A Time magazin a nagybetűs Tüntetőt választotta az Év emberének 2011-ben. A nyugati társadalmakban ezek a civil tiltakozók a profi politikusok elhasználtságát és korrumpáltságát ostorozzák, új politikát, sokszor egyenesen antipolitikát ígérnek. Leváltható-e az elit, jöhet-e "tiszta" politika?
 

Ajánlat

Bohócforradalom spanyol módraSzilvay Gergely írása a spanyol tiltakozókról

Világ forradalmai, egyesüljetek!Anne Applebaum cikke a londoni tüntetésekről

OK.hu

A politikai elit leváltását hirdeti több tiltakozó mozgalom világszerte, legyen szó a spanyol gyökerű indignadosról vagy az Occupy Wall Streetről; és hasonló szándékkal született meg itthon is a Nem tetszik a rendszer! jelszavával fellépő tiltakozó akció, vagy a párttá alakult 4K!. Míg a parlamenti kétharmados többség az elmúlt nyolc év terhes örökségéről beszél, addig az antipolitikai csoportosulások az előző húsz évet kárhoztatják. Miről szólna a civil politika?

Sok mindent várt a magyar társadalom a rendszerváltáskor, a leginkább talán a hirtelen beköszöntő, nyugati anyagi jólétet. Ezen várakozásában elég gyorsan csalódnia kellett. Emellett - talán főleg az erkölcsös, politika fölé növekvő értelmiségiek kultuszának köszönhetően - "normális" politikát. Ismert paradoxonokkal állunk szemben: a magyar társadalom átpolitizált, de utálja a politikát. A magyarok az államtól várják gondjaik megoldását, de utálják az államot. Bennem már felmerült, hogy ezen ellentétek saját magukból fakadnak: ha az állam nem teljesíti be várakozásainkat, utálni fogjuk.

Mióta világ a világ, az ember várja a "tisztességes politikus" és a "tisztességes politika" feltűnését, akik nem a saját vagy egyes csoportok partikuláris érdekeit képviselik, hanem "a közérdeket", a "nemzet érdekét". Időről időre felbukkannak, akik úgy gondolják, megvalósítható a politikamentes politika. Ennek egyik első ígérete a marxizmusé (Leniné) volt: azt remélték, az emberek feletti hatalmat majd felváltja a "dolgok igazgatása". A kommunisták aztán, akárcsak a nemzetiszocialisták a politikamentesség jegyében totálisan átpolitizálták a társadalmat, rendszereikben minden cselekedet, minden szó, minden gondolat eleve politikainak számított. Tanulság: ha semmi sem politika, akkor minden az.

Nagyot ugorva az időben: itthon is rendszeresen felbukkan a kommunista felvetéssel távolról sem azonos, de vele ebből a szempontból mégis hasonlóságokat mutató civil mítosz: hogy a civilek leváltják a pártokat, és rendes, civil politikát csinálnak majd, ami a politika hivatalos felfogásához képest egyfajta "antipolitika", azaz nem pártpolitika. Ez sokszor összefonódik egyfajta rendszerellenességgel is.

Mindennek a két legsikeresebb megvalósítója a jobboldali ifjúsági ernyőszervezetként induló (azaz nem egy párthoz köthető, így nem pártpolitikai) Jobboldali Ifjúsági Közösség volt, valamint a zöld Védegylet. Az elsőből megszületett a Jobbik, a másodikból pedig egyrészt az Élőlánc Magyarországért, másrészt a rivális, mostanra sikeresebb LMP, amelynek már a neve is kifejezi a civil mítoszt. Vergődése, nem túl markáns szereplése ugyanakkor a mítosz határait is jelzik, és ilyen szempontból intő jel kell, hogy legyen a 4K! számára.

Az ideális forgatókönyv a mindenkori civilek szerint - akár itthon, akár Spanyolországban - általában az lenne, ha egy csapásra eltűnne a süllyesztőben a "korrumpálódott" politikai elit, akiket ugye le kell váltani, és átvehetné a kormányzást a nép, azaz ők. Vagy ha "le lehetne váltani a pártokat", esetleg pártok helyett valamilyen más szervezeti formák (természetesen olyanok, amelyek még nem koptak el a politikai életben) harcolnának a szavazatokért. Emellett rendszerint felhozzák, hogy az emberek nagy részének igazából nincs politikai képviselete a parlamentben, és hogy közvetlen/részvételi demokráciát szeretnének.

