Kicsi az esélye annak, hogy ismét bejön az, ami tavaly a médiatörvény uniós bírálata idején működött. Puszta jogászkodással aligha rendezhető a vita Magyarország és az EU között, immár politikai fordulatra van szükség.

Ajánlat

Kapkodó gazdaságpolitikaMartin József Péter cikke a Fidesz gazdaságpolitikájáról

Nem kellene bedőlnünkBartha Attila cikke

OK.hu

A várakozásoknak megfelelően nem kegyelmezett az Európai Unió, és három ügyben - jegybanktörvény, bírák nyugdíjazása, adatvédelmi biztosi hivatal átalakítása - megindította a kötelezettségszegési eljárást Magyarország ellen. A nemzetközi szervezetek ellen folytatott értelmetlen szabadságharc végjátékaként a magyar kormány próbálja menteni a menthetőt, és jogtechnikai kérdésként kívánja láttatni ország és világ előtt a brüsszeli és washingtoni aggályokat. De elég lesz-e szakmai érveket felsorakoztatni annak érdekében, hogy a készenléti hitelkeretről folyó tárgyalások megindulhassanak Budapest és az EU, illetve a Nemzetközi Valutaalap (IMF) között?

Ki, ha nem az EU? Mikor, ha nem most? Így csattan fel az Európai Parlament liberális képviselőcsoportja vezetőjének közleménye a Magyarországgal szemben indított kötelezettségszegési eljárás bejelentése után. A képviselőcsoport vezetője, Guy Verhofstadt azt nehezményezi, hogy az Európai Bizottság nem volt még keményebb, és egyelőre nem indít meg Magyarország ellen egy másik, szerződésszegési eljárást a lisszaboni szerződés 7. cikke alapján (a tét itt már a szavazati jog felfüggesztése, illetve, szélsőséges esetben, az ország kizárása az EU-ból). Az európai liberálisok szerint nem jogtechnikai problémákról van szó, hanem arról, hogy Budapest folyamatosan megsérti az európai alapértékeket.

Az Európai Néppárttól balra található frakcióktól a szerdai európai parlamenti vitán ehhez hasonló elítélő állásfoglalások hangzottak el. De már jó ideje nem stimmel Szijjártó szóvivő azon állítása, hogy pártpolitikai alapon, csak a baloldal támadja a magyar kormányt. Néhány napja az Európai Néppárt, aztán Angela Merkel kereszténydemokrata német kancellár, valamint Alain Juppé, a jobboldali francia kormány külügyminisztere is egyértelművé tette: Magyarországnak igazodnia kell az uniós normákhoz, igaz, ők egyelőre nem beszélnek a 7. cikkely alkalmazásának szükségességéről. Tovább bonyolítja viszont a képletet, hogy a néppárti képviselők a szerdai európai parlamenti vitában egyértelműen kiálltak Orbán Viktor mellett. 

A magyar kormányzati illetékesek szakmai érveket várnak az EU-tól, hogy azokra jogtechnikai válaszokat adjanak. Kétségtelen, hogy a 2010 elején hatályba lépett médiatörvény esetében ez a stratégia majdnem teljesen működött, és az Orbán-kormány jelenleg is valami hasonlóban reménykedik. Az egy évvel ezelőtti európai bizottsági kritikát a kormány úgy hárította el, hogy márciusra több ponton módosított a jogszabályokon, és ezzel látszólag kihúzta a probléma méregfogát. A médiatörvénnyel kapcsolatos általános kritikák - például a közmédia felügyeletének kormánypárti befolyásoltsága - továbbra is fennmaradtak, de azokat tavaly tavasz óta a legutóbbi időkig nem emelte politikai szintre az EU.

Kicsi az esélye annak, hogy még egyszer bejön ez a magyar stratégia. A vitákat aligha lehet pusztán szakmai-technikai mederben lehet tartani. Egyfelől azért, mert önmagában az a tény, hogy egy éve Budapest töltötte be a soros uniós elnökséget, tompította a kritikák élét, másfelől, mára a "szabadságharc" és a "nem ortodox" (valójában: elhibázott) gazdaságpolitikai intézkedések nyomán immár számos olyan ügy keletkezett - az intézményi ügyektől a végtörlesztési törvényig és a bebetonozott egykulcsos adóig -, amelyekben Magyarország szembemegy az uniós jog betűjével és szellemével, normáival és gyakorlatával.

Az ország külső megítélése messze az elmúlt húsz év legmélyebb szintjére süllyedt. Mindez inkább oka, mint következménye a gazdasági helyzet romlásának, a gazdaságban a megítélés rosszabb, mint maguk a fundamentumok, bár irányváltás nélkül az utóbbiak is erodálódnak. A kockázati felárak és az árfolyam történelmi mélypontjához nem csak a rossz gazdaságpolitika, hanem a szabadságharcos retorika is hozzájárult.

