A keleti gazdasági fejlődési modellel kacérkodik a kormány, miközben a magyarok számára az észak-európai jóléti állam hagyományosan vonzó. Milyen akadályai vannak mindkét útnak?

Ajánlat

Nem kellene bedőlnünkBartha Attila cikke Magyarország finanszírozásáról

2012 - a katasztrófa éve?Gazda Albert cikke az év kilátásairól

OK.hu

Látványosan nőtt Ázsia világgazdasági súlya az elmúlt évtizedben, és ezt a kontinens gazdaságainak folyamatosan erősödő versenyképessége alapozza meg - állítja a Világgazdasági Fórum 2011-2012-re vonatkozó globális versenyképességi jelentése.  A fórum szervezésében a svájci Davosban a világ politikai és üzleti vezetőinek 42. éves találkozója zajlik - aligha túlzás azt állítani, hogy az ott elhangzottak alapvetően a nemzetközi gazdaság főáramát mutatják. Akár szimbolikusnak is tekinthető, hogy a világ legfrissebb versenyképességi rangsorában Szingapúr, az ázsiai felzárkózás egyik mintaállama, letaszította a második helyről Svédországot, amelyet az európai jóléti modell archetípusaként tartunk számon. (Igaz, a nemzetközi üzleti világ megítélése szerint a világ legversenyképesebb országa továbbra is Svájc.) A különböző versenyképességi felmérések tükrében évek óta egyértelmű, hogy a közepes és kisebb méretű gazdaságok közül tartósan sikeresek vagy az észak-európai, vagy a kelet-ázsiai utat járják.

A magyar állampolgárok és politikai elitünk számára a svéd jóléti állam hagyományosan vonzó volt - az oktatás, az egészségügy és a közösségi közlekedés kiterjedt és jó minőségű szolgáltatásait örömmel átvettük volna, és átvennénk ma is. Eközben persze politikai populizmusunk igyekszik nem tudomást venni arról, hogy a nyolcvanas évek végére válságba került klasszikus svéd modell is racionalizálódott pénzügyileg - a hosszú távú finanszírozhatóság a kilencvenes évek óta ott is megkerülhetetlen alapelv. A jóléti rendszerek működéséről folyó közbeszédünk egyik visszatérő szégyene a svéd nyugdíjrendszert  valamiféle ördögi konstrukcióként emlegetni - holott csupán arról van szó, hogy az ottani nyugdíj-megállapítási szabályok automatikusan reagálnak a társadalom gyorsuló elöregedésére. Az ellenzőknek persze nem kell attól tartaniuk, hogy a svéd jóléti modell a közeljövőben realitássá válhat Magyarországon - sem a foglalkoztatottság szintje, sem pedig a hazai adófizetési hajlandóság nem teszi lehetővé még egy jó ideig, hogy a magyar kormány az észak-európaihoz hasonló állami újraelosztó rendszereket működtessen.

Ha a pénzügyi-gazdasági, illetve a kulturális korlátok nem teszik lehetővé az egyik versenyképes utat, elvben érdemes lehet a másikkal próbálkozni. A magyar politikai vezetők megnyilatkozásaiból már évek óta érzékelhetjük, hogy sokuk számára vonzó az ázsiai felzárkózás útja - ők az észak-európai jóléti állam helyett az ázsiai fejlesztő államot vizionálják Magyarország jövőbeli gazdasági növekedésének mozgatójaként. Ez a megközelítés egyrészt szívesen kacérkodik azzal a modellel, amelyben bizonyos "versenyképességi kulcságazatokat" központilag jelölnek ki, a különböző nagyívű fejlesztési tervekben gyakran felbukkan a járműgyártás, a gyógyszeripar vagy a gyógyturizmus - mondván, korábban Japán, újabban Dél-Korea, Malajzia vagy épp a világ egyik legversenyképesebb országaként számon tartott Szingapúr is a centralizált ágazati fejlesztés logikáját követte, legalábbis a felemelkedés bizonyos időszakában.

Az ázsiai út másik vonzerejét számos hazai politikus számára a hatékony kormányzás jelenti - élesen szembeállítva ezt az elmúlt évtized magyar gyakorlatával, amelyben a különböző rendszer-átalakítási törekvések tipikusan felhígultak, illetve visszájukra fordultak. Ebből a szempontból különösen érdekes, hogy a sikeres fejlődési pályát bejárt ázsiai országok felemelkedésének egyik magyarázataként a főszereplők egyike, jelesül Li Kuan Ju  (aki három évtizeden keresztül volt Szingapúr miniszterelnöke) a demokrácia korlátozottságát szokta emlegetni. Lee megközelítésében a demokrácia olyan luxusjószág, amely csak kellően fejlett országokban működhet eredményesen - fejlődő-felzárkózó országokban inkább a hatékony kormányzás gátját jelenti. Tegyük hozzá, mindez nem puszta politikusi kinyilatkoztatás - a politikai rendszerek és a gazdasági fejlődés kapcsolatát elemző nemzetközi összehasonlító kutatások eredményei részben alátámasztják ezt, azaz bizonyos történelmi időszakokban, bizonyos kontinenseken a demokrácia valóban lehet negatív hatású a gazdasági fejlődésre. Aligha véletlen, hogy a legversenyképesebb ázsiai országok közül magas fejlettségi szintjük mellett várhatóan idén is 4,5-5 százalék körüli növekedést elérő Szingapúr vagy Hongkong ma is legfeljebb a demokrácia és a diktatúra közötti átmeneti politikai rendszerű országok csoportjába sorolhatók.

A kelet-közép-európai országok azonban nem tartoznak az ázsiai felemelkedési pályára alkalmas gazdaságok sorába. Egyrészt az európai uniós tagságból evidensen adódnak politikai intézményi korlátok: a feltételezett gazdasági hatékonyságnak a szerzett jogok, a fékek és ellensúlyok rendszere határt szab - ezt az 1993-ban lefektetett koppenhágai kritériumok az egykori szocialista országok számára a csatlakozás politikai előfeltételeként határozták meg. Másrészt vannak fundamentális okok is: ezek az országok alacsony hazai megtakarítási hajlandóságuk, tőkehiányuk miatt jelentős külső forrásokra szorulnak - ezt Magyarország esetében még az eladósodottság örökölt magas szintje tovább fokozza. Az észak-európai út adaptációs korlátjaként az adófizetési hajlandóság alacsony szintjére, meggyökeresedett beállítódásokra, attitűdökre (például a közpénzek felhasználásával kapcsolatos általános bizalmatlanságra)  kell gondolni, de  nincs ez másként az ázsiai modellel sem. A magyar és a kelet-közép-európai lakosság szólásszabadság iránti vágya vagy éppen a munka és a szabadidő közötti preferenciái élesen különböznek attól, amit a Távol-Keleten megfigyelhetünk. Kétségtelen tehát: az észak-európai pálya nehezen követhető, de Magyarországon nem könnyebben kivitelezhető az ázsiai modell sem. Van azonban a szingapúri és a svéd útnak néhány közös, számunkra is átvehető eleme - első helyen a humán erőforrások, ezen belül is az oktatás fejlesztésének kiemelt szerepét, finanszírozási hátterének stabilitását célszerű említeni.