Tudósok, úri bitangok?
// 2012 // jan // 21
A válság közepette még fontosabb lenne, hogy a politika a közgazdaságtudomány eredményeire építse gazdasági döntéseit, ilyenkor egy-egy rossz húzás költséges lehet. Miért nem hallgatnak a döntéshozók a tudósokra?
A Nobel-díjak átadása után a díjazottak arról beszélgettek nemrégiben, hogy miért nem hallgatnak rájuk a politikusok. Nekem viszont már egy ideje az motoszkál a fejemben, milyen fontos lenne, hogy odafigyeljenek, különösen a közgazdaságtudományra a gazdasági válság közepette.
Egy Nobel-díj után még egy tudós is celebbé válik. Rengeteget utazik, interjúkat ad, sokkal többet szerepel a médiában, mint korábban. Több ember számára érthetővé válik egy-egy viszonylag új kutatási terület. Kevésbé látványos hatás, de fontos az is, hogy a díjnak köszönhetően elfogadottabbá válnak azok a kutatók is, akik hasonló területen dolgoznak. Mivel a szakterüleből is divattéma lesz, több PhD-hallgató kezd hasonló kutatásba. Így egy-egy Nobel-díjas kutatási terület is gyorsabb fejlődésnek indul. Azt gondolnánk, ilyenkor még a politikusok is több figyelmet fordítanak rájuk.
A BBC-nek az idei díjazottakkal készült egyik interjújában mégis arról beszéltek, hogy ez nem így van. Zeinab Badawi vendége volt Saul Perlmutter, Brian Schmidt és Adam Riess (fizika), Dan Schechtman (kémia), Jules Hoffmann és Bruce Beutler (orvostudomány), valamint Thomas Sargent és Christopher Sims (közgazdaságtan). (Tom Sargent egyébként az én kutatási "nagyapám", hiszen Albert Marcet, akinél én írtam a PhD-dolgozatomat, Sargent diákja volt. Marcet és Sargent indította el a "least squares learning" azaz szabad fordításban a regressziós tanulás irodalmát, tehát úgy modellezni a gazdaságban tevékenykedő embereket, mint akik tanulnak a múltbeli adatok felhasználásával.
Szóval miért nem hallgatnak a politikusok a tudósokra? Talán a legfőbb ok, hogy a tudomány eredményei sokszor kényelmetlenek. Ha a globális felmelegedés ténye igaz, akkor ugye valamit kellene tenni. A kényelmetlen igazság elismerése után már teljesen mindegy, hogy mi, emberek vagyunk-e felelősek érte, vagy nem, a fő kérdés az, hogyan tudunk ellene tenni. Ez esetben a felelősség kérdéséről vitatkozni szerintem olyan, mint a szakadék szélén billegő kocsiban arról vitatkozni, egészséges-e fagyizni, vagy nem. Adam Ries fizikus például elmondta, rendszeresen beszél amerikai politikai döntéshozókkal, és többször elhagyta a következő kifejezés a szájukat: "nem tetszik ez az eredmény". Pedig hát, a "szerintem nem így van" nem elég érv az adatokkal, tényekkel szemben.
A Nobel-díjasok szerint sokan azzal támadják őket, hogy maguk is azt mondják, az eredményeik nem biztosak. Ez azért van, mert a legtöbb ember nem érti, mi az a statisztikai bizonytalanság. Nem mindegy, hogy valamiben 99 százalékban vagyunk biztosak, vagy csak 20 százalékban. Ne higgyünk annak a kutatónak, aki száz százalékban biztos, épp az a rendes kutató, aki azt is meg tudja mondani, mennyire bizonytalanok az előrejelzései. Sőt a legjobb kutató mindig megkérdőjelezi önmagát, úgymond igyekszik "elkapni" magát, vajon hol tévedhetett.
