A moszkvai tömegtüntetések sokban emlékeztetnek az arab tavaszra, Putyin két hét alatt vesztette el az országot és maradék hitelét az emberek szemében. Ettől függetlenül azonban megnyerheti a márciusi elnökválasztást. Mi lenne rosszabb Oroszországnak: ha Putyin még egy évet maradna, vagy ha megtörténne a "második eljövetel"?

Ajánlat

Superman találkozása a választókkalGazda Albert írása Putyinról és a decemberi parlamenti választásokról

OK.hu

Szeptember 24-én, amikor az orosz kormánypárt kongresszusán bejelentették, hogy ismét Vlagyimir Putyin lesz az elnök, a feleségem azt mondta: "Ennyi, el kell innen mennünk. Nem akarom az életem hátralevő részét a házimanó országában tölteni." "Ez nem az ő országa - válaszoltam -, várjunk még, társadalmi robbanás jön. Az emberek nem idióták, nem dőlnek be egy sáncolásnak."

Napok, hetek teltek el aztán, és a társadalom mégse robbant. Persze, a szokásos Putyin-ellenes morgolódók - köztük én is - morgolódtak. De Oroszország többi részét mintha kevésbé érdekelte volna: ha Putyin, hát legyen Putyin. Még tizenkét év? Maradjon élete végéig, annyi baj legyen. Úgyhogy én is kezdtem komolyan az ország elhagyásán gondolkodni. Ha ennyire kevesen vagyunk olyanok, akiket émelyít Putyin kormánya, miért ne hagyjuk békés honfitársainkat boldogan élni? Túlzás nélkül állíthatom, hogy az ősz hátralevő része életem egyik legnyomasztóbb időszaka volt. Nehéz, amikor az ember idegennek érzi magát a saját országában - különösen, ha író az az ember.

Majd eljött a december, és Oroszország néhány nap leforgása alatt ébredt fel és vált teljesen más országgá. Hirtelen nyilvánvaló lett, hogy a hozzám hasonlók nem elhanyagolható kisebbséget alkotnak, kiderült, hogy sokan vagyunk. Sőt Moszkvában egyértelműen mi alkotjuk a többséget.

Az ország elhagyásának lehetősége úgy tűnt el a közbeszédből a környezetemben, mintha soha fel sem merült volna korábban. A felismerés, amely eufóriával töltött el minket, négy szóba sűríthető: Ez a mi országunk. Utoljára húsz éve éreztük ezt, amikor összeomlott a kommunista rezsim.

Az oroszországi történések külső szemmel sokban emlékeztethetnek arra a forradalmi hullámra, amely elsöpörte az arab országok tekintélyelvű rezsimjeit. De a párhuzam csalóka. Az egyetlen hasonlóság a közösségi oldalaknak a tüntetések szervezésében játszott fontos szerepe. Oroszországban ugyanis egy egészen más és meglehetősen szokatlan dolog zajlik: az eredendően nem forradalmi lelkületű középosztály forradalma.

Sokak számára - és ebbe maguk az oroszok is beletartoznak - ez a hirtelen ébredés csodaszámba megy. De nincs szó csodáról. Ez egy természetes társadalmi folyamat következménye. Pontosabban: két egymással homlokegyenest ellentétes folyamaté.

Az egyik az orosz társadalom elmúlt több mint húsz évének mélyreható változásaiból adódik. Emberek milliói tanultak meg vadkapitalizmusban, állami beavatkozás nélkül élni és megélni, brutálisan versenyközpontú környezetben túlélni, elfogadható életkörülményeket teremteni családjuknak. Ezek a magvak a föld alatt sarjadtak, puszta szemmel alig láthatóan, hogy aztán hirtelen mindent beterítsen a gaz. A csupasz fekete föld egyszer csak zöldbe borult.

A gyorsan jött tavaszt csak fokozta egy másik, szintén több éve tartó folyamat: a Putyin rezsim elfajzása és silányulása. Mivel nem korlátozták sem választott képviselők, sem jog vagy média, a rendszer abba az illúzióba süllyedt, hogy bármit megtehet, ez után pedig hibát hibára halmozott, és nem tűnt fel neki, hogy saját magát pusztítja. A tél közepén beköszöntött orosz tavasz egyenes következménye volt a szeptember 24-én lezajlott Putyin-Medvegyev cserének, illetve a parlamenti választások hasonlóan szégyentelen elcsalásának. Hirtelen világossá vált, hogy az oroszok nem tűrik tovább az efféle dolgokat. Felnőttek, az autoriter pelenka már túl szoros volt számukra.

A december 10-én és 24-én lezajlott két óriás megmozdulás között Putyinnak még mindig megvolt arra az esélye, hogy tárgyaljon a tüntetőkkel. De a "nemzet vezetője" (ahogy támogatói hívják a miniszterelnököt) még egy hibát követett el, ezúttal végzeteset: nyilvánosan sértegette a mozgalom résztvevőit, agymosottaknak nevezte őket, illetve azt állította, hogy eladták magukat. Ezután a közfelháborodás elsődleges tárgya maga Putyin lett, nem pedig a kormányzó párt.

Ebben a két hétben vesztette el Putyin az országot.

Ő természetesen ezt még nem igazán látta be. Azt gondolja, csak a moszkvaiak hangoskodnak, míg az ország többi része még mindig támogatja. Sőt őszintén azt hiszi, hogy meg fogja nyerni az elnökválasztást.

Jelen helyzetben ez azonban csak csalás következtében valósulhatna meg. És kétségtelen, hogy a szavazatokat számláló korrupt óriásgépezet nem hátrál meg, bármilyen csalásra képes. Ám ez pürrhoszi győzelem lesz. Putyin elveszti maradék hitelességét is, gyűlölet és nevetség tárgya lesz minden orosz szemében. Gyenge elnökké válik, aki nem maradhat sokáig hivatalában.

Talán ellentmondásosan hangzik, de mégis jobban örülnék, ha Putyin rezsimje nem omlana össze olyan hamar. Hadd tartson ki még egy évig. Ha most rögtön távozna, úgy, hogy a népszerűsége nem semmisülne meg teljesen, később demokratikus úton térhetne vissza: amikor a válság csapást mér az életszínvonalukra, az emberek nosztalgiázva gondolnak majd vissza a "zsíros évekre". A "második eljövetel" katasztrofális lenne az országra nézve.

Az éppen csak sarjadó civil társadalomnak időre van szüksége a növekedéshez és erősödéshez. Egy merev és hajthatatlan tekintélyelvű hatalom folyamatos ostroma a legjobb módja a felnőtté válásnak. A civil társadalomnak ebben a küzdelemben meg kell tanulnia stabillá és szervezetté válnia. Valódi politikai pártok palettája alakulhat ki, nem pedig báboké, mint Putyin parlamentjében. Egy erős demokratikus centrum, a szocialisták és a kommunisták új baloldalával az egyik felén, a nacionalisták és mások új jobboldalával a másikon.

Ha a hatalomváltás ennek a folyamatnak a végén történne meg, a Putyin utáni Oroszország viszonylag fájdalommentesen lépne az államevolúció következő szintjére. Politikailag egy lármás országgá válna: parlamenti válságokkal, gyakori és váratlan kormányváltásokkal, folytonos felelősségre vonási indítványokkal, tehát mindazzal, ami egy fejlődő demokráciának a része. De egy országban, ahol a középosztály saját erejére ébredt, sem csinovnyikok, sem oligarchák nem monopolizálhatják többé a hatalmat. Sem pedig egyetlen személy.

Puskár Krisztián fordítása

© 2012 The International Herald Tribune
Distributed by The New York Times Syndicate