogy az országban létezik-e olyan belső mechanizmus, amely képes egy ilyet kitermelni.

Mindez inkább abba az irányba tereli a nyugati újságírókat és döntéshozókat, hogy átértékeljék a Magyarországról általában kialakult képet, és azt egyre inkább a visegrádi csoport helyett jobb esetben Bulgária és Románia mellé helyezzék. Ezek azok az országok, amelyek uniós felvétele nem együttműködő magatartásuk miatt ma már majdnem hivatalosan is elsietettnek minősül. A magyar uniós imázs a velünk szemben indított brüsszeli eljárások számát tekintve erősen felzárkózóban van. A magyar megítélés ehhez képest még a NATO-ban is kifejezetten rossz, ahol már mintegy évtizede fekete bárányként tekintenek ránk vállalásainak konzekvens elszabotálása és folyamatosan csökkenő hozzájárulásunk miatt. Ez az a térség, ahol a korrupció és az intézményi problémák terén nem remélhető haladás, a külpolitika kalandor és a hitelesség, illetve a bizalom mindenkivel szemben kétes. Magyarország egyre kevésbé tud egy olyan politikai konstellációt ígérni, amely egyszerre együttműködő és képes tartósan hatalmon maradni. A legjobb esetben is alacsony kohéziójú koalíciós kormányok jelentik Orbán alternatíváját, amelyek nemzetközi megítélése az olasz Olajfa gyors bukása vagy legújabban a Radicova-kabinet lemondása miatt nem túlságosan hízelgő.

A nyugati kormányoknak úgy kellene "politikai légicsapást" mérniük Orbánra, hogy közben hiányoznak a "szárazföldi támogató erők", egy ütőképes ellenzék, amely képes lenne legalább kiváltani egy inváziós műveletet, még ha nem is kínálna teljes értékű kormányzati alternatívát. Ezért a legutóbbi időkig a kérdés a "csendes" vagy "látványos" elszigetelés körül forgott, az amerikai nagykövet által átadott demarche épp valami köztes megoldás próbált lenni. Nyilván a tétek emelkedtek az IMF visszahívása miatt, ami sokakban azt a reményt kelti, hogy az eddig szunnyadó európai kormányok majd most végképp megmutatják Orbánnak. Önmagában ez a felállás is inkább a nyolcvanas évek Latin-Amerikáját idézi, semmint az EU keleti felét. De elvileg még működhet is, elképzelhető Orbán erőszakos domesztifikációja, egy fogcsikorgatva együttműködő magyar kormány. Ez lenne a legjobb mindenkinek, talán még Orbán Viktornak is. Csakhogy utóbbinak ehhez érdemben, személyiségben is változnia kellene...

Azonban ha a miniszterelnök lavírozik, keménykedik, akkor végső soron a "megmenteni vagy veszni hagyni" választás elé állítja a nyugati kormányokat. Az előbbi Orbán számára zöld jelzést adna, és nem kínál távlati kibontakozást. A korábbi görög tapasztalatok miatt erre ma kicsi az esély. Az utóbbi esetben sem lenne okunk örülni. Ha magára hagyják az országot, azt nem azért teszik, mert látnak valamilyen kiutat, biztosak abban, hogy valamilyen kilábalás veheti kezdetét. Erre a belső állapotok ma nem adnak okot, és még mi is csak reménykedhetnénk, hogy egy ilyen kimenetel felnyitja a magyar társadalom szemét. Sokkal inkább önös érdekből teszik, példát statuálnak egy teljesen kilátástalan, reménytelen országgal, amellyel már végképp nem lehet mit csinálni. Tehát az ország vagy sürgősen felmutatja Orbán hiteles alternatíváját, vagy végigmegy a "görög úton".