A közgazdaságtan talán a legkevésbé egzakt tudomány. Mi, közgazdászok kevesebb dologban értünk egyet, mint a fizikusok, kémikusok. De sok mindenben egyetértünk, és jók vagyunk abban is, hogy megmondjuk, mennyire vagyunk biztosak valamiben, és mennyire nem. Mindenki tudja például, hogy ha a pénzügyminiszter hülyeségeket beszél, az árfolyam leértékelődik, legfeljebb azt nem tudjuk előre, pontosan mennyivel. De egy adatokkal bánni tudó közgazdász bizony azt meg tudja jósolni, hogy az adott gazdasági környezetben milyen valószínűséggel, mennyi lesz a változás. Sőt azt is meg tudja mondani, hogy ha egyszer véletlenül hülyeséget mond egy pénzügyminiszter, annak kisebb a hatása, mint ha rendszeresen összevissza beszél, mert a hitelesség a döntéshozók egyik legfontosabb kincse. A közgazdaságtudomány mára elég jól megértette, mennyire fontos a gazdaságpolitika és monetáris politika szavahihetősége. 2004-ben Fynn Kydland és Edvard Prescott haza is vitt egy Nobel-díjat többek között az erről szóló kutatásukért.
Dan Schechtman kémiai Nobel-díjas szerint mindebben felelős a média is. A sajtó számára ugyanis sokkal érdekesebb, ha a kutatók nem értenek egyet valamiben, mint ha egyetértenek, így a konszenzussal szemben túlsúlyba kerülnek a tudományos viták, vagyis épp azok a kérdések nem kapnak elég figyelmet, amelyekben egyetértenek a tudósok. A közgazdaságtan esetében erre jó példa, mennyit foglalkozott a sajtó a kormányzati kiadásokkal most, a válság alatt. Sok közgazdász vitatkozik arról, hogy a gazdasági válságok idején élénkíti-e a gazdaságot, ha növeljük a kormány kiadásait. A legkeményebb meccsek talán Paul Krugman és Brad de Long között folytak. Krugman szerint a kormányzati költekezés élénkíti a gazdaságot, míg Brad de Long szerint nem.
Viszont egyetlen komoly közgazdász sem érvel a jegybank függetlensége ellen, és erről Amerikában például keveset is olvashatunk a sajtóban. (Sajnos nálunk más a helyzet.) Mindenki tanult a latin-amerikai példából: ha a miniszterelnökön múlik, mennyi pénzt vernek a nyomdában, mindig ott lesz a kísértés, hogy így tömjék be a büdzsé réseit, így a gazdaságba ömlő pénz előbb-utóbb hiperinflációhoz vezet.
Persze felelősek vagyunk mi, kutatók is, mert a tudományos tanulmányokat nehéz elolvasni. Nem csoda, hogy kevés újságíró veszi a fáradtságot, hogy megértse ezeket (egyik kedvenc kivételem James Surowiecki, aki a The New Yorkernek ír). A tudomány annyit fejlődött, hogy ma már több év kutatása épül egymásra. Newton még monetáris politikával is foglalkozott a fizika mellett, de nekünk már szakosodnunk kell. Egy gazdag tudományágban kell pontosan kifejeznünk magunkat, helyesen használni a szakkifejezéseket.
A tudósok felelőssége az is, hogy érthető módon kommunikálják - például írjanak az [origo] vélemény rovatába, amelynek pontosan ez az egyik célja. Ha igény van rá, legyünk hajlandóak tanácsadásra, mint ahogyan ezt sokan meg is teszik. Elég, ha a tanszékemen körbenézek itt Norvégiában: Victor Norman munkaügyi miniszter volt, Oystein Thogersten a norvég jegybank monetáris tanácsában ült, Einar Hope a versenytanács vezetője volt, és még sorolhatnám, hány szakértő vett részt törvénytervezetek kidolgozásában. Rengeteg fiatal közgazdász is végez tanácsadást a kutatás mellett, a legtöbbjükről nem hallunk. Például Michal Horvath Oxfordban kutat, emellett a szlovák pénzügyminiszter tanácsadója. A költségvetési felelősségről szóló tavaly decemberi szlovák törvényben az ő keze (vagyis tanulmánya) is benne van.
Különösen a jelenlegi válság közepette fontos, hogy a politika gazdasági döntései építsenek a közgazdaságtudományra, mert ilyenkor egy-egy egy rossz húzás elég költséges lehet. A pénzügyi piacok hevesen reagálnak arra, hogy mit lépnek a politikusok. Én azt gondolom, hogy ezt az emberek is egyre jobban megértik, ez talán az egyik oka annak, hogy a választók egyre több országban elégedetlenek a politikusokkal. Egyre több helyen szakértők váltják fel a politikusokat, lásd Görögország, Olaszország. Az új olasz miniszterelnök, Mario Monti, akit az olaszok csak Szuper Mariónak becéznek például a legjobb olasz egyetem, a Bocconi professzora volt.