A Magyarország elleni vehemens kritikákat elsősorban a normák és az értékek megsértése váltja ki. Ez az, amit az Orbán-kormány nem nagyon akar észrevenni, vagy ha igen, akkor azt sejteti, hogy mindez egy Magyarország elleni hatalompolitikai támadás álruhája. Az összeesküvés első ránézésre is cáfolható: aligha képzelhető el, hogy a különböző nézetrendszerű politikusoknak, a techno- és eurokrata intézményeknek, valamint a nyugati média döntő részének egyszerre lenne érdeke "támadást indítani Magyarország ellen".

A bírálatok ellenére a külföldi politikusok és a világsajtó egy része mentes a nyilvánvaló és hisztérikus túlzásoktól ("diktatúra", "náciveszély" ), és méltányos Magyarországgal szemben. Ezt sem ártana észrevenni. Az Economist például - miközben élesen kritizálja a fideszes hatalomkoncentrációt - alapos helyszíni terepszemle után a "putyinizálódást" tételesen cáfolja.

Magyarország azért vívta ki Brüsszel kritikáját, mert az EU nemcsak az érdekek képviseletének, a hatalompolitikai célok érvényesítésének és az alkuk megkötésének terepe - az is természetesen, ennek el nem ismerése naivitás lenne -, hanem körülbelül ugyanilyen mértékben normatív hatalom is. Olyan normatív hatalom, amely egyes értékeket mindenáron ki kíván kényszeríteni jelenlegi és leendő tagjaitól. Ilyen például a sajtószabadság maradéktalan érvényesülése, a jegybank vagy éppen az igazságszolgáltatás függetlensége. Ha ezeket a normákat a felettük őrködő Európai Bizottság veszélyeztetve látja, akkor nem sokat nyom a latban - még kétharmados parlamenti többség esetén sem - a szuverenitás hangsúlyozása. Teljes szuverenitás amúgy nyilvánvalóan nem létezik az EU-n belül, ehhez be sem kellett volna lépni az unióba. Más kérdés, hogy az EU-szankciók mennyire hatékonyak: a kötelezettségszegési eljárások évekig elhúzódhatnak. Silvio Berlusconi példája mutatja, hogy az uniós intézmények szemében sokáig lehet kegyvesztett egy uniós ország kormányfője.  

A magyar ügy esetében is igen nehéz kideríteni, hogy hol van a határa a politikai (nem elsősorban pártpolitikai, hanem EU-politikai) és a szakmai kritikának. Most már bizonyosan nem csak az utóbbiról van szó, és éppen ezért immár aligha lesz elég csupán jogtechnikai érvekkel orvosolni a normasértéseket. Politikai fordulatra van szükség a magyar kormány részéről, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy Magyarország nem ellenségként (szabadságharcosként) tekint a nemzetközi intézményekre, hanem partnerként, és osztja az európai normákat. Tárgyalás, pláne hitelmegállapodás csak akkor lesz, ha ez megtörténik, és a nemzetközi szervezetek egyértelmű garanciát kapnak arra, hogy Magyarország tiszteletben tartja a liberális demokrácia normáit. Mindezt világossá tette az EU és az e kérdésben a brüsszeli köpönyeg mögé bújt IMF is.

A csaknem nyolc éve EU-tag Magyarország kormányának evidencia kellene, hogy legyen az uniós értékek tiszteletben tartása. Budapest az uniós normákat a csatlakozáskor, sőt, már jóval az előtt magára nézve kötelezőnek fogadta el. Az EU-s kritikák már csak ezért sem lehetnek ellentétesek Magyarország érdekeivel. Még az üzleti érdekellentétként felfogható válságadókkal kapcsolatban is megkérdőjelezhető, hogy egybevág-e a magyar gazdaság szempontjaival az érintett ágazatok Európában példátlan mértékű megsarcolása. Az állami intézményekről (jegybank, ügyészség, számvevőszék, bíróságok, ombudsman, versenyhivatal stb.) szóló vita esetében viszont végképp okafogyottá válik a hivatkozás a magyar nemzeti érdekekre. A fékek és ellensúlyok rendszerének másfél év alatt történt lebontása a Fidesz, nem pedig az ország érdekeit szolgálja.

Az EU-ban a kereteket be kell tartani - azon belül lehet hatalmat gyakorolni, érdeket érvényesíteni, alkukat kötni, horribile dictu összeesküvést szőni vagy sejtetni. Nem lehet viszont sorozatban megszegni a játékszabályokat, mindenért a bírót hibáztatni, aztán meg még kölcsönt is kérni tőle - az EU normarendszere ezt nem engedi. Saját érdekünkben sem.