Pénteken szavaznak a parlamenti képviselők a Fidesz új választási törvényjavaslatáról, amit élesen bíráltak az ellenzéki pártok, mert gyanújuk szerint a kormányzó pártnak kedvező módon alakítja a voksolás szabályait. Milyen hatása lesz az új rendszernek a politikára?

Ajánlat

Leváltható-e a politikai elit?Szilvay Gergely cikke a civil mozgalmakról

Világ forradalmai, egyesüljetek!Anne Applebaum írása a tiltakozásokról

OK.hu

Ahogy az IMF-EU-tárgyalások konfliktusai miatt egyre nagyobb nemzetközi figyelem irányul Magyarországra (Paul Krugman és blogja immár minden második cikkében hazánkkal foglalkozik, ami kétségtelenül teljesítmény), úgy kezdi el a nyugati közvélemény azt is felfedezni, hogy sok egyéb mellett a kormányoldal választási törvénytervezetével sincs minden teljesen rendben. Bár a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Bizottság alapvetően gazdasági kérdésekben próbál meg nyomást gyakorolni a magyar kormányra, de ha a kormányoldal kitart a választási rendszer tervezett átalakítása mellett, hasonló, sőt talán hangosabb külföldi tiltakozásra számíthat, mint amivel egy évvel ezelőtt a médiatörvény kapcsán kellett szembesülniük.

A szólás- és sajtószabadság, illetve a rasszizmus és diszkrimináció ügyei mellett ugyanis a választások szabadságának és tisztaságának, illetve a politikai versengés egyenlő feltételeinek a kérdése a harmadik olyan tényező, amellyel nemzetközi szervezetek, illetve az USA és más nyugati országok diplomáciája egy adott állam "demokratikusságát" méri. Természetesen meg lehet kérdőjelezni ezen államok valódi elkötelezettségét a szabadságjogok ügye mellett, és fel lehet hánytorgatni megannyi menthetetlen lépésüket (legújabban az USA és az EU internetszabályozási terveit például), ám ezek a hangok Magyarországról leginkább a viccbeli Hruscsovéra emlékeztetnek ("Na és? Maguknál meg verik a négereket!"). Soha rosszabbkor nem jönne egy újabb nemzetközi botrány, mint most. Tavaly a magyar EU-elnökség által kínálkozó lehetőségek kiaknázását nehezítette meg indirekt módon a médiatörvény negatív visszhangja, most pedig a választási törvénytervezet generálhat olyan hangulatot, mely érzékelhetően szűkítheti a kormány mozgásterét és ronthatja tárgyalási pozícióit. Amire ebben a helyzetben minimum szükség lenne, az az, hogy a Fidesz politikusai legalább vitákban meg tudják védeni a választási rendszer amúgy igen nehezen védhető tervezett átalakítását, a gerrymanderingtől a győztes túlkompenzálásáig, hihetően cáfolva a félelmeket, miszerint a hatalmon lévő párt a választókerületi határok és a mandátumelosztás manipulálásával akarja megakadályozni saját leváltását.

A kormányoldal legfőbb érve azonban pontosan annyira vall demokratikus gondolkodásra, mint maga a sokat bírált törvénytervezet.

Ez a fő érv Lázár János szájából így hangzott:   "[Ha] nem akarunk olyan politikai, társadalmi és gazdasági káoszba süllyedni, mint néhány ország Európában a gazdasági válság közepette, akkor stabil kormányzásra és világos viszonyokra van szükség." Ugyanezt ismételte meg a KDNP vezérszónoka is a törvény vitájában: "A gazdasági válság elhúzódásával Magyarországnak az az érdeke, hogy a választójogi törvény biztosítsa annak a lehetőségét, hogy hazánknak - minden választás után - stabil kormánya legyen." A logika, ha ki akarjuk bontani, a következő: Az új választási szisztéma a legerősebb pártot valós társadalmi támogatottságához mérten aránytalanul sok mandátumhoz juttatja. Így könnyebben szerezheti meg egyedül a kormánytöbbséget, nem kell koalíciót kötnie. Ezáltal kevesebb lesz a széthúzás, több a gyors és bátor döntés. Ha pedig gazdasági válság vagy egyéb súlyos veszély leselkedik az országra, egy ilyen stabil kormány azokkal is könnyebben meg tud birkózni. Ez pedig nyilvánvalóan az egész ország érdeke, tehát az a választási rendszer, amely ezt minél inkább elősegíti, jó az állampolgároknak is.