Szóval kedves politikusok, hallgassatok a tudósokra! A tudomány nem úri bitangság.
16 komment
A Komment.hu cikkeihez regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá.
Ha még nem regisztrált,
tegye meg itt!
Mivel a Komment.hu szerkesztősége a hozzászólásokat előzetesen szűri, azok azonnal nem jelennek meg az oldalon. Csak azokat a hozzászólásokat publikáljuk, amelyeket erre érdemesnek tartunk. Moderálási elveinkről részletesen itt olvashat.
16
morvai.j.zs
2012. 01. 22. 21:19
Kedves Kisnati [korábbiakra/korábbiakhoz]!
Nem tudom, mi újat lehetne mondani.
Én azt vallom (fenntartva, hogy tévedek): egy társadalom akkor tud fejlődni és előrelépni, ha az egyén számára lehetőséget nyújt, hogy kibontakozzon; hogy tehetsége és megszerzett tudása alapján a lehető legjobban tudjon hozzájárulni a közöshöz.
Ennél a pontnál semmit sem ér az állam szuverenitása, ha az nem biztosítja az egyén nagyobb szuverenitását.
Az egyén soha nem lehet teljesen szuverén az államtól, de a nagyobb szövetségi rendszerekbe belépő államok polgárai választhatnak, hol függenek kevésbé a rájuk boruló államhatalomtól. Az ember az EU polgáraként választhat, hogy esetleg oda megy munkát vállalni, ahol kevésbé kekeckednek vele az államhivatalok; ahol nem lehetetlenítik el élből egy-egy ötletét mindenféle mondvacsinált szabályokra hivatkozva; ahol nem kell magánvállalkozóként akkor is folyamatosan fizetnie maga után, ha éppen nincs jövedelme (ilyen is van); ahol az egészségügyi dolgozónak nem kell saját egzisztenciájával felelni egy elkövetett hibáért, ha a munkaadó nem tesz lehetővé számára olyan eszközparkot, amellyel a hibalehetőséget minimilásra tudná csökkenteni, stb. Ez egy olyan tendencia elvileg (a képzettebb munkaerő folyamatosan a racionálisabb, és jobb körülményeket biztosító helyekre áramlik), amely minden nemzet politikai vezetőit ráébreszti arra, hogy milyen változások szükségesek a tudás megtartására.
De csak – sajnos – elvileg. Ehhez ugyanis az is szükséges, hogy a társadalom közgondolkodása ehhez alkalmazkodjon.
Idézném (nem szó szerint, csak tartalmában) a zseniális német szociológus, Erich Fromm egy kitűnő gondolatát: „Az az egyén, amelyik nem tud a szabadságával, és az azzal társuló következményekkel szembenézni, az óhatatlanul a vezértiszteletbe menekül.”
Fromm ezt ugyan nem társadalmakra vonatkoztatta, hanem egyénekre, de valahogy az az érzésem, hogy egy társadalom minőségét az is meghatározza, milyen arányban vannak jelen a fent említett „sémával” jellemezhető polgárok.
Nekem úgy tűnik, hogy nálunk Magyarországon (nem tudom, mióta) az egyén mindig elfogadta (sőt, kívánta), hogy egy olyan erős politikai és államhatalom őrködjön felette, amely minden kérdésben kijelöli számára az utat. Ehhez még a társadalom azt is elfogadja, hogy a politika időnként ledegradálja: hogy két szélsőséget említsek a megfelelően érzékeny leminősítési skálán; egyszer kollektív háború bűnösként, máskor egyszerűen csak tudatos törvénysértő emberekként (több százezer forintos díjtételek egy közlekedési kihágás esetén) definiálja a joghatósága alatt álló közösséget, vagy egyszerűen mihaszna népként kezeli (indoklás nélküli azonnali felmondások a közszférában). És eszerint ossza az észt – akár törvénykezés formájában. És ennek a nép örülni tud.
