Hirtelen távozó IMF küldöttség, személyes hangvételű levél a magyar miniszterelnöknek az Európai Bizottság elnökétől, újabb leminősítések - az év végén egyre több jel utal ara, hogy Nyugat elégedetlen a magyar kormánnyal. Mi van ezeknek az eseményeknek a hátterében?

Ajánlat

Jön-e a politikai légicsapás Nyugatról?Deák András cikke a nyugat dilemmáiról

Az orbáni szabadságharc áraPapp József írása a gazdaságpolitikáról

OK.hu

Úgy tűnhet, az európai vezetők haragszanak Magyarországra. Negatív véleményük alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy a múlt héten a Nemzetközi Valutaalappal - és mivel az EU egyik tagállama vagyunk, egyúttal az Európai Bizottság szakértőinek részvételével - folyó tárgyalások félbeszakadtak. A nemzetközi pénz- és tőkepiac szereplői pedig érzékelhetően relevánsnak tartják az uniós pozíciót: a pénzvilág számára mértékadó hitelminősítő intézetek egyike már lereagálta az eseményeket. Ahogy a pénzpiaci szleng mondja, "bóvliba vágták" Magyarországot - vagyis a befektetésre nem ajánlott, más szóval spekulatív kategóriába került a magyar állam adósbesorolása. A hitelminősítők megítélése szerint ma Magyarország ugyanolyan kockázatos, mint a kilencvenes évek első felében volt, és három-négy besorolási kategóriával maradunk el attól, amit az ország a kétezres évek elején birtokolt.

A gazdaságpolitikai döntéshozók egy része értetlenkedik, látszólag joggal. Mondják: Magyarország nem Dél-Európa - sem a külső egyensúlyi pozíciók, sem az aktuális fiskális politikai mutatók, sem pedig a lakosságnak, illetve az érdekvédelmi szervezeteknek a megszorító intézkedésekkel szembeni fellépése szempontjából. Kétségtelen, export-szektorunk nem deficites, a külkereskedelem nem hiányt, hanem hónapról hónapra növekvő többletet mutat. Az is igaz, hogy nemcsak az egyedi bevételnövelő intézkedésekkel támogatott idei, hanem nagy valószínűséggel a jövő évi költségvetési egyenlegünk pozíciója is lényegesen kedvezőbb lesz, mint az euróövezet adósságválsága során eddig pellengérre került mediterrán országokban. A magyar közvélemény túlnyomó része pedig egyelőre rezignáltan, csendes beletörődéssel veszi tudomásul, hogy immár az egymást követő hatodik évben köszöntenek be az év végi ünnepek úgy, hogy a következő évben gyarapodás ígérete helyett inkább további restrikcióra számíthatunk. Ha sem a jelenlegi külső és belső egyensúlyi mutatók, sem pedig a lakosság viselkedése nem indokolja - mégis, miért ítélik meg Magyarországot szigorúbban, mint a többi EU-tagállamot, köztük a kelet-közép-európai térség országait?

Nem valószínű, hogy valamiféle Magyarország-ellenes összeesküvésről lenne szó. Az ugyanakkor igaz, hogy jelenleg a pénz- és tőkepiaci szereplők esetünkben a szokásosnál fogékonyabbaknak tűnnek bizonyos, a makrogazdaságon túlmutató szempontokra. A hitelminősítők és nyomukban a véleményformáló pénzpiaci és befektetési elemzők részéről a magyar gazdaságpolitikát nem kizárólag, sőt talán nem is elsősorban szűken vett fiskális politikai szempontok miatt éri bírálat - jellemzően a demokrácia és a piacgazdaság intézményeinek veszélyeztetettsége, illetve a kiszámíthatatlanság szerepelnek a kritikai lajstrom első helyén. Márpedig ezek miatt a szempontok miatt az Európai Unió alapértékeivel konfrontálódunk, feltehetően emiatt is lehetett úgymond személyes hangvételű Barrosonak, az Európai Bizottság elnökének miniszterelnökünk részére írott levele. A magyar gazdaságpolitikának azokra az elemeire, amelyeket sokan világnézeti alapon bírálnak - ilyen például az egykulcsos adórendszer vagy az állami tulajdonszerzés bizonyos stratégiainak mondott ágazatokban - az uniós szerveknek aligha van befolyása, amennyiben nem ütközik bizonyos versenyjogi alapelvekkel, a pénzpiaci szereplőket pedig tipikusan nem érdeklik a világnézeti, illetve társadalompolitikai kérdések. Az európai - és egyidejűleg az amerikai - politikusok egy részében ugyanakkor érzékelhetően növekvő kérdőjelek merülnek fel afelől, hogy Magyarország tartani kívánja-e magát a nyugati világ bizonyos alapértékeihez.

Meglehet, az ázsiai világgal történő kapcsolatépítés alapvetően kereskedelempolitikai természetű, és ma már a bankvilággal is megegyezésre törekszik a kormány, ahogy azt a Bankszövetséggel a lakossági jelzáloghitelesek mentőcsomagjáról kötött új megállapodás is jelzi. Az is érzékelhető, hogy a kormányzat nem kívánja elodázni a kiigazítást: a módosított jövő évi költségvetést a stabilizációs csomagsorozat következő pakkjának ítélhetjük. Lényegesen könnyebb lenne azonban a kiigazítás, ha az Európai Bizottság és az IMF vezetőiben is a magyar gazdaságpolitika megbízhatósága, kiszámíthatósága melletti látszat erősödne. A jutalom gyors megállapodás, ennek nyomában pedig a kockázati prémium lemorzsolódása lenne, amit a kamatszint csökkenése, a hitelezési aktivitás fokozódása követhet. A növekedési csapdából ma már nem pusztán a szűken vett költségvetési szigor révén, hanem egyidejűleg a nemzetközi pénzpiac meggyőzésén keresztül van kiút.

Ez pedig ma csak az Európai Bizottsággal történő kooperációban, az IMF-fel mielőbb megkötendő megállapodás révén történhet. Addig kell ezt megtenni, amíg a magyar lakosság kooperációs hajlandósága is fennáll.