Még a legtekintélyesebb nemzetközi újságok is rendre beleesnek abba a hibába, hogy ha Magyarország kerül szóba, akkor újra a húsz évvel ezelőtti informátoraikhoz fordulnak. Ők is hozzáteszik a magukét ahhoz, hogy újra a kilencvenes évek elején érezzük magunkat.

Ajánlat

Egy nácival kevesebbInkei Bence írása Lars von Trier Cannes-ból való kitiltásáról

OK.hu

Emlékszik a kedves olvasó Csúcs Lászlóra és Nahlik Gáborra? Hát a Demokratikus Chartára? Csoóri Sándor és Konrád György közéleti szerepvállalására? Für Lajosra és Schamschula Györgyre? A "hordót a szónoknak" kontra "hordót a zsidónak" műbotrányra? Gadó Györgyre és Király B. Izabellára? Lehet, hogy ma már némi nosztalgiával gondolunk vissza a rendszerváltozás utáni évekre, de olyan nagyon sok mindent nem lehetne visszasírni a kilencvenes évek elejéről: az illúzió, hogy hamar utolérjük a nyugatot, addigra már elveszett, nekünk meg maradt a taxisblokád, a kárpótlási jegyek meg az asszisztálás az olajszőkítéshez. Mindeközben az akkori közvélemény készségesen lefoglalta magát azzal, hogy csatlakozott az eredetileg vidéki ügyvédek és történészprofesszorok, illetve a belvárosi szociológusok között húzódó frontvonal mögötti táborok valamelyikéhez. A frontvonal azóta is megvan, igaz, a felek némiképp kicserélődtek, viszont az elmúlt két évtizedben egyszer sem voltunk ennyire közel ahhoz, hogy újra visszakerüljünk a kilencvenes évek legelejére. Nem elég, hogy jelenleg is döntési pozícióban vannak olyan politikusok, akik Andrásfalvy Bertalan és Szabó Tamás romantikus dilettantizmusát idézik meg, de az Orbán-kormányt össztűz alá vevő külföldi sajtó dörgedelmei is mintha a Demokratikus Charta húsz évvel ezelőtti jelszavait visszhangoznák (legalábbis egy részük).

Érdemes megnézni, mivel riogatott az 1991-ben SZDSZ-közeli civilek által megalakított Demokratikus Charta: veszélyben levő demokráciával, szélsőjobboldali veszéllyel, antiszemitizmussal. Mindez különösen annak tükrében mulatságos, hogy az Antall-kormányról sok rosszat lehet mondani, de hogy bármilyen formában is veszélyeztette volna a demokráciát, az szimplán nem igaz. Mint ahogyan az is tény, hogy Antall József sosem engedett nagyobb teret az MDF Csurka István vezette szélsőségeseinek, akiket aztán még az első parlamenti ciklusban ki is szorítottak a pártból. Érthető persze az is, hogy sokakat félelemmel töltött el már önmagában az a tény, hogy a harmincas-negyvenes évek Magyarországát idéző hangok jelentek meg újra a magyar közéletben, de ettől még a szélsőjobboldalnak nem volt nagyobb tábora itthon, mint bárhol Nyugat-Európában. Ebben az időszakban jelentek meg először mértéktartónak számító német, francia, osztrák és más nyugati újságokban azok a cikkek, melyekben rendszerint ellenzéki értelmiségiek nyilatkoztak a magyar közéletről, miközben idegengyűlöletről, antiszemitizmusról, Horthy-nosztalgiáról panaszkodva festettek az országról olyan képet, mintha a Gömbös-kormány idején lennénk.

Azóta eltelt húsz év, jöttek-mentek a kormányok, pártok alakultak és tűntek el a süllyesztőben, de a szélsőjobboldali veszély a jelek szerint állandó maradt. Nem elég, hogy emiatt szegény Gyurcsány Ferencnek 2008-ban meg kellett alakítania a Magyar Demokratikus Chartát, de a Magyarországgal foglalkozó külföldi újságok is szinte ugyanazt írják, mint húsz évvel ezelőtt, a két leggyakrabban megkérdezett alany pedig Konrád György író és Schiff András zongoraművész. Előbbi alapítója volt az SZDSZ-nek és a Demokratikus Chartának, és bár politikai tisztséget sosem viselt, sokáig az egyik legnagyobb magyar párt véleményformálójának számított. Ilyen értelemben tehát húsz évvel ezelőtt megállhatta a helyét az az érv, hogy nem érdektelen az ő véleménye, 2012-ben viszont már sajnos nem állja meg. Konrád György hiába elismert író, mára egyszerűen lejárt lemez, élő emberrel nem találkoztam évek óta, aki szerint számottevő lenne, mit gondol ő a magyarországi állapotokról. Arról nem is beszélve, hogy a Demokratikus Charta alapítójaként megvolt a szerepe a magyar demokrácia egyik legszégyenteljesebb sztorijában, az MSZP és az SZDSZ házasságában. Pont ugyanannyira benne van ő is a harmadik köztársaság csődjében, mint Csurka István vagy Bayer Zsolt. Ehhez képest az idén már teret adott a nézeteinek a Le Monde és a Frankfurter Allgemeine Zeitung is, mintha nem lenne ma senki más Magyarországon, akinek egy külföldi számára is érdekes lehet a véleménye.