Ehhez képest Te fogalmaztad meg a múltkor a legjobban, egy másik oldalon (valami hasonlót írtál): azért, hogy ne küldjék a nyakadra a különböző állami kommandók embereit (és ne legyenek folyton a sarkadban, szankciókat kilátásba helyezve), cserébe Te vállalod, hogy betartod a törvényeket.
Ehhez képest nincs mit mondani, vagy nem nagyon.
15
morvai.j.zs
2012. 01. 22. 21:17
(folytatás – kissé megkésve)
Még valami: azt szintén nehéz bizonyítani, hogy a válságok hatásaként a gazdaságok rosszabb helyzetbe zuhannak vissza, mint amilyen helyzetben lennének, ha nem a „semmirekellő” közgazdászok által vállalt (és válsághoz vezető) irányvonalon fejlődött volna a gazdaság. Vannak a világnak olyan helyei, ahol a válság ellenére is jobban élnek az emberek, mint más olyan helyeken, amelyeket a válság nem is érintett.
A „Say-dogma” tarthatatlanságát magam is osztom – de nem tudom, ez mennyiben kapcsolódik a jelenhez: lehet, hogy alultájékozott vagyok, de soha senkit nem hallottam, hogy hivatkozott volna rá.
Kedves Bolá [10]!
Kijelentése eléggé kategorikus, és merész.
Ön vagy megpróbál itt félrevezetni bennünket, vagy Önt vezették félre: a közgazdászok nem jóslatokba bocsátkozva állítják fel elméleteiket, hanem a korábbi korszakok tapasztalatai alapján. Pl. amikor az Ön által említett Adam Smith előállt a teóriájával, Angliában már jó néhány emberöltő óta (egy évszázada) polgári demokrácia volt (és kapitalizmus).
Amikor pedig John Keynes állt elő az ő elméletével, akkor pedig a Smith-féle iskola addigi hiábáiból is következtetett. (Ez 1926-ban volt – áttételesen tehát jószerével a válságot is előre jelezte.)
Az sem igaz, hogy a közgazdászok hitvitákat folytatnának egymással. Legfeljebb azon vitatkoznak, hogy az adott világgazdasági helyzetben melyik gazdaságpolitika lenne a hatásosabb. De ha valamelyikük egy adott korszakban ragaszkodik az egyikhez, egy másik időszakban ugyanúgy ragaszkodhat egy másik „hithez” – volt már rá példa.
A közgazdászok azt is tudják, hogy mitől függ a gazdaság alakulása. Engedtessék meg, hogy bizonyosnak vegyük: egy Nobel-díjas talán jobban tudja ezt, mint én vagy Ön.
De tételezzük fel, hogy a közgazdászok nem értenek a gazdasághoz!
Ebben az esetben Ön milyen ismeretek alapján fogalmazna meg egy gazdaságpolitikai programot? Vagy egyáltalán nem is legyen gazdaságpolitika, minden szereplő csinálja úgy, ahogyan jónak látja?
Erre a kérdésre is jó lenne megtalálni a választ – ha már így el vagyunk engedve kritikai érzékkel!
14
morvai.j.zs
2012. 01. 22. 15:26
Kedves Régi Péter [7]!
Szó sincs „piacos-neoliberális” közgazdászokról.
A közgazdász-technokraták között többféle iskola képviselői is vannak. Lehet, hogy most pillanatnyilag éppen megbukott az Adam Smith-féle vonal (nem először fordul ez elő – nyolcvan éve már megesett), de ez nem jelenti azt, hogy az idők végezetéig most már soha nem lesz létjogosultsága. (Elképzelhető, de ma még nem tudni – nem bizonyított.)
Szerintem a szerző azt kívánja (kívánná) érzékeltetni, hogy az eddigi gazdasági irányvonal ellehetetlenülésétől függetlenül mégis csak jobb lenne, ha a politika ahelyett, hogy vérszemet kapva a jelenségtől maga kívánja meghozni a gazdasági döntéseket (kiszolgálva ezzel az őket, aktuálisan támogató szűk, nemzeti klientúrát), bevonná a döntésekbe a gazdasággal foglalkozó hozzáértő embereket.