Talán nem felesleges itt most felsorolni, hány ponton bukik meg ez az érvelés.

Először is a fentiek nem adnak semmiféle magyarázatot a gerrymanderingre. Arra, hogy a kormányzó erő saját érdekeinek megfelelően rajzolja át a választókerületeket, megbízhatóan baloldalinak számító lakótelepeket megkerülve, illetve hagyományosan jobboldali falvakat vidéki városok városrészeihez csapva. Sőt ha komolyan vesszük, hogy valóban a stabil kormányzás feltételeinek megteremtése a legfontosabb, akkor ez az átalakítás egy esetleges baloldali kormány parlamenti többségét éppen hogy alááshatja, és ezzel a deklarált célkitűzés ellen hathat. Így sajnos nyilván nem lehet másra gondolni, mint hogy a valódi cél pontosan ez: hogy csak a jobboldali kormányzás legyen stabil, baloldali viszont vagy ne is fordulhasson elő, vagy legyen minél instabilabb, és így könnyebben megbuktatható.

Másodszor, bár a győztes túlkompenzálása valóban nagyobb valószínűséggel eredményez stabil egypárti kormányzást, de ez nem szükségszerű. Mert mi történik például akkor, ha a győztes párt és képviselőcsoportja leküzdhetetlen belső ellentétek miatt szakad, és a kormánytöbbség fenntartásához a választási rendszer által mesterségesen legyengített ellenzéki frakciók közül immár többet is be kellene vonni egy koalícióba? Ilyen eset ritkán áll elő, ám ha mégis, akkor az átalakított kormány instabilitásának - vagy az előrehozott választás kényszerének - egyik fő forrása paradox módon maga a stabilitást célzó választási szisztéma lesz. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy egy óriási méretű kormányzó frakcióban normális esetben egyébként is sokkal több lesz a belső feszültség. A társadalmi támogatottság arányát jóval meghaladó mandátumarány pedig könnyen olyan kormánypárti honatyák tucatjait eredményezheti, akik saját helyüket féltve megvétózzák a jelentősebb érdeksérelemmel járó, ám szükséges átalakításokat.

Harmadszor, ha a Fidesz választási rendszere stabilabb kormányzáshoz vezetne is, gazdaságpolitikai sikeresség ebből még egyáltalán nem következne. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint éppen a jelenlegi, soha nem látott hatalommal rendelkező kurzus kudarcsorozata. A stabilitásnak valóban lehet következménye a nyugodt kiszámíthatóság és a hosszú távú szempontok hatékonyabb érvényesítése, de ugyanúgy jelentheti egy elhibázott, az országot végzetesen legyengítő gazdaságpolitika bebetonozását is.

Negyedszer, amennyiben négyévente mégiscsak tartanak szabad választásokat, úgy teljesen téves az az elképzelés, hogy egy gazdasági válság leküzdését az segíti a leginkább elő, ha minél nagyobb hatalom kerül egyetlen párt kezébe, hogy annak így ne kelljen riválisaival együttműködésre törekednie. Mivel a rendszer aránytalansága miatt a pártok négyévente bukni és nyerni is hatalmasat tudnak, ez végletesen kiélezi a küzdelmet: a kormányerőnek soha nem látott módon kell mindent az újraválasztás szempontja alá rendelnie, az ellenzéknek pedig a siker érdekében még kíméletlenebbül kell a kormány ellen hangolnia a közvéleményt. Sajnos mindkettőre (a kormány tehetetlenségére és az ellenzék populizmusára) akadt bőven példa az elmúlt években Magyarországon, így jól tudjuk, hová vezet ez, és milyen hatással van a gazdaságra. Sosem a hatalom volt túl kevés, hanem az elvesztésétől való félelem volt túl nagy - a megszerzésének kísértéséről nem is beszélve. Ha egy magyar politikus tényleg a jelenlegi választási rendszert akarja felelőssé tenni saját hibáiért, nem a mandátumelosztást kellene okolnia, hanem leginkább azt, hogy egyáltalán vannak szabad választások.

