Százezrek vonultak a kormány politikáját támogatva és ellenezve is Budapest utcáin 2012 elején. Az Operaház előtt január elején az új alaptörvény ellen tiltakoztak, a szombati békemeneten pedig a nemzetközi támadásokat elszenvedő kormány mellett. Következik-e valami ezekből a tüntetésekből, és ha igen, micsoda?

Ajánlat

Újrademokratizálás Orbán nélkül?Kerpel-Fronius Ádám cikke az ellenzék dilemmáiról

Orbán és a harci idegMong Attila írása a kormány külpolitikájáról

OK.hu

Az újév első hónapja bebizonyította, hogy tömegeket lehet megmozgatni Orbán Viktor miniszterelnök politikája mellett  és ellen  is, okosabbak viszont fikarcnyit sem lettünk azzal kapcsolatban, hogy milyen lesz Magyarország jövője. Egyelőre ugyanis mindkét oldalon csak a felvonulók létszámolvasásánál tartanak, az Orbán-párti térfélen az alapkérdések legalább annyira egy személyre, Orbán Viktorra ("akarjuk") és a mögötte vonuló tömeg nagyságára egyszerűsödnek le, mint a másik csapatban ("nem akarjuk"). Ezen túl minden bizonytalan, minden alakul, mindenütt csak kérdőjelek vannak. Százezrek vonulnak jobbra és százezrek balra Budapest utcáin, közben meg a szekér nem halad, itt állunk gazdasági növekedés nélkül, hatalmas adóssággal, végzetesen öregedő népességgel. Választ pedig nem kapunk arra, hogy mi következik ebből a nagy vonulásból.

Közben persze az egész értelmetlen számháború szórakoztató, szó se róla. A szervezők várakozásai még 200-300 ezres tömegről szóltak az Orbán-kormányt támogató békemenet előtt, a megmozdulás végén a szónokok már egymillió emberről beszéltek, hogy aztán a köztársaság belügyminisztériuma szokatlan pártosságú közleményben hozza a nép tudomására, hogy "a békés, jó hangulatú eseményen közel négyszázezren vettek részt. Emberemlékezet óta Magyarországon ekkora tömeg még nem demonstrált a kormány és politikája mellett."  A valóban nagy tömeg felett érzett lelkesedésbe a köztévé is bekapcsolódott. Az 1980-as éveket idéző Felvonulók kérték elmaradt ugyan, de már a Woody Allen-film (Vicky Cristina Barcelona, 2008, 96 perc) alatt érezni lehetett, nem bírnak magukkal. Tízpercenként rendkívüli műsorváltozást bejelentő inzertet raktak a film feliratai alá, ami időnként vicces szövegkatyvaszt okozott a képernyőn. ("Képmutató, képmutató! - A 400 ezres békemenet miatt...) A szilveszteri gálaműsor ismétlése helyett gyorsan összerántott vitaműsorban a politológusok (akik közül az egyik a tüntetés szervezője is volt egyben) hosszan értekeztek a tömeg nagyságáról és arról, hogy ezt majd hogyan értelmezik az EU és az IMF székházaiban, de a tüntetés rejtett fő dilemmájáról szó sem esett.