A hozzáértést nem lehet az alapján minősíteni, hogy most éppen megdőlt az eddig működő gazdasági rendszer. Azt közgazdászok nem feltétlenül láthatják előre – ők a korábbi tapasztalatok alapján leszűrtekből gyártanak elméleteket, iskolákat, és azt is tudják, hogy milyen megoldás jelentett kiutat annak idején egy korábbi válságból, és mennyivel speciálisabb a mostani helyzet (hiszen a lokális és egyéb változások nem álltak meg a világgazdaságban), tehát hogy ehhez képest mire kell még ügyelni.
Példának okáért: Róna Péter és Kornai János már évekkel ezelőtt (2008) figyelmeztettek arra, hogy a jelenlegi iskola (amit Ön is kritizál) nem folytatható tovább – világszinten sem. Hallgatott rájuk valaki? Még a mi kormányunk sem – ha csak végignézzük azt, hogy fent említettek mennyi kritikával illették az Orbán-kabinet működését az elmúlt időszakban.
Arról nem is beszélve, hogy az a feltételezés is adott, hogy a politika eddig is (az elmúlt három évtizedben, mondjuk) önkényesen döntött (a közgazdászok meghallgatása nélkül) a gazdasági irányvonalról – nevezetesen a korlátlanul liberalizált szabad piac iskolájának teret engedve. A gazdaságba való beavatkozásokról (közgazdaságtan ide vagy oda), vagy annak hiányáról pl. a nyolcvanas évek elején az USA-ban a Reagan-kabinet döntött, és nem a közgazdászok. Azt feltételezni, hogy eddig minden a közgazdászok miatt volt, és a politikának most végre a sarkára kell állni, merő feltételezés csupán, és ami leginkább arra jó, hogy a hatalomra ácsingózó politikai erők ezt kommunikálva (a már említett klientúra támogatásával) hosszú távon meg tudják tartani vezető pozíciójukat. (Nem csak nálunk, mindenhol.) Ennek megfelelően pl. nálunk a felsőoktatás jelenlegi tandíjatervezetét megvizsgálva azt láthatjuk, hogy „meglepő” mértékben lecsökkentették az államilag finanszírozott helyeket – éppen a közgazdászképzésben… (lásd még „Kisnati” hozzászólását egy másik oldalon!)
A bankjegykibocsátással kapcsolatosan szerintem némileg téved. A bankjegykibocsátás nem mindenhol vezet hiperinflációhoz – ez függ a gazdaságok erejétől, és (tán legalább ennyire) a piacnak az adott gazdaság erejébe vetett hitétől, a gazdaság erejéről való képzetétől.
Csak egy számadat: éppen nem rég került szóba egy másik portálon, hogy Magyarországon 2001-2005 között 18 %-os GDP-növekedés mellett 33 %-os fogyasztási növekedés volt. Most egy ilyen növekedésű-fogyasztási struktúrájú társadalomban kézenfekvő lenne, hogy a bankjegykibocsátás hiperinflációhoz vezethet.
Azt nem tudom, Ön honnan vette, hogy a jegybanknak végre kellene hajtania bárhol is az IMF, Világbank, vagy „befektetői csoportok” utasításait. A jegybank sehol nem áll (nálunk legalábbis nem) ezen szervezetek uralma, vagy befolyása alatt.
Azt merő álmodozásnak tartom, hogy olyan politikai kurzus tud hatalomra jutni Európában, amely megregulázza a pénzpiacot, és a politika ismét átveszi az uralmat a gazdaság felett. Ez ugyanis nem a politikától függ, hanem a társadalomtól. Az emberek pedig inkább szeretnének komfortos(abb) életkörülmények között élni, mint a politika hangzatos jelszavainak alárendelni az életüket.
(folyt. köv.)
13
kisnati
2012. 01. 22. 12:39
Kedves Krisztina!
Ha még hajlandó elolvasni amit írok, felhívom szíves figyelemét Az Origo aktuális cikkében Pataky Attila szavaira. Aki szerencsére irányt mutat, megmondta miért is vagyunk itt. Szakrális okból, hogy őrizzük a szívcsakrát.(Szerencsére van humorom és szétröhögom az agyam.) Aki nem tudja hol van, a Pilis és Visegrádi-hegyég turista térképen keresse. (Cartographia kiadó) Ott sem lesz feltüntetve, a térképészek nem rendelkeznek földöntúli tudással, nem úgy mint az Edda frontemberének tanácsadói, de aki találkozott már rendes jóssal, halottidézővel, vagy legalább tisztességes varázslóval, az tudja hova kell bökni.