Egy politikai elit, egy politikus lehet tisztességesebb, karizmatikusabb, "államférfibb", és tisztességtelenebb is, tehát vannak jobb és rosszabb korszakok, személyek a politika történetében, de le kell szögeznünk: a pártok leváltása nem hozná el a politika megváltását. Ha pártok helyett "mozgalmak" vagy "egyesületek" indulnának a választásokon, gyorsan kiderülne: csak a címke, az elnevezés változott meg. A mai parlamentáris képviseleti demokrácia keretei közt mindenki, aki be akar jutni a parlamentbe, a pártlogika szerint fog működni, legyen az mozgalom vagy egyesület. Ahogy a pártok, úgy a mozgalmak és egyesületek, a "civilek" is egyes értékek és érdekek kifejezői, a nyugati világban ma divatos államberendezkedés, a pártok versenyzése éppen ezek kanalizálására való. Ez nem jelenti azt, hogy az érdekek kanalizálásának egyetlen módja a "pártokrácia", hiszen nemcsak pártok jelenítenek meg érdekeket és értékeket, hanem szakszervezetek, civilek is; emellett a pártok meglehetősen friss fejleményei a történelemnek (és egyáltalán nem biztos, hogy mai államberendezkedésünk örökre meg is marad). Pártmentes politika és kormányzás tehát létezik, érdek- és értékmentes (semleges) azonban nem.

A történelem tanúsága szerint a nagy egyetértésben valami ellen protestáló népmozgalmi szervezetek azonnal felbomlanak, amikor valamiért ki kell állni, netalántán kormányozni kell. Ilyenkor mindig azzal vádolják egymást, hogy a másik elárulta az eszmét, és egyéni, partikuláris érdekeit követi. Az azonban naiv és utópisztikus elképzelés, hogy ha leülnénk, és józan ésszel, racionális alapon érvelve megbeszélnénk közös ügyeinket, félretolva egyéni érdekeinket, akkor biztosan és szükségszerűen megegyezésre jutnánk, ami után már csak át kell ültetni a gyakorlatba a kitaláltakat. Ilyen sosem lesz. Sieyés abbé (és Rousseau ehhez hasonló) elképzelése, amely szerint a közérdek azon egyszerű matematikai képlet alapján megállapítható, hogy mi az, amiben mindenki egyetért, ami egyfajta legkisebb közös többszöröst jelent, egyszerűen hamis, ilyen alapon lehetetlen kormányozni. Ráadásul jó eséllyel jakobinus terrort szül (ilyen szempontból kétséges, létezik-e homogén "nemzeti érdek", aminek a nevében ki lehet végezni a királyt, meg lehet büntetni a bankokat, stb.).

Szép dolog a közérdekkel és a nemzeti érdekkel dobálózni, csakhogy éppen azért vannak pártok a parlamentben, mert mást gondolnak közös érdeknek és értéknek. Ezért nem fog sosem megvalósulni az a közvélemény-kutatásokban rendszerint nagy népszerűségnek örvendő ötlet, hogy "a politikusok végre leülnek egy asztalhoz, félreteszik önző hatalmi érdekeiket, és közösen a nemzet érdekében kezdenek el dolgozni". Minél inkább konkrétumokra bontjuk a közérdeket, annál inkább látszik, hogy a hőn áhított konszenzus valószínűleg csak kevés kérdésben teremthető meg.

A civil mítosz antipolitikai attitűdje azonos a szakértői (avagy technokrata) mítosz hasonló attitűdjével. A szakértő azt gondolja: jön ő, és félretolva a partikuláris érdekeket, a korrupt politikusokat, szakértői módon rendet tesz az országban. A szakértő leváltja a politikust, leváltja a politikát, és előáll "szükségszerű" lépéseivel. Ezt a mítoszt erősítik a baj idején nagy népszerűségnek örvendő szakértői vagy nagykoalíciós kormányok (most épp ugye a görögöknél és az olaszoknál). Ilyesmi érveléssel szokták átvenni a hatalmat a katonai junták is.

Mindez nem jelenti azt, hogy időnként ne volnának valóban szükségszerű lépések, és hogy a szakértelem ellentétes volna a politikával - szakértőkre igenis szükség van. A szemfényvesztés a retorikában rejlik, legyen szó civilekről, marxistákról, technokratákról, katonai juntákról. A szemfényvesztés az, hogy a szükségszerűség vagy nemzeti érdek, közérdek nevében le kell váltani a politikát. Akik ugyanis antipolitikát hirdetnek, ugyanúgy politizálni fognak. Nem azért, mert "megrontja őket a rendszer", hanem azért, mert nem tehetnek mást. Ez valóban "szükségszerűség". Közérdek, közjó természetesen létezik, de kár volna ezt szembeállítani mindenki magánérdekével és a politikával.