Schiff Andrásnak ugyan nem ismert a chartás múltja, de tavaly januárban nemzetközi feltűnést keltett a Washington Postban megjelent olvasói levele, amelyben élesen bírálta Orbán Viktor kormányát. Bár a célkeresztben elsősorban az akkor hatályba lépő médiatörvény volt, szó esett idegengyűlöletről, rasszizmusról, antiszemitizmusról és rettegő emberekről. A nemzetközileg is neves zongoraművész az idén még tovább ment, és Fidesz-Jobbik koalícióról, no meg a romákat az állam asszisztálásával országszerte rettegésben tartó fasiszta brigantikról beszélt a Der Tagesspiegelben. Ha csak az ő és Konrád elbeszélése alapján ismernénk Magyarországot, akkor konkrétan azt hihetnénk, hogy lemaradtunk a nyilas hatalomátvételről. Azt is biztosra vehetjük, hogy amíg Paul Lendvai számít az etalonnak a német nyelvű sajtóban, ha Kelet-Európáról van szó, addig folyamatos lesz a náciveszély Magyarországon. (Azt pedig már csak zárójelben jegyzem meg, hogy végképp értetlenül állok az olyan jelenségek előtt, hogy a Le Figaro Bauer Tamást idézi gazdasági kérdésekben, a CNN pedig Eörsi Mátyást kérdezi, ha Magyarországról van szó. Miért nem rögtön Farkasházy Tivadarhoz fordulnak?)

Az, hogy ez a jelenség mennyire káros, akkor lett nyilvánvaló, amikor az Orbán-kormány tragikus teljesítménye révén az utóbbi hetekben Magyarország hirtelen érdekes lett a világsajtó számára. Ekkor azonban a helyett, hogy a nemzetközi sajtó a kormány valóban támadható lépéseire szorítkozott volna (van belőlük sajnos épp elég), lépten-nyomon Konrád és Schiff szavai visszhangoztak: idegengyűlölet, nacionalizmus, sovinizmus, irredentizmus, antiszemitizmus bukkan fel számos cikkben, no meg a Fidesz-Jobbik koalíció réme. Az ismert francia gondolkodó, Bernard-Henri Lévy hajmeresztő kirohanásáról is nehéz elképzelni, hogy nem az ő nyilatkozataik alapján íródott.

Sokszor pont a lényeg sikkad el ezek mögött a fölösleges, de kétségtelenül jól hangzó sallangok mögött - mintha még nem lennének eléggé átitatva ideológiával az amúgy pragmatikus, gazdasági kérdések idehaza. Ráadásul ez a nemzetközi sajtóössztűz újra felidézte az évtizedes emlékeket, és mindennél többet tett azért, hogy azok a tanácstalan százezrek végre megtalálják az ellenségképet, akik ugyan a pénztárcájukon érzik a kormány ballépéseit, de még pont mozgósíthatóak "a Magyarországot ért külföldi támadások" hatására. Ez a hisztérikus légkör már csak azért sem segít semmin, mert jelenleg valóban nincs más alternatíva az ellenzék számára: csak a Fidesszel együttműködve lehet esélye némely vitatott intézkedés megváltoztatására, még ha ez most kicsit utópisztikusnak tűnik is. Ha viszont azt feltételezzük, hogy ehhez Orbán Viktornak ki kellene vonulnia a politikából, akkor bizony ugyanúgy el kell tűnniük a másik oldal azon erőinek is, melyek nem érdekeltek a szembenállás megszüntetésében. Kár, hogy egyelőre esze ágában sincs egyiknek sem.

Jelenleg pedig úgy áll a helyzet, hogy gratulálhatunk magunknak, amiért ugyanott tartunk, mint húsz éve: mindkét oldal azzal van elfoglalva, hogy százezreket vigyen az utcára, miközben az ország a csőd szélén egyensúlyozik, sőt egekben a benzinár is - tényleg csak a taxisblokád hiányzik. De míg akkor lehetett azzal védekezni, hogy tanuljuk a demokráciát, és hogy valamennyi volt szocialista ország átment ezen a fázison, most ezt a helyzetet mégis mivel akarjuk megmagyarázni?