Hiába ígéri az állam, hogy sorsunk bölcs és józan ítélőképességű szakemberekre van bízva, a demokrácia nem személyek jóindulatán, hanem intézményeken kell, hogy alapuljon. A Fidesz felelőssége lenne, hogy ezt megértesse végre a magyar társadalommal.

Ajánlat

Tünde Timbuktuba megyMong Attila írása

A többség zsarnoksága és a bárányokSzlankó Bálint írása

OK.hu

A kormányzati kommunikációban elég sok arcpirító mondat hangzott el az utóbbi időben (itt és itt többek között), Szájer József például a világtörténelmet helyezte egészen új megvilágításba, amikor azt mondta: "A fasiszta vagy kommunista módszer meghatározása számomra az, amikor folyosói pletykák alapján hoz döntést valaki a tények ismerete helyett." Az ilyen megnyilatkozásokat nem érdemes elemezni, az adekvát reakció inkább érzelmi. Nemrég viszont Orbán Viktor mondott valamit, amin tényleg érdemes elgondolkodni. "A magyar sajtószabadságot féltő vélemények teljes mértékben megdőltek, hiszen az EU-n belül az egyik legélénkebb, ellenzéki szemléletű és kritikus beállítottságú sajtó Magyarországon működik" - nyilatkozta. Ez az álláspont ráadásul meglehetősen elterjedt. Na jó, volt ez a Klubrádió-ügy, de mikor nem buheráltak politikai okokból pályázatokat, mikor nem szállták meg a közmédiát? Percenként átlagosan 13,2 a kormányt támadó cikk jelenik meg - mi ez, ha nem sajtószabadság? Hát nem az.

Képzelje el a kedves olvasó, hogy egy kis készüléket szerelek a testére, amivel igen kellemetlen áramütést mérhetek rá. De nem kell megijedni, csak akkor nyomom meg a gombot, ha Ön valami csúnyát csinál, gyerekeket molesztál, halottakat gyaláz meg, sérti az emberi méltóságot. Megígérem, hogy ez így lesz, nem vagyok én szörnyeteg, csakis a Jót tartom szem előtt. A gonoszságnak el kell nyernie a büntetését, ezzel minden jó ember egyetért. Tegyük fel, hogy kénytelen-kelletlen együtt él a készülékkel, sikerül úgy viselkednie, mint akkor, amikor még nem volt ott, még fürdeni is egész jól tud ezzel a dologgal a testén - és kiderül, hogy tényleg nem mérek Önre lépten-nyomon áramütéseket. Pedig még vicceket is elsüt velem és barátaimmal kapcsolatban, kritizál, kiteregeti a szennyesemet, csúnyákat mond a disszertációmról. De nem, én nem mérek Önre áramütést egyik eset után sem. Szabad lenne-e Ön így, a készülékkel a testén? Persze, hogy nem. Akkor sem, ha akár egy éven át csak engem szidalmaz, és én nem rázom meg egyszer sem.

Sokaknak beletört már a bicskája annak meghatározásába, mi a szabadság. Azt azonban könnyű megmondani, hogy a leírt helyzetben miért nem beszélhetünk szabadságról. Nem azért, mert ön büntetést kaphat a viselkedéséért - a szabadság bizonyosan nem az, hogy bármit meg lehet tenni következmények nélkül. Hanem azért, mert az, hogy miért kap büntetést, az én kényemre-kedvemre, megítélésemre van bízva, én pedig senkinek nem tartozom elszámolással. Még ha én volnék a világ legtévedhetetlenebb döntőbírája erkölcsi kérdésekben, ez a helyzet akkor is megszüntetné az Ön szabadságát. (Más kérdés, hogy mi lenne, ha nem ember, hanem transzcendens lény volnék, de ezt nem tárgyalom, mert az akaratszabadság nehéz teológiai kérdéséhez vezet.)

A nyugati típusú demokráciákat többek között éppen azért szokás szabadnak nevezni, mert lakóik megítélését és adott esetben megbüntetését nem csupán egyes - akár mégoly bölcs és jó - emberekre bízzák, hanem intézményekre. Ezek persze nem lehetnek meg (jó esetben bölcs és jó) emberek nélkül, de ők az intézmény keretein belül működnek, sokféle szabályt, törvényt, irányelvet kell betartaniuk, el kell számolniuk arról, mit miért tettek, függetlenek más hatalmi ágaktól stb., hiszen tudjuk, elvileg. Az intézmények is tévedhetnek, akár mert emberek dolgoznak bennük, akár mert szisztematikus hibákkal küzdenek - ez akár tragédiákhoz is vezethet, de ez nem a szabadság megszűnéséhez vezet, hanem annak kockázatát jelenti, illetve arra mutat rá, hogy a szabadságon, az ezt garantáló intézményrendszer javításán folyamatosan dolgozni kell.

Döntő jelentőségű tehát a különbségtétel aközött, hogy a sorsunk emberek ítéletére, jóindulatára, bölcsességére vagy intézményekre van bízva. Ezt nem érti a Fidesz és holdudvara. Nem értette akkor sem, amikor a Médiahatóság még kinevezés előtt álló emberei azt magyarázták, hogy ne ítéljük meg a működésüket, amíg azt el sem kezdték, mert ők jó emberek, nem akarnak rosszat - nem fogták fel azt, hogy a hatóság a törvényben meg (nem) határozott jogköre önmagában a sajtószabadság megszüntetését jelenti, teljesen függetlenül attól, hogy kik és hogyan dolgoznak e hatóságban. De nem értette a Fidesz ezt akkor sem, amikor Handó Tünde kinevezését az ő emberi és bírói érdemeire hivatkozta vélte megvédelmezhetni. De ugyanez a gondolkodásmód már az első Fidesz-kormány alatt megjelent. Akkor a megszigorított drogtörvény kritikusai azt mondták, hogy nonszensz, hogy egy füves cigit elszívó gimnazistát börtönbe lehet zárni - amire nagyjából az volt a válasz, hogy de hát nem őket fogják üldözni. Mintha nem értenék, hogy egyáltalán mit jelent az a szó (legalábbis egy nyugati típusú jogállamban), hogy "törvény". Így persze nem csoda, ha Orbán Viktor, mint mondta, "nem találkozott még olyan érvvel, amely miatt a parlamentnek meg kellene változtatnia egy már elfogadott törvényt" - ugyanis nem érti a nyugati kritikák kiindulópontját.

Ha nem is mentség minderre, de némi magyarázatot nyújt rá, ha belegondolunk, hogy mi magyarok úgy általában nem bízunk az intézményekben. Talán nem is hiszünk bennük. Csak úgy íratjuk a gyerekünket iskolába, ha előtte megnéztük a tanárt, aki tanítani fogja; ha tehetjük, olyan orvoshoz megyünk, akit előtte leinformáltunk - és sorolhatnánk még az élet számos területét. Vagyis nem hisszük el, hogy az iskola vagy az egészségügy, mint intézményrendszer garantálja azt, hogy gyerekünk vagy egészségünk jó kezekben lesz - és sajnos erre jó okunk is van. Ebből azonban éppen a feladat következne, feltéve, ha demokráciát szeretnénk Magyarországon, hogy az intézményeket alkalmassá tegyük arra, hogy kiérdemeljék a közbizalmat és garantálják a szabadságot.