Azt ugyanis körülbelül húsz éve tudjuk, hogy Orbán Viktor politikusi-népszónoki tehetsége akkor is képes egy Kossuth térnyi embert kivinni az utcákra még a legnagyobb januári hidegben is, ha a megmozduláson legfeljebb szakrális értelemben van jelen, és megszólalni nem fog. Hát még akkor, ha - Bencsik András újságíró-szervező szavaival élve - a Jóisten még jó időt is küld a felvonulókra, a demonstráció végén pedig mintegy bónusz gyanánt átrepteti felettük az aranygalambokat. Abból az egyszerű állításból viszont, hogy ez a száz/négyszáz/hatszázezernyi ember Orbán Viktort akarja, akarta és akarni is fogja mindenáron, nem következik semmi. Elég felidézni, hogy 2002-ben ugyanitt Rákay Philip becslése szerint 2 millióan voltak, mégis elveszítették a választást. A kérdés tehát nem az, hogy a téren ácsorgó és székely himnuszt éneklő könnyes szemű ezrek mit akarnak, hanem hogy milyen országvezetést, milyen Magyarországot szeretnének (Orbánnal vagy nélküle) azok, akik nem jöttek el, de 2010-ben kétharmados győzelemhez segítették a pártot. A Fidesz nevű nagy hajó éppen most van fordulóban, a tüntetés transzparenseiből, a nyilatkozatokból azonban csak azt lehetett érzékelni, hogy még a legénység is óriási zavarban van, hát még a turistaosztály. Olyan Orbán Viktort akarnak-e, aki nemzeti szabadságharcot folytat az EU-val, az IMF-vel, a nagytőkével, a Bogár László-i globalizációs pénzszivattyúkkal szemben, vagy éppen ellenkezőleg, olyat, aki - mint éppen most - nemzeti kiegyezést vagy nemzeti fegyverletételt készít elő velük. Hátat fordítani, szembemenni és együtt menetelni Európával lehetetlen. Ennek a kényelmetlen kérdésnek az egyértelmű megválaszolása - és ezt a tüntetők is tudták - könnyen kormányellenes demonstrációvá alakíthatta volna az eseményt. Egyszerűbb volt tehát Orbán Viktor messiás ikonját a magasba emelni és integetni az aranygalamboknak.

Ugyanígy csak zavar és persze hasonlóképpen szórakoztató számháború zajlik a másik oldalon is, annyi különbséggel, hogy ott az aranygalambok helyett a lájkokat figyelik. Magyarország jövőjéről való gondolkozás helyett leginkább azzal múlatják az időt, hogy lajstromozzák a Facebook-csoportok támogatóit, tüntető tömegeket vetítenek Google-térképekre, kalkulálják az egy négyzetméterre eső demonstrálók becsült száma alapján a nagytotált. A számokon túl viszont csak a tanácstalanság érzékelhető. Egyelőre csak abban van egyetértés, hogy Orbánt, politikájával, rezsimjével, alaptörvényével együtt, nem akarják, de senki sem tudja, hogy mit jelentene Magyarország visszacsinálása (újratervezése?), hogyan lenne újrakezdés azokkal is, akik például a jelenlegi Fideszt támogatják. Mivel pedig szalad az idő, nyakukon a 2014, máris érzékelhető a vágyakozás a messiás eljövetelére, hiszen sokkal egyszerűbb lenne minden, ha nem kellene gondolkozni, ha feltétel nélkül beállhatnának valaki mögé. Az ikonfestők ecsetjei éppen megálltak a levegőben, de hamarosan belecsapnak a festékbe. Már jön is Bajnai Gordon, hogy az élére álljon. Vagy mégsem. Illetve maga sem tudja.

Közben pedig Magyarország, mint politikai értelemben vett egység, ugyanúgy nincs, mint a szocialista-liberális kormányzás ideje alatt nem volt, talán annyi különbséggel, hogy akkor még megvolt a remény arra, hogy Orbán Viktor talán tudja, hogyan lesz. Az, hogy ország népességének nagy része (70-80 százaléka) szerint ugyanúgy rossz irányba mennek a dolgok, mint akkor, körülbelül 40 százalékuk kivonult a politikából, azt jelzi, hogy nem talál megfelelő képviseletet a jelenlegi kínálatban. Egy jelentékeny, szinte megbecsülhetetlen hányaduk ráadásul lényegében - lelki-szellemi, fizikai vagy anyagi, esetleg mindhárom értelemben - ki is vonult Magyarországról, feladta.

Jobbra-balra vonulás helyett tehát le kellene ülni, félretenni az ikonokat és elkezdeni gondolkozni, beszélgetni arról, hogy mi van a Kossuth tér és az Operaház előtti tömegen túl? Milyen alkut kellene velük kötni, (hívjuk új társadalmi szerződésnek, alaptörvénynek, nemzeti hitvallásnak, Nenyinek vagy aminek akarjuk), hogy bekapcsolódjanak az országukba? Hogy úgy érezzék, van értelme dolgozni, adót fizetni, gyereket nevelni és részt venni a demokratikus döntésekben.