Itt tűnik ki, hogy tulajdonképp a politika fogalmában való egyet nem értésről van szó: akik antipolitikát hirdetnek, általában magánérdek-vezérelt pártpolitikát értenek ezalatt, holott a kormányzás par excellence politika. Attól kezdve, hogy törekszünk a hatalom megszerzésére (és szerintem a hatalom nem eleve negatív dolog), arra, hogy mi kormányozzuk az országot, politikát fogunk csinálni. Nem lehet politikamentesen kormányozni, és politikamentesen törekedni a sofőri székbe való beülésre. Persze ne higgyük azt, hogy csak a pártok politizálnak: politizál a szakszervezet, a civil szervezetek, végső soron mindenki, aki közös ügyekkel foglalkozik. Így aztán kétségkívül hazugság, amikor egy tüntetésen közügyekbe szólunk bele, majd közöljük, hogy "nem akarunk politizálni, csak szakmai alapon szólaltunk meg/elmondtuk a véleményünket". Ha tüntetést rendeznek az érdekképviseletek a kedvezményes nyugdíjkorhatár eltörlése ellen, az politizálás, vastagon. Már csak azért is, mert a politika jelentős részben érdekek közti egyeztetésről, választásról szól. Tévedés ugyanis, hogy minden érdek összeegyeztethető. Nevezzük nevén a gyereket, nevezzük nevén a politikát!

Az elitek egy csapásra való leváltása úgyszintén idealista utópia. Akármilyen elhasználódott is egy elit, mi lesz utána? Jönnek az újak, de értenek-e a politika művészetéhez, tudják-e, hogyan kell egy országot kormányozni, vagy nem? Lefogadom, hogy nincs elég tapasztalatuk az elitváltó néptribunoknak a kormányzáshoz. Tapasztalatot azonban csak a politikával való bemocskolódással lehet szerezni. De ha leváltanák is az elitet, és tudnának is kormányozni, akkor is kérdés, hogy milyen gyorsan használódna el a elitváltó elit. Valószínűleg szembetalálná magát az antipolitikai elitváltó vezetés a politika kényszereivel, és maga is ugyanúgy korrumpálódna, kompromisszumok megkötésére kényszerülne - és így aztán vagy az első kompromisszum, "megalkuvás" után, vagy pár éven belül megjelenik a következő néptribun-generáció, akik árulással vádolják az előzőeket, kijelentve: "nem váltották be a reményeket".

És itt jön a csavar. Egy politikától megcsömörlött országban joggal alkalmazza mindenki - párt, szakszervezet, civil mozgalom - az antipolitikai retorikát (időnként régi motoros pártpolitikusok is, félszeg öniróniával, vagy megfelelési kényszerből). Ha azt gondoljuk, hogy az embereknek nemzeti érdek kell, megkapják (Nemzeti Együttműködés Rendszere); ha elitváltás, azt is megkapják (Jobbik, 4K!), ha szakértői kormány, azt is (Horn, Bajnai). Az antipolitikai retorika így a politika szerves része lesz, hiszen egy tömegdemokráciában meg kell győzni az embereket. Valószínű, hogy a felfutáshoz elég lehet az antipolitikai retorika, kérdés (most épp az LMP esetében), elég-e a megmaradáshoz is.

Sokak szerint egy civil szerveződés a párttá alakulással elveszti a szüzességét. Én az ellenkezőjét gondolom: a civil mítosz és hasonló mítoszok bírálata nem azt jelenti, hogy a civil mozgalmak ne csinálhatnának pártot és politikát, hiszen honnan jöjjön a politikai utánpótlás, frissülés, ha nem a "civil életből". Nyugodtan alakítsanak pártot, ez egy bátor és őszinte lépés. Viszont a politikaellenesség szlogenjeinek használata csak kampányfogás a részükről, és biztos, hogy nem fogják megvalósítani a "tiszta" politikát - eltelik pár parlamenti ciklus, és azon kapják majd magukat, hogy az "elhasznált elit" részei lettek, és ellenük tüntetnek a "civilek".