Gondoljon ebbe bele kérném nagyon mélyen. Vezesse le hogyan lehet idejutni.
No, ezért nem kell nekünk tudós, meg szakember, meg semmi. Elég ha van törzsi sámán.
Ugrálok kicsit, meg énekelek, lesz eső. Sőt ha keményebb vagyok gyógyítok kézrátétellel. Csoda, hogy nem jelent meg Uri Geller, vagy mittudomén hogy hívták a lélekkel történő kanálhajlítás nagymesterét.
Érdemes volt még meghallani az MTI tudósítását is: Több millióan!!! gyűltek össze...
Na, ennyire tartja központi sajtó az értelmi képességeinket.
Kétségkívül sokan voltak, dehát akkor is..
Ön szerint, őszintén, meddig kell arra várni, hogy a józan gondolkodás érvényesüljön a magyar honpolgár fejében? Nem, nem politikailag, csak úgy a mindennapokban.
12
kisnati
2012. 01. 21. 23:50
Kedves Krisztina!
El tetszik látni idáig a távoli Skandinávia messzi vidékéről?
Itt kérem unortodoxia van, meg szuverenitás, meg szeretet nyilvánító fáklyaláng.
Van A0-ás söralátétünk.
Van ezenkívül a gonosz külföldiek miatt növekvő GDP arányos államadósságunk, továbbá van mentőcsomagunk végtörlesztés formájában. Ebből is van kétféle, mert van munkaadói kölcsön meg banki hitel. De a munkaadói kölcsönből is van kétféle ami meg valójában nincs is.
Van nagyon alacsony költségvetési hiányunk és vannak elkerekedett szemmel csodálkozó vezetőink, hogy miért mondja mindenki, hogy az nem strukturális hiány és nem megyünk vele sokra.
Van önként odaadott és részben luktömésre elköltött mnyp vagyonunk is.
Van még ezek mellé kivezetett adójóváírásunk, kötelező munkaadói kompenzációval. A jó munkaadók számára van a kompenzáció állami kompenzációja. A rosszaknak pedig a szankciója. Van még állami támogatásunk az állami szférából kirúgottak foglalkoztatására is.
Van még törlesztőrészletünk, hogy lesz-e hitelünk azt nem tudom. De 10%-os kamatszint fölött eladott állampapírjaink azok biztos vannak. Van még bóvli besorolásunk és elég rossz cds felárunk.
Van brutális jövedéki adónk, van egykulcsos-kétkulcsos rendkívül igazságtalan személyi jövedelemadónk. Van kivezetett étkezési jegyünk, bevezetett kártyák ellenében.
Van még növekvő környezetvédelmi termékdíjunk, van mellé valami balesetokozási adónk, nem nagyon lesz viszont nyugdíjunk.
Van kutyákra kivetet adónk is.
Van még tovább egy gazemberkedő magyar tulajdonú bankunk csak erről hallgatunk, mindig külföldi bank szidhatnékunk van.
Vannak kinevezett! vezetőink a médiatanács a legfelsőbbíróság a költségvetési tanács, a PSZÁF, stb. élén.
Van cca 10 sec alatt összedobott új alkotmányunk is.
Van ingyen főzhető pálinkánk.
Tovább is van mondjam még?
Van ezerféle szólamunk is.
Vannak törvényeink amit egyik nap elfogadunk, másik nap módosítunk.
Nincs már Gödör Klubbunk, Fesztivál Zenekarunk, Filmszemlénk... Ezek nem fontosak.
Van helyette Kiszely professzorunk aki járja a környéket az igaz tanaival.
Kormányhoz közeli művészek a kormány szívének kedves festményekből rendezett kiállítása is van.
Hogy miért nem kérdezte meg senki a tudósokat ezekről?
Ilyen hagyományunk nincs.