Mindeközben azokban az országokban, melyek a legmélyebbre süllyedtek a válságban, politikailag pontosan az ellenkezőjével próbálkoznak, mint amilyen receptet a Fidesz kínál. Görögország és Olaszország szakértői kormányokkal, egységkormányokkal, nagykoalíciókkal éri el azt, hogy a politika legfontosabb játékosai ideiglenesen félretegyék ellentéteiket és együtt dolgozzanak a gazdaság rendbetételén. Például Mario Monti kormányát a képviselőházban 630-ból 556-an biztosították a bizalmukról - a Fidesz nehezen tudna kitalálni egy annyira aránytalan választási rendszert, amely egyetlen pártot a mandátumok közel 90 százalékához tudna juttatni a válságkezelés érdekében. De ha sikerülne is nekik, az ellenzéket még akkor sem állították maguk és a válságkezelés ügye mellé, sőt.

A fenti négy ellenérv mindössze egy logikai lánc hibáira mutat rá, arra, hogy egy brutálisan aránytalan szisztéma miért nem jó eszköz ahhoz, amit a Fidesz a választási törvénytervezetével - legalábbis saját állításai szerint - el kíván érni. Ám az igazi probléma sokkal alapvetőbb: demokrácia és gazdasági sikeresség, jólét szembeállítása, illetve az utóbbi kijátszása az előbbi ellen. Semmi másról nincs tehát szó, mint a magyar történelem nem egy korszakából - legutóbb a Nemzeti Együttműködés Rendszere előtti rendszer előttről - jól ismert egyezség újbóli megkötéséről, legfeljebb egy leheletnyivel indirektebb formájában: kevesebb demokráciáért cserébe nagyobb egzisztenciális biztonság és jólét. Aki ugyanis azt állítja, hogy egy aránytalanabb, sőt kevésbé demokratikus, egyértelműen a Fideszre szabott választási rendszer az ára annak, hogy a derék állampolgárnak kevésbé kelljen féltenie az állását, mert a kormány így tudja csak őt jobban megvédeni, az a kádári paktumot kínálja fel újra.

És hogy logikailag miért nem működne ez az egyezség, az teljesen másodlagos ahhoz képest, hogy morálisan eleve elfogadhatatlan.

Visszatérve tehát a kiindulóponthoz: egy ilyen, ízig-vérig antidemokratikus gondolaton alapuló érveléssel védeni egy olyan törvénytervezetet, mellyel szemben éppen az a kifogás, hogy antidemokratikus - hát, mindenesetre nem lesz könnyű menet. Az a filozófia, hogy a kevesebb demokrácia az ára a nagyobb jólétnek, nyilvánvalóan elfogadható mondjuk Szaud-Arábia számára. Az az elgondolás, hogy a piaci válságot a piac minél nagyobb mértékű kiiktatásával kell kezelni - államosítással, állami monopóliumok és nagyvállalatok létrehozásával, illetve a politikai vezetést támogató hazai oligarchák helyzetbe hozásával a külföldi szereplők rovására -, valószínűleg helyeslést vált ki Oroszországban. És végül az a stratégia, hogy a politikai stabilitás megteremtéséhez a politikai versengés akadályozásán keresztül vezet az út, nyilván támogatókra lel Kínában.

A magyar kormány - a következetesség szempontjából mentségére szolgál, hogy csak azután, hogy minden egyéb lehetőséget kimerített - a Nemzetközi Valutaalaphoz és az Európai Unióhoz fordult pénzért. Hogy a kért hitelt megkapjuk, első körben két gazdasági jellegű követelésüknek kell megfelelnünk. Ahhoz viszont, hogy a nyugati világ politikai és gazdasági szervezetei valódi partnerként tekintsenek a magyar kormányra, utóbbinak elsősorban azt kellene bebizonyítania, hogy a sok gazdasági és nem gazdasági jellegű unortodoxia és matolcsyskodás ellenére mégiscsak velük beszélnek egy nyelvet, nem a szaudiakkal, nem az oroszokkal és nem a kínaiakkal. Hosszú távon csak úgy lehet előnyösebb feltételeket kiharcolni: ha úgy tetszik, így lehet többet megőrizni az ország szuverenitásából. Ha viszont december 23-án a fideszes képviselők az új választási törvényt elfogadják, azzal azt az üzenetet küldik, hogy ők továbbra is arabul, oroszul és kínaiul szeretnének megtanulni, és hogy az EU-tól és az IMF-től csak a nyelvtanfolyamra kell az a bizonyos pénz.