11
Roppantó
2012. 01. 21. 21:37
Az erősebb kutya viszi a csontot, ismerjük a hétköznapi mondást (persze ez a szalonképesebb változat...). Így van ez a gazdasági kérdésekben is. Kik a legerősebb kutyák ma a világ gazdaságában? A bankok, ilyen-olyan befektetőcégek, hitelminősítők, nagyvállalatok, a média és valahol a sor végén kullog a kis tacskó, amelyet még úgy hívunk: a nép. Már régóta a nagykutyák harca folyik, hol látványosan, hol a színfalak mögött.
Még ha el is hisszük ostoba módon, hogy összeesküvések márpedig nincsenek, még akkor is belátható, hogy itt mi csak szükséges kellékei vagyunk a Világgazdaság nevű "társas"(?)-játéknak. A tudósok is csak ilyen tárgyak, amelyek segítségével atombombát és "profitszivattyút" lehet építeni, vagy esetleg "agymosó dobozt", köznapi nevén: televíziót...
10
bolá
2012. 01. 21. 19:38
A Long Term Capital Management csődje óta a közgazdasági Nobel-díj nem jelent semmit.
Valójában a közgazdászoknak fogalmuk sincs arról, hogyan működik egy gazdaság. Tudni kell ugyanis, hogy a gazdasági fejlődést számtalan, elsősorban társadalmi tényező befolyásolja, és a közgazdászoknak valójában fogalmuk sincs, hogy a gazdaság ténylegesen hogyan működik. Mondhatnánk azt is, hogy a közgazdaságtan ott kezdődik, ahol a gazdasági fejlődés tényleges okainak magyarázata befejeződik. Ennek ellenére, Adam Smith-től Milton Friedman-ig az elmúlt bő két évszázad során, megfeledkezve a társadalmi hatóerőkről, számos elméletet gyártanak róla, és az idők során akadtak közöttük bátrak vagy inkább gátlástalanok, akik a gazdaság működésének biztos receptjével álltak elő. A közgazdasági vitákban nem jártasak számára el kell magyarázni, hogy a gazdasági fejlődés bonyolult társadalmi jelenség, és nem lehet világos ok-okozati összefüggéseket találni, és kísérleteket sem lehet végezni, mint mondjuk a fizikában. Ezért a közgazdászoknak a gazdaság működéséről alkotott nézetei jórészt nem bizonyítható feltételezések, vagyis a közgazdaságtan lényegében hittan; a közgazdászok hitvitákat folytatnak egymással! Ugyanakkor az egyes közgazdasági elméletek vagy paradigmák más és más társadalmi rétegeket preferálnak, vagyis másképp osztják el a megtermelt jövedelmet. Tehát a közgazdasági nézetek mögött részben erőteljes gazdasági érdekek – másképp pénz –, részben értékrendek húzódnak meg. Pl. az egykulcsos adó egyértelműen a gazdag üzleti és politikai elit érdeke. Az a hit viszont, hogy fellendíti a gazdaságot, a valóságban tévhitnek bizonyult mindenhol.
9
kisnati
2012. 01. 21. 19:07
Kedves Morvai J.Zs.
Örömmel olvastam kísérletedet, amelyben megpróbáltad definiálni az aktuális populista szólamot. Jól sikerült. Eredménye azonban nem lesz. Aki nem veszi észre, hogy ez a szuverenitás duma csak nekünk szól az vak és.. (ezt nem írom ide). Ugyanis nincsenek keretek és határok nem tudjuk kijelölni a viszonyítási pontokat. Egyszerűen nem tudjuk azt mondani, hogy ez az ország a "Szuverén" az pedig az egyáltalán "Nem szuverén". Ráadásul ennek nincsenek mérőszámai. Innentől kezdve zagyvaság az egész azt mond, gondol mindenki amit akar. Útvesztő. Homály. Őrület. (baromság)
Kíváncsi lennék a sok kuruc aláír-e hűségidőt a szolgáltatókkal. Vagy vállalja a magasabb költségeket. Én mostanában leszoktam az aláírásról. Akkor ez már szuverenitás?
És igazam lett, sokan vannak Árpád bronzlova alatt, nehogy Viktorunk lelke sérüljön. Mondd mit csináljak még, hogy segítsem a tisztánlátást??!!
8
FinaLoan
2012. 01. 21. 18:35
A kedves tudósok megválaszolhatnák pl. azt, hogyan lehet hitelből hitelt visszafizetni?
Vagy, hogy a "független" hitelminősítők miért rosszak (lsd: eu-s hitelminősítő), de a "független" jegybank miért jó?
Vagy, hogy milyen gazdasági alapja van annak, hogy egy hónapon belül +/- 10%-kal változik meg mondjuk a forint árfolyama?
Vagy, hogy mi köze van egy általános nyugdíjazási korhatárnak ahhoz, hogy tárgyal-e valakivel az IMF vagy nem?
Vagy, hogy van-e élet az államcsőd után és az EU-n kívül?
7
Régi Péter
2012. 01. 21. 18:03
Könnyekig meghatódtunk, de mintha lenne itt egy paradoxon. A cikkíró megjegyzéseiből (jegybanki "függetlenség" hiánya miatti aggodalom, közgazdász technokraták kormányzati pozícióba ültetése fölötti örömködés) azt a következtetést vonom le, hogy a cikkíró egy Bauer Tamás-féle szabad piacos-neoliberális közgazdász, aki mindent a piaci működésnek rendel alá. A neoliberális-szabad piacos közgazdaságtan alapján működött az utóbbi évtizedekben az egész nyugati világ ugyebár, most meg éppen durva válság van emiatt. Éppenséggel pontosan a közgazdászok diktáltak a politikusoknak az USA-ban és az EU-ban, ezért nem lehetett ellenőrizni, ésszerű korlátok közé szorítani a szabad piacot, amely így magától értetődően mozdult el az elvtelen profitszerzés felé, míg végül önnmagát döntötte romba. (Shortolás nemzeti valuták ellen, offshor cégek, multik hazavágnak teljes államháztartásokat - pl. Észtország vagy Magyarország - mert tönkre teszik a helyi ipart, állami támogatást vesznek föl, és adókedvezményt is kapnak, ingatlanbuborék, fedezet nélkül kiadott hitelek stb.) A cikkben leírtak alapján csakis az a buta miniszterelnök utasíthatja a jegybankot a pénzverésre - lefordítva neoliberálnyik közgazdászból magyarra: a hiperinflációt csakis a buta és élősködő állam idézheti elő - míg pl. az USA-ban a magánkézben levő FED ugyanezt csinálja, akkor minden a legnagyobb rendben van. Sőt még meg is kell őket süvegelni, mert ott még csak vitát sem lehet nyitni arról, hogy rendben van-e az, hogy a nemzeti valutáért felelős jegybank az államtól - értsd a szavazótól, aki egy demokráciában elméletileg a hatalom forrása - teljesen függetlenül működik. A jegybank "függetlensége" eme értékrend szerint tehát: legyen független az államtól, viszont a nemzetközi pénzvilág különféle szerveinek (IMF, Világbank, "befektetői" csoportok) utasításait egy az egyben hajtsa végre. A „demokrácia” pedig ezek alapján: a választásokon a szavazók által megválasztott állami tisztviselők rendeljék alá magukat illegitim (nem megválasztott) hatalomnak, vagyis a gazdaságot irányító pénzügyi csoportoknak! Köszönjük a cikket, de az utóbbi 4-5 év történései alapján ezt már csak igen kevesen veszik be! Végezetül hadd idézzek egy súlyos közgazdasági tévedést, a nevezetes Say-dogmát. Jean-Baptiste Say, a XIX század neves közgazdásza azt állította, hogy, „Mivel a javak előállítói azok eladása révén pénzt, jövedelmet szereznek, és ezt más javak vásárlására fordítják, összgazdasági szinten az áruk keresletének és kínálatának egyenlőnek kell lennie.” Vagyis kizárta azt, hogy létezhet tartós munkanélküliség, vagy tartós túlkínálat. A sok okos közgazdász pedig éppen ezért el sem tudta képzelni egészen 1929-ig, hogy a szabályozatlan piac, és a mohó profithajszolás milyen durva válságot tud kirobbantani. Kezelni sem tudták megfelelően a válságot – és most is hasonló folyamatok zajlanak le, a „szakértő” közgazdászok segítségével. Még egyszer köszönjük!
